Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

                                Havas Katalin
                             (h11138hav@ella.hu)
                        Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár
                (http://www.oszk.hu/kiadvany/iras/11hk.html)
          Írás tegnap és holnap, I. évf. 1. sz., (1997. augusztus)

             A KÖZMŰVELŐDÉSI KÖNYVTÁR ÉS AZ INFORMÁCIÓROBBANÁS,
          AVAGY ÍGY ÉREZHETI MAGÁT EGY MEZEI NYÚL AZ AUTÓPÁLYÁN ...

   A  mezei  nyúl  hasonlat  nem  álszerénység és poénvadászat csupán, a szó
legvalóságosabb értelmében elveszettnek és elbátortalanodottnak érzem magam.
Most  ebben  a pillanatban is, amikor csekély szövegszerkesztői gyakorlattal
írásban   teszek  kísérletet  arra,  hogy  egy  igazán  hétköznapi  lény,  a
közkönyvtáros    szempontjából    megfogalmazzak    bizonyos   gondolatokat.
Mindenekelőtt  megrémít  a  kérdés  filozófiai  mélysége,  már ha megtalálom
egyáltalán a valóságos kérdést.

   Ilyen   közel  még  sohasem  kerültem  ahhoz,  hogy  magam  is  elkezdjek
filozofálgatni  mindarról,  ami velünk történik. És itt a "velünk" korántsem
csupán a könyvtári közösséget, hanem a személyes életünket is magába foglaló
teljes  világot  jelenti.  Hiszen,  amikor  a  gépek jelenlétéről, kívánt és
rettegett  hatásáról  gondolkodom  óhatatlanul megjelenik előttem valamennyi
családtagom.  Látom  a  fiamat  és  lányomat, akik munkaeszköznek használják
orvosi, fordítói munkájukhoz, látom a testvéremet, aki káprázatos kiegészítő
anyagokat  készít  mint  geológus,  megkísérlem  a  férjem szavait felfogni,
amikor   egy   atomkatasztrófa  számítógépes  szimulálásáról  beszél,  látom
kisebbik gyerekeimet, akik számára a programozás már kutyaközönséges iskolai
tantárgy. (Már-már úgy tűnik, mintha az anyatejjel szívták volna magukba, de
esküszöm, hogy én ebben ártatlan vagyok ...)

   De legjobban az gondolkodtat el, amikor az óvodából hazarohanó unokám egy
lendülettel  a  gép  mellé telepedik és attól fogva neki már csak a tarkóját
látom. Félek, hogy egyre kevesebbet fogom látni az arcát ...

   Hát   ezért   filozófiai  kérdés  mindez,  minthogy  az  is  az,  hogy  a
tulajdonképpen  a minden szükséges információt tartalmazó gépek és a gépeket
rutinosan kezelő információt kereső felhasználók mögé kell-e még könyvtár és
könyvtáros?

   Valóban  egy teljesen új világ köszöntött be, vagy lehetnek, legalábbis a
múlt  kutatóinak  déja  vu  érzetei?  Gondolom,  hogy  lehetnek,  hiszen  az
információs társadalom nem most kezdődött. Csak a méretek mások. Ahogy erről
a  világot  foglalkoztató  jelenségről  olvasok és gondolkodok, egyre jobban
kezdek megnyugodni, hiszen tényleg nincsen új a nap alatt.

   Az  ősember  első  füstjele  a  maga módján az első INTERNET "adás" volt.
Valahol,  valaki, valakiknek elküldött egy szabadon szárnyaló üzenetet, amit
dekódolni  lehetett.  Arról  nem  az információátadás tehet, hogy ma már nem
20-30  fős  hordák  tagjait  kell  értesíteni  a  fontos  dolgokról, hanem 5
milliárd ember közül bárkit, a Föld bármely pontján.

   Amikor  kialakultak  a  falusi és városi közösségek, megszületett az írás
is,  és  így  tovább,  és  így  tovább, amíg el nem jutottunk a mai globális
rendszerekig.   Az   merőben   már   kérdés,  hogy  milyen  a  nagyon  gyors
átalakulásokat   átélő   nemzedékek  közérzete.  Kicsit  zavarbaejtő  valódi
paradigmaváltás  részesének lenni. Személy szerint velem addig nem volt baj,
ameddig nem hallottam az INTERNET-ről. A szövegszerkesztőre úgy tekintettem,
mint  egy  jól  kihegyezett  ceruzára,  az  hogy fogalmam sincs, hogy hogyan
kerülnek  a  betűk  a képernyőre, nem túlzottan izgat, hiszen azt sem értem,
hogy  mitől  fogom  tudni  egy zsebre tett lemezen elvinni gondolataimat egy
másik számítógépre, hogyan fogják egybeszerkeszteni mások írásaival, azt sem
értem,  hogy mitől tudom eltüntetni egy rossz mozdulattal, amit eddig írtam,
azt sem értem, hogy mitől engedelmeskedik nekem a delete gomb, ha nem vagyok
megelégedve közhelyeimmel. Mindez számomra ugyanolyan felfoghatatlan talány,
mint  az  összes  technikai  csoda,  amivel hosszú életem alatt találkoztam.
Tudom,  hogy  nem kellek ahhoz, hogy működjenek. A számítógépes adatfeltárás
sem  ördöngősebb, mint a katalógus, a tudományok "kézi" rendszerezését érzem
olyan zseniálisnak, mint a gépi feldolgozást.

   Ami  viszont  megbénítja  a  fantáziámat,  annyira  csodálatba ejt, az az
INTERNET megjelenése. Alig tudok róla valamit, de érzem, hogy valami olyasmi
kezdődik,   amivel   szabályokhoz,   kötöttségekhez,   tilalmakhoz   szokott
nemzedékünk aligha találkozott valaha is.

   Aki  átélte azt, hogy a könyvtár egyetlen írógépét a nagy nemzeti ünnepek
előtt  el  kellett  zárni,  nehogy  röpcédula sokszorosítódjék rajta, vagy a
nyolcvanas  évek  derekán  a  könyvtárba került bér-másológépet is esténként
vasrács  védte,  mert,  lásd,  mint  fent,  az  tud  csak  igazán  örülni  a
telefaxnak,  és a másológépnek. Aki betiltott filmeket csak akkor láthatott,
ha ismerősei becsempészték egy zártkörű klubba, vagy akinek át kellett adnia
Kundera   Tréfa  c.  művének  valamennyi  könyvtárba  került  példányát  egy
sofőrnek,  aki  aztán  a  zúzdáig meg sem állt vele, az tud igazán örülni az
INTERNET-nek,  a  vélemények  szabad áramlásának. Csakhogy a vélemények "nem
szabad" áramlása védett is valamitől.

   Talán  tanulságos  elmondani, hogy hogyan találkoztam először az INTERNET
hírével.  Kezembe  nyomtak egy francia nyelvű kéziratot, ha akarom helyezzem
el  a  könyvtárban,  az  INTERNET-en érkezett. Annak a könyvnek kinyomtatott
szövege  volt,  amelyet  Mitterand  elnök  kezelő  orvosa  írt,  és amelynek
kiadását  megtiltották  a  személyiségi  jogokra hivatkozva. Mit szólt volna
Savonarola,  mit a későbbi máglyakészítők, mit a főcenzorok, vagy maga Aczél
György,  ha  tilalmaikat  ennyire  semmibe  veszi  egy  eszközöktől  (és nem
eszméktől)  támogatott  új  nemzedék?  Nem  tudok  erre  a kérdésre felelni!
Mikorra alakul ki, kialakul-e egyáltalán ennek a merőben új közlési módnak a
jogrendje,  etikája,  hiszen  mindenki  azt és oda továbbít rajta, amit csak
akar.

   Azt  sejtjük,  hogy  a  kelet-európai  diktatúrák összeomlásában hatalmas
szerepe  volt  a  műholdak  által közvetített televízióadásoknak, hiszen egy
merőben   más   életminőségről,   értékrendről  tudósítottak,  mint  a  népi
demokráciák  TV-adói,  de vajon sejthető-e egyáltalán, hogy mit fog maga alá
temetni  a  nézetek,  filozófiák,  dogmák,  ötletek,  szítások  és uszítások
korlátlan  barangolása a virtuális térben? Most értem csak meg a jurnaliszta
poént: "kalandorok e-mailjenek"...

   Mindezeken  gondolkodva  a  közkönyvtáros  is  mélyen érintve van bennem,
hiszen  már  most,  a hálózatok megjelenésének első óráiban is érezhető az a
kimondhatatlan  különbség,  ami  a  gépi  hozzáférhetőség  és  a hagyományos
kínálat  között  van.  Természetesen  minden  rendben  lesz,  ha  már minden
könyvtárban  ott  lesznek  a  gépek,  és szabadon rohangálhatunk magunk is a
kiépített  hálózatokban,  csakhogy a könyvtárak valahogy messze elmaradtak a
lehetőségektől.  Lehet,  hogy  ez  nem véletlen? Kérdezem Theodore Roszakkal
együtt,  aki  szerint  a minél nagyobb piacot kereső számítógépipar elkerüli
azokat  a  helyeket,  ahol egyszerre többen is hozzáférnének a gép nyújtotta
lehetőségekhez.  Üzleti  érdek  az  "egy  gép, egy felhasználó" elv és ezzel
igencsak ellentétes a könyvtár demokratizmusa, nyitottsága és nyilvánossága.
Miért  az  oktatási  intézményeket  bombázzák  elsőnek  az  új  és még újabb
gépekkel?  A gyerekeken keresztül "etetik" be a családokat, a felnőtteket, a
potenciális  felhasználókat?  Nem rekesztődik-e ki, ha nem is végzetesen, de
sok   időt   vesztve  a  számítógépes  szaktanárok  és  gyerekek  bensőséges
kapcsolatából a többi szaktanár, a könyvtáros, a szülő?

   Látszólag  távoli  probléma,  de  számomra valahol a gépesítés mítoszához
kötődik  az is, hogy a nagy szakkönyvtárak, egyetemi könyvtárak támogatására
fordítható  magyar vagy külföldi alapítványi pénzek szinte minden forintja a
gépesítésre  fordítódott  és  ezzel  egy igen sajátos helyzet alakult ki: Az
egyetemi,  főiskolai  képzésben  résztvevő hallgatók, miközben komputerizált
könyvtárakat  mondhatnak  magukénak,  a  hagyományos dokumentumokért, értsd:
kötelező irodalom, a közművelődési könyvtárakat ostromolják.

   Miközben  egymással  hálózatba  lépnek  a  gépek,  aközben  a hagyományos
intézmények   közötti   hálózatok   megszűnnek.   A   könyvtárak   egymástól
elszigetelve, ellenérdekeltségektől sem mentesen küzdenek az árral, egyfelől
a  dokumentumok, információk áradatával, másfelől a felhasználók szinte soha
nem  látott  tömegével.  És  az  olvasókat egy cseppet sem érdekli, hogy ki,
milyen  céllal  és  megfogalmazott  szándékkal  alapított könyvtárat, hogy a
Széchényi  Könyvtár  nemzeti, a Szabó Ervin Könyvtár pedig városi, ők jönnek
és  egyszerű  iskolai  könyvtárként  kívánják  használni  az állományt, vagy
közérdekű   információkat  keresnek  magánéletükhöz,  vagy  egyszerűen  csak
pihenni  akarnak,  időt  eltölteni.  És  ezekből  a könyvtárakból még szinte
teljesen hiányzik a gép és a benne lévő adatözön és a hálózat.

   Roszak,  miközben  a  könyvtárak  elhanyagolásán mereng odáig merészkedik
nagy  gyanakvásában,  hogy  elképzelhetőnek  tartja,  hogy  a férfierényeket
felmutató  gépimádók  azért  kerülték  el  a  kölcsönkönyvtárakat, mert azok
hagyományosan női munkahelyek ...

   Ezzel   a   gondolattal  mélyen  azonosulni  tudok.  Azért  nem  teljesen
"géptelen"  a  helyzetünk,  de  korlátaink számosak. Nem sikerült még igazán
működő  integrált  könyvtári rendszert kialakítani, bár a munka nagy erőkkel
folyik, valószínűleg a házilagos fejlesztés csapdájába estünk és most futunk
a  pénzünk  után. A rendelkezésünkre és az olvasók rendelkezésére álló kevés
gépen  csak azt lehet megtudni egy könyvről, hogy azt megírták-e egyáltalán,
de  azt  még  nem,  hogy  megvan-e  a  könyvtárban.  Az  adatbázisokban való
kutakodásnak  határt  szab  a pénzhiány, mivel sem a könyvtár, sem az olvasó
nem  képes  megfizetni  azokat  a  gépidő  díjakat,  amelyeket az előállítók
kérnek.  Így  teremtődik meg az a meglehetősen bizarr helyzet, hogy állunk a
be  sem  kapcsolt  gép  előtt és tudjuk, hogy benne rejlik a válasz az adott
kérdésre,  de  nem  áll  módunkban feltárni a titkot, mert a "Szezám tárulj"
pénzbe kerül.

   Biztos  vagyok  benne,  hogy a gazdasági szférában ez nincs így, mert ott
pénzt  teremt  a  felhasználás  maga,  de  a  társadalomkutatás meglehetősen
nehezen   jut  tágabb  ismeretekhez.  Ebben  a  helyzetben  áldás  a  szakma
elnőiesedése,  mert  bennünk,  "hagyományos"  könyvtárosnőkben  megvan  az a
képesség,  hogy  megvigasztaljuk  az  információhoz nem jutottakat, és talán
jobban  tudjuk  megfogni  azt  a pillanatot, amikor érdemesebb a hagyományos
könyvtári eszközöket használni, mint a gép bűvöletében élni ...

   A  könyvtárba érkező fiatal generáció természetesnek tartaná, hogy csak a
gépek  segítségét  vegye  igénybe,  de feladataik megfogalmazásakor látszik,
hogy  meglehetősen  nagy  szakadék  tátong  az  oktató és oktatott között. A
tanárok  döntő többsége még nem tévedt rá a sztrádára, kétségbeesve keresi a
gyalogösvényt,   vagy  legalább  a  kerékpárutat,  miközben  tanítványa  már
száguldana,  ha  nem  is Jaguáron, de Ladán. Ami a fiataloknak már a vérében
van,   az   nekünk,   "közvetítőknek",  tanároknak  és  könyvtárosoknak  még
felfoghatatlan titok.

   A  tananyag  átadása  még  a  hagyományos dokumentumokra épül. A könyv, a
folyóirat még sokáig aktív és kikezdhetetlen hordozója lesz az ismereteknek.
Bár  itt  is  tapasztalható egy fenyegető jelenség. Lehet, hogy mondandómmal
most   eltávolodom  a  gépi  világtól,  de  talán  felfedezhető  egy  távoli
összefüggés.

   Egyetemek  és  főiskolák,  fizető  tanfolyamok és posztgraduális képzések
szerveződnek  könyvtár  nélkül.  A  tanárok nagy része nem ismeri az újonnan
megjelenő  szakirodalmat,  mert  nincs  pénze  beszerezni  azt.  A  tananyag
kiegészítéseként  olyan  irodalmat  ajánl,  amelyet  már  csak elvétve lehet
megtalálni  a  könyvtárakban.  Vannak  stúdiumok,  amelyeknek  nincs  is  új
alapvető  szakirodalma,  így  nem is meríthet másból, mint a régiből. Ezeket
viszont  csak  olyak  korlátok  között tudják nyújtani a könyvtárak, amelyek
sehogyan  sem  férnek  össze az új világképpel. A magánéletében, játékaiban,
otthoni  gépi világában gyorsasághoz és széles választékhoz szokott fiatalok
számára   hihetetlen   a   tanárok   és  a  könyvtárak  működésképtelensége,
impotenciája.   Türelmetlenek,  mert  fizetnek  az  oktatásért,  fizetnek  a
könyvtárért,  türelmetlenek,  mert  nem tudják teljesíteni a kötelességüket,
amelyet lehet, hogy nem is maguk találtak, hanem a szülők közvetítette külső
valóság.  Lehet,  hogy  ez a türelmetlenség fogja felrobbantani a Gutenberg-
galaxist?

   Az  információ-továbbítás,  az  üzenetátadás  soha nem látott szabadságát
biztosító  készülékek  már  megszülettek,  a  lehetőségek  kitalálódtak,  az
ideológiai,  politikai  korlátok  leomlottak,  ma  már csak a szegénység áll
útjában  a szabad áramlásnak. Vajon milyen technikai forradalom fogja ezeket
a ma még nagyon valós korlátokat lerombolni?

   Jó lenne, ha valami határt szabna az üzleti érdekeknek, és az emberek nem
csak  otthon,  munkahelyükön,  hanem  a  sokak  számára  elérhető  nyilvános
könyvtárban  is,  a  hagyományos  dokumentumok  és  a  közvetítő  könyvtáros
társaságában  is  találkoznának  a gépi információközvetítéssel. Talán akkor
nem lenne annyira félelmetes az a vízió, hogy egy teljesen magányos ember ül
majd  szemben  az  egész  világgal.  Ismereteit, kételyeit, kívánságait gépi
közvetítéssel,   az   ismeretlenbe  küldi.  Hol  lesz  ekkor  a  kapcsolatok
testmelege,  mit lehet tapintani a billentyűkön és az egéren kívül, hol lesz
a tanár-diák kapcsolat? Hol a figyelemfelkeltés, az ajánlás, a javasolás, az
intés, a figyelmeztetés, az óvás személyessége?

   Tudom, hogy minden új megrémítette a hagyományőrzőket, az ortodoxokat, és
mindig  volt,  ami  feloldotta  félelmeiket,  megcáfolta  huhogásukat. Én is
reménykedem   abban,   hogy   a  gépek  által  közvetített  és  megteremtett
lehetőségek   határtalan   szabadságot   teremtenek,  bár  nem  tudom,  hogy
bízhatunk-e  magunkban  annyira,  hogy  ezzel  a  szabadsággal  élni  és nem
visszaélni fogunk.

   A  középkorban  a  kódexeket  odaláncolták  az  olvasópulthoz, hogy senki
emberfia el ne lophassa őket és más kiváltságos is hozzájuk férjen. Ma senki
nem   lophatja   el   az  információt,  a  "tudást"  a  gépről,  előbb-utóbb
kiváltságosok  sem  lesznek,  csak  a  lánc  marad  meg,  amit ma elektromos
kábelnek hívnak ...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.