Dimenzió #11

eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                 John Ziman

                    ELVESZTI-E OBJEKTIVITÁSÁT A TUDOMÁNY?

   (In: Természet Világa, 127. évf., 11. sz., 1996. november, 486-488. o.)

                         (Fordította: Bencze Gyula)


        A Bristol Egyetem nyugalmazott fizikaprofesszora a fenti címmel
     1995.  június  26-án  tartott  előadást Londonban, a Royal Society
     ülésén.  Az alábbiakban az előadás rövidített változatát közöljük.
     A  teljes  szöveget  az  érdeklődő olvasó a Nature 1996. augusztus
     26-i számában találhatja meg.

   A  tudósok  úgy  vannak  a  szociológiával  és a filozófiával, mint hal a
vízzel.  Ösztönösen  tudják,  hogyan  kell  benne  élni  anélkül,  hogy arra
különösebb  figyelmet  fordítanának. Azaz csak addig, amíg az akváriumot fel
nem rázzák, vagy (ne adj' Isten!) fel nem borítják. Úgy tűnik, mi most éppen
ilyen  helyzetben  vagyunk.  A  tudományt  alaposan  felforgatták,  és  arra
kényszerült,  hogy  feladja  sok,  ezideig  féltve  őrzött szokását. El kell
gondolkodnunk azon, mi történik valójában, és mit kell tennünk, nem csupán a
túléléshez, hanem ahhoz, hogy az emberiséget továbbra is szolgálni tudjuk.

   Első   reakciónk   az,   hogy   megvédjük   a  "tudományt"  feltételezett
ellenségeivel szemben. Nagy a nyomás azonban a barátok részéről is. De mi is
az, amit védenünk kell?


                           A tudomány definíciója

   Az  alapkérdés  igen  egyszerű:  mi  az  a  szervezet,  amely a tudósokat
összefogja,  és kordában tartja személyes rivalizálásukat? A szokásos válasz
szerint  a  tudósokat  "az  igazság  keresése" egységesíti. Néhány filozófus
azonban  azt  mondja,  hogy az "igazság" illúzió, míg mások szerint igen sok
formát  ölthet, amelynek csak néhány megnyilvánulását kutathatja a tudomány.
Még maguk a tudományfilozófusok sem értenek egyet abban, mi különbözteti meg
a tudományt a rendszerezett ismeretek más formáitól.

   Világos  azonban, hogy a tudomány által létrehozott tudás olyan általános
kritériumokat  is  kielégít,  mint  pl. a megfigyelések alapvető szerepe, az
előrejelzés  képessége, valamint az egyetemesség és az objektivitás. Ezek az
elvek absztraktok és személytelenek. Nem mondanak semmit arról, hogy a tudás
mire  jó,  mi  készteti arra a tudósokat, hogy megszerzésén fáradozzanak, és
hogyan  kell  ebben  együttműködniük. Az alapkutatást végző tudósokban mégis
megvan  az együvé tartozás erős érzése és az alapelvekhez való alkalmazkodás
kutatómunkájuk során. Hogyan lehetséges ez?

   A  válasz  abban rejlik, hogy az alapvető vagy "tiszta" tudomány fogalmát
csak   társadalmi   vonatkozásaival  lehet  meghatározni.  Az  a  társadalmi
intézmény, amely közvetlen gyakorlati haszonra való tekintet nélkül ösztönzi
a  nem  célorientált kutatásokat, az az "akadémikus tudomány". Valójában az,
amit alapkutatásnak nevezünk, annak a tevékenységnek a szinonímája, amely az
egyetemeken és az akadémiai intézetekben folyik.

   Minden  doktorandusz  igen  hamar megtanulja saját gyakorlatából, hogy az
"akadémikus"   tudomány   egyfajta   különálló   kultúra,  saját  különleges
szabályaival, hagyományaival. Robert Merton már 1942-ben azt állította, hogy
ezt a tevékenységet íratlan szabályok és normák irányítják.

   A   "közös   tulajdon"  normája  például  megköveteli,  hogy  a  kutatási
erőfeszítések  gyümölcseit  "közkincsnek"  tekintsék,  amely nyilvánvalóan a
kutatási   eredmények  közzétételének  minden  formájára  vonatkozik.  Ennek
azonban  filozófiai  következményei  is vannak. Annak megkövetelése, hogy az
egyén   tapasztalatából   származó  személyes  tudást  közzétegyék,  kiemelt
szerepet  juttat  a  tudományban  a megfigyelésnek és kísérletnek, ezáltal a
tudományos realizmus és az empíria szerepét hangsúlyozza.

   Az  "egyetemesség"  megköveteli,  hogy  nemzeti hovatartozásra, vallásra,
társadalmi  státuszra  vagy  más irreleváns kritériumra való tekintet nélkül
mindenki  hozzájárulhat  a  tudományos  ismeretekhez.  A  gyakorlatban  ez a
multinacionális,  és  csak  érdemeket értékelő eszmény igencsak tökéletlenül
valósul   meg.   Mindazonáltal  azt  foglalja  magában,  hogy  a  tudományos
állításoknak  eléggé  általánosaknak  kell  lenniük  ahhoz,  hogy mindenféle
kulturális  környezetben  érvényesek legyenek. Ez arra ösztönzi a tudósokat,
hogy   olyan  absztrakt  elméletek  megalkotására  törekedjenek,  amelyek  a
jelenségek széles körét képesek egyesíteni és megmagyarázni.

   A  kutatók  "érdeksemlegességének"  fogalma  azt jelenti, hogy eszményeik
nyilvánosságra  hozatalát  semmilyen  anyagi  érdek  nem befolyásolhatja, és
olyan  előítéletmentes,  szerény,  semleges és személytelen magatartást kell
felvenniük,  amely  elfedi  még  a  saját  ötleteik  kiváltotta  természetes
lelkesedésüket is.

   Az  "eredetiség"  a tudományos munka motorja. Az alapkutatóktól elvárják,
hogy   önállóan   válasszák   meg   kutatási  témájukat  és  az  alkalmazott
módszereket.  Az  alapkutatás  legféltettebb  hagyományai  közé  tartozik  a
kutatás  szabadságának  ez  az  aspektusa. Ez a norma teszi lehetővé, hogy a
tudomány  állandóan  fejlődjön  és  mindig  nyitott legyen az intellektuális
újdonságok felé.

   Másrészt  a  "szkepticizmus"  a bázisa az alapkutatás olyan velejáróinak,
mint  a  kritikai  vita  és a szakértői bírálat (peer review). Ez nem jelent
engedményt  sem  a  szisztematikus  filozófiai  kételkedésnek,  sem  pedig a
szociológiai  relativizmusnak.  Ezzel  szemben  hangsúlyozza  az  eredmények
ellenőrzésének  fontosságát  mind  a  logikai  következetesség, mind pedig a
gyakorlati megbízhatóság szempontjából.


                             A tudomány etikája

   A  társadalmi  normák  és a filozófiai elvek közti szoros kapcsolat nem a
véletlen  műve.  Még az sem igazán világos, melyikük elsődleges. Lehet azzal
érvelni,  hogy  a  filozófiai  elvek  az  elsődlegesek,  és  a normák csupán
összegzik  azt  a társadalmi gyakorlatot, amely a tudósok kutatásainak során
az  elvek alkalmazása folytán kifejlődött. Egy szociológus ezzel szemben azt
is mondhatja, hogy az akadémikus tudomány intézményes keretei alakítják ki a
gyakorlatot,  amely  aztán  megszabja azokat az alapelveket, amelyek a tudás
felett  rendelkeznek.  A  normák  és az alapelvek nyilvánvalóan a tudományos
etika   komplementer   fogalmai,   amelyeknek  társadalmi  és  pszichológiai
vonatkozásai elválaszthatatlanok.

   Ebből  azonban nem következik, hogy minden igazság "relatív", vagy hogy a
tudományos ismereteket csupán azért "hozzák létre", hogy bizonyos társadalmi
"érdekeket"   kiszolgáljon.   Azt   jelenti,   hogy  a  természet  fokozatos
megismerése  nem  szisztematikus  folyamat.  Hogy ebben a folyamatban milyen
messzire  jutunk  -  vagyis  egy  adott  pillanatban  mi  számít  tudományos
ismeretnek  -,  azt  nyilvánvaló  módon befolyásolja a kutatás szervezésének
módja.


                            A változás hatóereje

   A   tudomány   napjainkban   igen  gyorsan  változik.  Némely  változások
egyszerűen  csak  a  tudományos  és  műszaki  fejlődés  következményei. Mint
mindig,   a   tudomány   eredetiségre   való   törekvése   újabb   és  újabb
tevékenységeket    von    hatókörébe.   Az   egyéni   teljesítmény   beolvad
multidiszciplináris kutatócsoportok kollektív tevékenységébe. A kommunikáció
az  elektronikának köszönhetően felgyorsult, szinte azonnal globálissá vált.
A   műszerek  bonyolultsága  a  színvonalas  tudomány  művelését  könnyebbé,
egyúttal jóval költségesebbé teszi.

   A   társadalom   részéről   azonban  egyre  nagyobb  nyomás  nehezedik  a
tudományra.  A  tudomány  túlságosan  széleskörű, és költségessé vált ahhoz,
hogy  továbbra is szabadjára engedjék. A kormányok, amelyek az alapkutatások
első  számú  támogatói,  egyre  inkább  korlátozzák az anyagi támogatást. Az
Egyesült  Államok  kormányának  az a döntése, hogy leállítják a Szupravezető
Szupergyorsító   (SSC,   Superconducting   Super   Collider)   építését,   a
legvilágosabb  jele  annak,  hogy  ez  világméretű  jelenség.  Minden ország
kormánya kapni akar valamit a pénzéért.

   Akármi  is  az  ok, egyre több jelét lehet észlelni a hagyományokkal való
szakításnak.  Ez megnyilvánul a munkalehetőségekben, a problémaválasztásban,
a  siker kritériumaiban, valamint más tulajdonságokban, és ezek a változások
sok  esetben nem egyeztethetők össze a hagyományos értékekkel. Az akadémikus
tudományban   kulturális  forradalom  játszódik  le,  kialakulóban  van  egy
"posztakadémikus"   tudomány,   amely  szociológiailag  és  pszichológiailag
annyira különböző lesz, hogy teljesen másfajta tudást hoz létre.

   Ez az átalakulás folyamatban van, és a tudománypolitika szakértői szerint
az  ismeretek  szerzésében  "üzemmód-váltásra"  van  szükség. Ha igazuk van,
vajon milyen lesz a "posztakadémikus" tudomány?


                            A tudás privatizálása

   A  kutatómunka végzésének alapelvei nyilvánvalóan változatlanok maradnak.
A  kutatók  továbbra is elméleteket alkotnak, amelyeket a megfigyelések és a
kísérletek  kiterjedt  próbájának  vetnek  alá. Az eredmények közzétételének
normáját  csak erősíti az elektronikus kommunikáció megnövekedett sebessége,
elterjedtsége  és  lehetőségei.  Az új elméleteket és megfigyeléseket a nagy
földrajzi  távolságokat  áthidalva  meg lehet konzultálni a kollégákkal, sőt
még  a  kétkedő  riválisokkal  is.  Az országhatárok irreleveánsakká válnak,
iparvállalatok,  kormánylaboratóriumok,  alapítványok  és egyetemi intézetek
kutatói   egyetlen   közös   kutatócsoportban  dolgozhatnak  együtt.  Még  a
tudományterületek közötti határok is elmosódnak.

   Annak  az  erősödő  igénynek,  hogy  az alapkutató intézmények és az ipar
között  közvetlen  szakmai  kapcsolatok legyenek, fontos elvi következményei
vannak.  Azok  a  kutatási  eredmények,  amelyeket  egy  alapkutató  azonnal
publikálna,  "szellemi terméknek" minősülnek, amelyet anyagi és kereskedelmi
megfontolásokból titokban tarthatnak.

   A globális kommunikáció és az együttműködés lehetősége előnyben részesíti
a   társadalmi   univerzalitást,   de  nem  szükségképpen  annak  filozófiai
következményeit.   A  tudás  megszerzésének  "új  módja"  nem  az  ismeretek
megszerzésére, hanem konkrét problémák megoldására irányul. Ez önmagában nem
szükségképpen   elítélendő.  Lehet,  hogy  a  posztakadémikus  tudomány  nem
törekszik   egységes,   egyetemes   tudományos   világkép  kialakítására,  a
végeredményt  tekintve azonban a tudásban jelenlévő hiányok kiküszöbölésében
a   módszerei  ugyanolyan  hatékonyak  lehetnek,  mint  az  egyetemes  tudás
megszerzésére irányuló törekvések.


                         Ki veti fel a problémákat?

   Az  alapkutatásban  az  a  gyakorlat,  hogy  a kutatási témákat - ésszerű
határok  között  -  maguk  a  kutatók  választják  meg,  és  ez a tudományos
kreativitás  legmagasabb  szintű  formájának tekinthető. Ezzel ellentétben a
posztakadémikus  kutatóktól  elvárják,  hogy  olyan  problémákon dolgozzanak
együtt,  amelyeket  nem ők maguk választottak, továbbá csak akkor tarthatnak
számot   jutalomra,   ha   a   csoport   munkájának   sikeréhez  megfelelően
hozzájárultak.  Az  egyéni  kutatói  képességek  szerepe  háttérbe  szorul a
csapatmunkában  való  eredményes részvétel, valamint egyes konkrét problémák
megoldásához szükséges speciális szakértelem mellett.

   Amikor  az anyagi források korlátozottak, még a legtisztább alapkutatásra
is  jelentős  nyomás  nehezedik,  ugyanis olyan testületek adminisztratív és
pénzügyi   támogatására  szorul,  amelyek  nem  érdekeltek  a  tiszta  tudás
felhalmozásában.  Ezek  a testületek befolyásukat a legérzékenyebb ponton, a
kutatási témaválasztásnál érvényesítik.

   A   posztakadémikus   kutatás   a  témaválasztást  egyéni  tevékenységből
kollektív tevékenységgé változtatja. Mennyire lehet ez sikeres, ha a kutatás
nem  irányul  konkrét célok elérésére? Az alapkutatás mindig "darwini elvek"
alapján  működött.  A  kutatók  kutattak,  és  sokféle  területen  értek  el
eredményeket;  a  tudomány  előre  nem  látható  irányokban fejlődött, az új
eredményeknek   csak   a   megfelelő   ellenőrzéseket   kiálló  kis  hányada
beépülésével.

   A  posztakadémikus  tudomány  ezen  a  látszólag  pazarló és csak kevéssé
hatékony folyamaton kíván javítani: megköveteli, hogy a kutatási projekteket
gondosan  megtervezzék,  s  kerüljék  el a redundanciát és jól körülhatárolt
problémákat célozzanak meg. Ennek az lesz a következménye, hogy szokatlan és
merész  ötletek  nem  kapják  meg a támogatást arra, hogy feltárják a bennük
rejlő  lehetőségeket,  amelyek alkalmanként akár forradalmi változásokhoz és
ugrásszerű fejlődéshez vezethetnek.


                           A sokféleség dicsérete

   A  gyakorlat  világa nem veszi figyelembe a tudomány szakterületekre való
felosztását.   Az   alkalmazások  szempontjából  minden  probléma  megoldása
multidiszciplináris   megközelítést   követel  meg.  Minden  fontos  műszaki
felfedezés    -    tranzisztor,   antibiotikumok,   atomfegyer   -   sokféle
tudományterületről  kölcsönzött  ötletet és technikát ötvöz. Ha van elegendő
képzelőerőnk,  könnyen beláthatjuk, hogy ugyanez elmondható az alapkutatásra
is,  az  élet  eredetétől kezdve az emberi agy működésének tulajdonságáig. A
posztakadémikus   kutatás  legradikálisabb  tulajdonsága  ez  az  öntudatlan
pluralizmus.

   A pragmatizmus nem fogja többé útját állni a tudásanyag és az egyéb olyan
elképzelések hibridizálásának, amelyek intellektuális színvonala nem azonos,
nem  egyformán  "tudományos".  A  különböző  szakterületek  specialistái egy
kutatócsoportban  együtt  dolgozva  paradigmák,  technikák,  szakértelem  és
alkalmazások   olyan   mozaikját  valósítják  meg,  amely  további  fejlődés
kiindulási   pontja  lehet.  Egy  ilyen  mozaik  azonban  nem  lehet  stabil
képződmény, és nem feltétlenül épül szilárd elvi alapokra.

   A  hétköznapi  valóságban a gyakorlati problémák nem előzmények nélkül, a
semmiből  fakadnak.  A világ, amely számára kutatunk, rendkívül strukturált,
ezért  a  felvetett problémák "tulajdonosai" és a kutatás támogatói egyaránt
lehetnek   nagy   iparvállalatok,   kormánylaboratóriumok   és  egészségügyi
intézmények.   A  hagyományos  alapkutatást  jellemző  szűk  specializálódás
elkerülése  érdekében  a  tudomány olyan szponzorok irányítása alá kerülhet,
hogy még jobban feldarabolódhat, mint maga az alapkutatás. Ilyen körülmények
között  még  nehezebb lehet olyan problémák kutatását elkezdeni, amelyek nem
szerepelnek  a  támogatók kívánságlistáján; súlyos gond olyan világban, ahol
az   igazán   szorongató  társadalmi  problémákat  gazdasági,  műszaki  vagy
politikai szempontból nem tekintik egyformán fontosnak.


                               A kiválóság ára

   A  posztakadémikus  tudomány  nem bízik a szakértői bírálat (peer review)
elitizmusában,  ezt  azt  felváltja,  hogy  kiegészítse  a kutatók, kutatási
tervek és eredmények állandó ellenőrzésével és értékelésével. Ez rendszerint
együtt   jár   a   színvonalas   tudomány  "kiválóság"  fogalmának  jelentős
szélesítésével.  Nagyobb  fontosságot  fognak tulajdonítani a vállalkozói és
menedzseri  képességeknek.  Az  a  baj,  hogy  a  gyakorlati alkalmazhatóság
próbája   nem   megfelelő   az   alapkutatás   számára,  ahol  a  szervezett
szkepticizmus  az  egyetlen hatékony védelem a makacsul jelentkező tévedések
ellen.  A  tudomány  által  felhalmozott tudás megbízhatóságára a legnagyobb
veszélyt a kutatók teljesítményének túlburjánzó ellenőrzése jelenti, amely a
tudományos  állítások  rendszeres  kritikájának  rovására megy. Mindenesetre
elkerülhetetlennek  látszik  az  intellektuális  bizonytalanság  olyan vitás
kérdésekben,  mint  pl.  a  "kergemarha  kór", amelynek egyaránt vannak "nem
tudományos" társadalmi, környezeti és emberi vonatkozásai.


                             Ki állja a számlát?

   Az   új   típusú   kutatók   kis  csoportokban  dolgoznak,  akár  azok  a
kisvállalatok,  amelyek  fogyasztási cikkeket gyártanak az állandóan változó
piac  számára.  A  munkahelyek nem biztosak: ahogy a csoport újraszerveződik
egy  új probléma megoldására, egyeseknek távozniuk kell, hogy helyet adjanak
az új szakértőknek. Ennek eredményeképpen csak keveseknek adatik meg, hogy a
szakértelmet megszerezzék, vagy azt teljes mértékben kiaknázzák. Az ellentét
a stabil egyetemi állásokkal szemben nem is lehetne nagyobb.

   Ésszerűtlen  feltételezni, hogy a mai, több funkciót ellátó egyetem olyan
piaci  viszonyok  között  működő  rendszerré  alakul,  amelyben  sok  kicsi,
gazdaságilag  független  kutatási  egység  működik.  A kutatók az egyetemek,
állami   kutatóintézetek  és  ipari  laboratóriumok  főállású  alkalmazottai
maradnak, mert ha nem, egyszerűen nem lesznek képesek minden energiájukkal a
feladatukra összpontosítani.

   Bár  a  posztakadémikus tudomány vonzóan bürokráciamentes lesz, valójában
igen   érzékenyen   függ   a   tőkétől.   Továbbra  is  bonyolult  szerveztű
kormányszervek és magánvállalatok finanszírozzák és felügyelik a kutatást. A
fő  kérdés  azonban  továbbra  is  az  lesz:  ki  mit rendel, és ki fizeti a
számlát?


                          Az érdekek érvényesítése

   A  tiszta  tudomány  egyetlen  alapvető  tulajdonságát  fenyegeti  komoly
veszély:  az  objektivitást.  Az objektivitás persze sohasem lehet teljes. A
filozófusok   és   szociológusok   egyetértenek   abban,  hogy  az  "igazság
kutatójának"   a   hagyományos,   objektív  és  érdek  nélküli  fogalma  nem
egyeztethető  össze  a társadalmi realitásokkal. Mindannyiunknak megvannak a
személyes  érdekei és intézményes értékrendje, amelyekre tekintettel vagyunk
tudományos  munkánk  során, bármennyire is megpróbáljuk azokat félretenni. A
tiszta  tudomány egyik erénye abban rejlik, hogy az "érdektelenség" normáját
minden  erejével  igyekezett érvényre juttatni, és ez a gyakorlatban majdnem
teljesen sikerült is.

   A  posztakadémikus  tudományba  való  átmenet aláássa ennek a normának az
érvényesülését.  A  "közkincs"  átalakul  "szellemi termékké". Az alapkutató
hálózatban  sok  csoport  közvetlenül érdekelt lesz az ipari kutatásokban. A
kutatók  munkájában sokszor adódnak olyan helyzetek, ahol társadalmi értékek
- biztonság, profit, hatékonyság - képviselik a prioritást.

   A  tudományos  objektivitás  nem  absztrakt filozófiai erény, hanem olyan
kulturális  norma, amely a társadalmi gyakorlat szövevényében ölt testet. Az
objektivitás  teszi a tudományt igazán értékessé a társadalom számára, és ez
a  tulajdonság  egyben  garancia  a  megbízható,  az  érdeket nem kiszolgáló
tudásra.   A   tudománynak   egyedülálló   szerepe   van  a  ténybeli  viták
eldöntésében.  Ez  nem  abból  adódik,  hogy  különlegesen  racionális, vagy
szükségképpen  birtokában  van  az  igazságnak.  Azért  van,  mert  az anyag
természetével kapcsolatos kérdésekben tekintélyt szerzett magának részre nem
hajlásával.  A  demokratikus  társadalom  bonyolult  szövetét  az  ebben  az
objektivitásban   való  bizalom  tartja  össze.  A  tudomány  mint  objektív
döntőbíró  nélkül  sok  társadalmi konfliktust csak politikai beavatkozással
vagy nyílt erőszakkal lehetne feloldani.

   A   tudomány   és  a  technológia  mindig  is  örökös  növekedésben  lévő
vállalkozás  volt. A tudósok állandóan az izgalmas, új fejleményeket várják.
Ha azonban elgondolkodunk a változások által festett jövőképben, nincs okunk
féktelen  ünneplésre.  Lehet,  hogy  félelmeim túlzottak, és más tényezők is
közbeszólhatnak,  amelyek  megváltoztatják  a helyzetet. A kérdés az: kell-e
tennünk valamit, és ha igen, akkor mit?
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező