Bencze János
A Pécsi Extra főszerkesztője
(pextra@.mail.matav.hu)
FÖLDSZAVAZÁS
Október 14-én este - félő: történelmi dátum! - néztem a rendkívüli
parlamenti közvetítést, s egy-két hozzászóló okfejtése hallatán magam is
okfejteni szerettem volna. A választási kampányjellegű vita arról folyt, mi
az alkotmányos, és mi nem, s ennek kapcsán együttes népszavazás legyen-e
földről és NATO-ról, illetve ha a kormánypárti földkérdések nem
szerepelhetnek, szerepeljenek-e az ellenzékiek. Mintha kétféle föld lenne:
koalíciós és ellenzéki. Az egyiken nyilván konkoly nő, a másikon pedig
acélosan tiszta búza.
A korábbi történések ismeretében meglepő: a vitában a koalíció volt az
engedékenyebb. De az ellenzék - mivel itt már várható szavazatokról és nem a
jövő értelmes megfontolásáról volt szó - bekeményített. Így a hosszúra nyúlt
ülés végén nem született négyötödös többség, s így egyelőre nincs november
16-án népszavazás a NATO-hoz való csatlakozásról sem. (Azóta úgy tűnik,
ismét van.)
Fütyülök minden katonai szervezetre, csak itt éppen arról szólt (volna) a
döntés, hogy ismét - s ki tudja meddig - nincs csatlakozás az európai
fejlődéshez sem.
Ehelyett - a parlamenti hölgyek-urak ostoba vagdalózásai miatt - továbbra
is marad a kelet-európai nyomor az évszázados magyar menetrend szerint.
A meddő ülés végén a képviselők - kormánypártiak és ellenzékiek egyaránt
- fölálltak, elővették mobiltelefonjukat, s belesuttogták, drágám, igazán
jól vagyok, csak ez a piszok sok felelősségteljes munka a hazáért elúsztatja
megint a paprikás lecsót.
Mi pedig amúgy piszok rosszul vagyunk. Nem azért, mintha végveszélyben
volna a magyar anyaföld, amelyről a szavak szintjén folyt a meddő taktikai
játék, hanem azért, mert az általunk (is) jól öltöztetett urak lassan ismét
eljátsszák remélt továbblépésünk esélyeit, s igazából ismét mi leszünk
végveszélyben.
De itt az áldott magyar föld. Ha olyan bőkezű adakozó lehetnék, mint
némely ügyekben a demokratikus kormányaink, valamennyi parlamenti
képviselőnek öt-öt hektár földet ajándékoznék, s kajánul nézném, hogy a
túlságosan is belvárosiasan öltözött - s a magyar földért pillanatnyilag oly
elfogultan harcoló - P. úr, aki szerintem életében még egyetlen magyar falut
sem látott testközelből, miként kínlódna minimum húszezerért szabatott
ünnepi mellényében szántás közben az ökrösfogattal, s miként káromkodna,
mikor a liberális ökrök a farkukkal lecsapnák szerfölött intelligens
szemüvegét. Tetszene az is, amikor a nagyobbik kormánypárt mezőgazdasági
frontembere, mivel megfizethető termelési hitelek hiányában nem lenne annyi
pénze, hogy traktort vegyen, ásóval próbálná megforgatni az öt hektárját.
Akkor is elégedetten kacarásznék, amikor a parlamenti hozzászólásában a
végletekig elfogultan nyilatkozó - és ettől kicsit egzaltáltnak tűnő - D.
kisasszony a körömkozmetikusnál edzett kacsóival hozzálátna tengerit
hántani, amelyben néhány főhivatású hazamegmentő úr segítene neki.
Akkor már nem mosolyognék, amikor a fenti hölgyek-urak megismerve végre a
valós körülményeket, gyanús külsejű nepperekkel tárgyalva szabadulni
kívánnának az ölükbe pottyant öt hektártól. Ez már életszerű lenne, hisz
ugyanazt tennék, mint az általuk oly sokat emlegetett köznép, amely - mivel
sem az Antall-Boros-, sem a Horn-kormány idejében más értelmes lehetősége
nem volt - most fillérekért eladja földjeit, s nagy ívű politikai
megfontolások helyett, egyszerűen az elkeseredés zsebszerződéseivel szavaz.
S ez arra figyelmeztet, hogy gondolkodni ugyan fárasztó, de érdemes. Nagy
parlamenti beszélyek előtt, pedig kimondottan ajánlatos.