''Ezekre szavazhatsz (kommentár egy lappal korábban):
I.
Váratlannak hatott, hogy aznap mégis esett. Először nem is figyeltem fel
rá. Talán valami zaj üthette meg a fülemet. Azt hiszem a fényjáték már
nagyon hiányzott a szememnek. Mozgásba lendült a mindenség. A halottak
táncát járta.
A levegő, amely megcsapta az arcom, feledhetetlenül új volt. Sós. Igen,
sós volt az íze. Ahogy hullott rám a zuhatag, hálás voltam. Hálás a békéért,
amely hirtelen magához ölelt.
Nem is tudom, mitől - talán az esővíz sótartalmának hatására
elszabadultak gondolataim. Ami nagysokára körvonalazódott bennem, csak
először hatott furcsának. Azután már ismerős, erőszakkal elfojtott
gondolatok örvénylettek fel lelkem legmélyéből.
A vágy, hogy valahogy bosszút álljak, valahol mindig ott rejtőzött a
tudatalattimban. Amit akkor kiterveltem, arra most is csak úgy emlékszem
vissza: óriási ötlet volt.
* * *
Késő délután indultam útnak. Tudtam, ellenfelemet legalább olyan jó
formában találom, mint máskor. Mégis, aznap valahogy nem éreztem magamat sem
gyengébbnek. Talán az elszántság okozta torzulását érzékeimnek, de
tagadhatatlanul erőt adott. Szinte repültem felkeresni azt, akit a
tudatalattim kihívott.
Rezzenéstelen arccal méregettük egymást. Az embertömeg, mely csak
kiemelte őt, egy homályos ködfoszlánnyá sűrűsödött szememben. Csak őt
láttam, és nem értettem: máskor mivel tehetett olyan különös benyomást rám.
Nem is emlékek voltak, amik felidézték az első találkozás fényképét
bennem, s a fénykép sem volt egyéb már, mint karikatúra. Egy szélsőséges
jellem megfoghatatlan hatalma - hatalom, mely nem volt egyéb a másság
méltánylásánál.
Őt a mások gyengesége nevezte ki főnöknek. És én most pont arra
készültem, amire valószínűleg még senki sem az ő életében. El akartam venni
mindenét - a birodalmát, vagy ha úgy tetszik, hát az életét.
A tömegnek, mely a vállai mögött sorakozott, adnia, míg tőlem elvennie
kellett volna a biztonságérzetet. E célból díszítették testét mitikus jelek,
s a szarvakkal ékesített sisak. Ezek az apróságok segítették őt ahhoz, hogy
a tömeg egy emberként cselekedjen bármiért, amit ő célként kikiáltott.
Nekem pillanatnyilag egy ellenfelem volt. Egy ember - egy jellem egy
másik ellen. Puszta erőmmel jó esetben is csak karcolásokat ejthettem volna
izmoktól duzzadó testén.
Dühös volt, arcizmai meg - megrándultak, nem tűnt hálásnak azért, amiért
magánterületének bitorlója akadt. Nekem pedig növelte elszántságomat, hogy a
határsértő én voltam.
Akárcsak a kutyák - gondoltam vissza a kontinensen töltött időkre.
Azoktól láttam először, hogy felségterületüket megjelölik, s azon belül nem
tűrnek idegen lényt. Szegény páráknak az életük a tét, ha az ellenfelük egy
hasonló - netalántán nagyobb - testű jövevény, s puszta testük a -
genetikailag öröklött - fegyverzet.
Az embernél minden másképp van. Még primitív ellenfelem is a szemmel
látható jeleket részesítette előnyben. Neki az egyetlen élőlény, aki
veszélyforrást képezhetett, az ember volt - adott esetben szerény személyem.
Négy cövek - a kontúrok -, melyek egy kétdimenziós felületet fogtak
közre, egy birodalom sarokkövei voltak. Ugyancsak elrettentő faragványokkal
voltak ellátva. Ha nem érkeztem volna olyan távolságról mind térben és
történetesen időben - hiszen kultúránk különbsége csak időtávlatokkal volt
egymáshoz mérhető, minden bizonnyal rám is nagyobb hatással lettek volna
azok az apróságok.
Tudtam, néhány percem maradt dönteni sorsom felől: távozok, vagy meguntam
az életet. Majd elmosolyodtam a kihíváson. Pillanatnyilag ugyanis egyetlen
dolog motivált: győzni akartam. Sokan talán levegőt venni is elfelejtettek.
Túlzottan sablonosan gondolkodtak. Meg kell hagyni, ez az adott társadalom
alapkövét jelentette, s mint ilyen nem illethető megvetéssel. Minden
abszolút rendben zajlott.
A főnök kihívása ellenére - cinikus lenne szemmel verését bandzsításnak
nevezni - nem nehezült el tekintetem, hiszen igyekeztem valahová a homloka
mögé fókuszálni. nem maradt más hátra: hirtelen mozdulattal hátranyújtotta
karját, amelybe egy primitív és egyben félelmetes méretekkel ellátott
csontkés került.
Most már csak perceket jósoltam magamnak. Már majdnem megijedtem. Egyedül
álltam - szemben egy felfegyverzett törzsfővel. Kicsit olyannak hatott,
mintha álmodnék.
Egy tizedmásodpercre vette csak le rólam a tekintetét, ebből biztosan
tudtam: támadni fog. Még éppen időben vetődtem el suhintása elől, s
valószínűleg legalább ekkora meglepetéssel szolgáltam válaszrúgásommal.
Igaz, az ágyékára céloztam, ugyanakkor a gyomorszáját találtam el, de a
hatás nem maradt el. Mint valami nagytermetű ragadozó, hatalmas ordításban
tört ki, s az oldalához kapott.
Ha korábban jobban szemügyre vettem volna, nem kerülte volna el valami a
figyelmemet, amire most rácsodálkoztam: az oldaláról félrelebbenő bőrdarab
alól kötés villant elő. Ezért volt furcsa nekem, hogy izomember létére
pocakot eresztett: a kötés láttatta őt a valóságosnál szélesebbnek.
Mivel párbajunkban az érzelmek nem kaphattak helyet, így a szabályokat
betartva igyekeztem az alig behegedt jókora harapásnyomra minél több
találatot bevinni.
Őszintén szólva az elhatározás nehezebb volt - mármint, hogy legyőzzem őt
-, mint az általam kitűzött cél véghezvitele.
* * *
Attól a naptól kezdve senki sem szegült velem szembe. A tábortűznél a
megüresedett helyet foglaltam el. A hely minden bizonnyal az egy szinttel
magasabban, a bőrökkel borított sátorban lévő ex törzsfőé, valamint az ő
ápolását végző lokális varázslóé lehetett. nem érdekelt soha az orvosi
pálya, annyit azonban én is éreztem, hogy a fertőzések elkerüléséhez,
valamint azok ápolásához nem a legmegfelelőbb hely volt a barlang, ahol
éjszakára meghúzódott a törzs.
A szertartások rendje - a két élenjáró személy hiányában - felborult. Úgy
tűnt, nem tudták eldönteni az aznap elejtett állatok és egyéb zsákmányok
felbontásában, ki legyen most az illetékes?
Végül egy őszülő egyén vállalta magára a kezdeményezést. Eztán, ahogyan a
meglepett hangyák igyekeznek vissza otthonukba, úgy borították el az állatok
átsült tetemét.
Percekkel később már csak csontvázak lógtak a nyársakon - és legnagyobb
meglepetésemre az állatok belső szervei érintetlenül maradtak. Csak a
bőrüket és húsukat ették le.
Eleinte azt hittem, hogy vallásuk parancsolt nekik megálljt, az tiltja az
állatok bizonyos szerveinek bekebelezését. Ám, amikor a maradék után
nyúltam, senki sem tiltakozott. Eltűrték jóízű falatozásom.
* * *
Végtelen fegyelem uralkodott a törzsnél. Mindenkinek megvolt a feladata a
nap minden részére. Igyekeztem mindig a törzs magjával maradni, s
megfigyelni minden egyes szokásukat. Neveltetésemnek köszönhetően - mint egy
más társadalom küldöttje - megbotránkoztam azon, hogy a törzs egyedeinek
egyáltalán nincs egyénisége. Közöttük nem volt cél az önmegvalósítás.
Megdöbbentő volt számomra, hogy függetlenül attól, ki mennyit
zsákmányolt-gyűjtögetett aznap, a közös étkezésekkor annyit vehetett az
élelmiszerekből, amennyi a jóllakásához kellett. A nők talán még kevesebb
önállósággal rendelkeztek, mint a férfiak. A vadászatokon nem volt erény, ha
valaki a másiknál többet ejtett - ezt mindenki fizikuma egyenes
következményének tudta be. Talán az állandósult elfoglaltságuk következtében
a szememben mindenki egyformának tűnt, sokáig még nem találtam két különböző
embert. Mindenki annyit teljesített, amennyit talán nem is maga, hanem egy
általa objektívnek ítélt szubjektív elvárás támasztott számára, s a
mindennapi életben - hála a környék bőkezűen megáldott élővilágának - ez
semmiféle fennakadást nem okozott.
Néha már kezdett úgy tűnni: még az állatok is alkalmazkodtak a törzs
mindennapjaihoz. Szinte pontosan ugyanannyi élelmiszer került elő a nap elég
jól meghatározható időpontjaiban, mintha az állatok önként sorakoztak volna
fel elejtésükhöz. S ami a legfurcsább, ők sem létszám szerint voltak
ugyanannyian, hanem - mintha a törzs szükségleteit figyelembe vették volna -
az elhulló állatok össztömege volt állandó.
Mindig minden pont elegendő volt. Senki sem maradt híján az eleségnek, a
víznek, a ruházatnak. Senki sem volt motivált arra, hogy bármely nap mást
csináljon. Mindenki elégedett volt. Egyszerűen nem vágyott senki a törzs
előkelőbb pozíciójára: mintha a főnökség és a varázslóság egy-egy kiváltság
lett volna, amely csakis örökölhető. Senki sem kívánt változtatni a jól
bevált gépezeten.
Egyre kilátástalanabbnak láttam az elhatározásom. Én a kultúrát
képviseltem. És meg akartam változtatni őket, hogy az én akaratomhoz
idomuljanak.
* * *
Egy nap - talán mert némileg igazságtalannak tartottam, hogy mindennemű
munkavégzés nélkül fogom magam, és bekebelezem az állatok nemesebb
maradványait - én is magamhoz vettem egy fegyvert, és a többiekkel együtt
vadászatra indultam. Nem voltam rossz formában, én is becserkésztem annyit,
mint a nagy átlag. Nos ezt persze senki sem akceptálta.
Egy nagyobb csorda megfigyelésekor valami zajra lettem figyelmes, ezért
hátrakaptam a fejem. Megijedve egy nagymacskaszerű lény rám vetődő
árnyékától, félregurultam. Akkor azt hittem, ezen múlhatott az életem. Ám a
mellettem lévő macska Nem támadott. A halott macskák ritkán támadnak.
Egy darabig éles fogsorát, majd a nyakán keresztülfúródott dárdát
figyeltem. Lassan mellém ért egy törzsbeli, és mint aki jól végezte dolgát,
kihúzta az állatból fegyverét, és szótlanul távozott. A többiek sem
szakították félbe a vadászatot - nem tulajdonítottak semmiféle jelentőséget
az imént történteknek.
A vacsoránál, melyet még mindig az öreg nyitott meg, a nagymacska is
terítékre került. Mikor befejezték, elérkezettnek láttam a pillanatot, hogy
cselekedjek. Egy evőkést megragadva a nagymacska megmaradt belsőségeiből a
ropogósra sült szívet kanyarintottam ki, majd kezemben tartva azt, az állat
elejtőjére és egyben megmentőmre mutattam.
A vadász, aki csenevészebbnek és fiatalabbnak tűnt a többieknél,
megfelelő eszköznek ígérkezett. A csorbát szenvedett hierarhiájú törzs nem
tudta mire vélni a jelenetet. Annyi tekintéllyel azonban már rendelkeztem
előttük, hogy a vadász, akire rámutattam, hozzám jött. Át akartam nyújtani
hálám jeléül a véleményem szerint őt megillető bensőséget, ám hirtelen
mozdulatomtól ő a földre rogyott. Kezeit pedig felfelé nyitott tenyérrel a
földre tette, és nem vetette rám a tekintetét.
Mint az istene előtt imádkozó halandó, úgy térdelt ott. A nyitott tenyér
valószínűleg a lélek tisztaságát, közvetett módon a békés szándékot és az
alázatot tolmácsolhatta. Én lehajoltam, és a nyitott tenyerekre helyeztem a
szívet.
A mindennapokon ilyenkor sziesztáját töltő tömeg egyre hangosabban
morajlott. A vadász felkapta tekintetét, és valami leírhatatlan
csodálkozással nézett rám. Én egy kis pantomin játékkal azt mutattam: egyél.
Néhány perc elteltével a szájához emelte és kötelességből beleharapott.
Amikor pedig tovább bíztattam, elfogyasztotta a szívet.
- Ajándék - mondtam. Lassanként elmosolyodtam: az első lépést sikerült
megtennem.
II.
Egyre inkább nem találta helyét a társadalomban. Igaz, újabban már nem is
igen kereste. Egy ivóban üldögélt. A pohárra nézve - melyet éppen akkor
emelt el a szájától - felfigyelt arra, hogy az megint üres. Ez némi
boldogsággal töltötte el. Legalább az ivás folyamatával nincs baj. Ez volt
az egyetlen dolog, ami azon a napon szokványosnak tűnt.
Fél nyolc felé járt. A sok esemény, amelyben része volt, kételyeket
ébresztett benne afelől, hogy ugyanazt a hónapot írják, mint amikor reggel
kilépett az ajtaján. Valószínűnek érezte, hogy az április estére -
pontosabban mostanra - májusba torkollott. Vagy februárba? Azt a hónapot
utálta a legjobban, s talán ez fejezte volna ki a legmegfelelőbben azt, amit
érzett: gyűlöletet.
Poharát hanyagul a pultra ejtette, az pedig pillanatok alatt megtelt
kedvenc gabonapárlatával. A nedű kicsit elnehezítette tekintetét, ám
gondolatait nem tudta távol tartani az aznapi eseményektől. Ha valamiben
segített, akkor az az volt, hogy minden egyéb zavaró körülményt száműzött
fejéből, ám ezt nem nevezte volna semmiképp sem segítségnek.
Kavargó gondolatai egyre jobban cibálták vissza az időben. Megint átélte
a reggelt. Mint általában, ez a reggel is borzalmas volt. Valami zajra
ébredhetett - biztos megint a szomszéd kölyök nyúzott meg elevenen egy
macskát -, vagy az is lehet, hogy rémeket álmodott. Mindennek a katasztrófa
szempontjából csak statisztikai jelentősége maradt. Felébredt. A fene egye
meg, már megint felébredt. És az az érzés, amit magával hozott az
ébrenlétbe: gyűlölet.
Hátborzongatóan üres négy fal fogta közre. Igen, már akkor
megfogalmazódott benne: el innen. Mindegy, hogy hová. El.
Túlontúl soká bíbelődött a mosdással. Ezért van most ő itt egy végtelen
nap közepe után valamivel, egy csomó szűnni nem akaró rossz emlékkel. Ha nem
mosdott volna olyan soká, akkor a mosdás ténye nem fojtja bele a
hétköznapiságba, talán az egész nap még jó is lehetett volna. De mosdott.
Ezzel pedig elkezdte a végtelennek tartó rituális táncot, a mindennapok
szertartását.
Így tehát akár egy robot, gépiesen indult neki a napnak: kiszaladt a
reggeli sajtóért és postáért. A lapok közül egy csekk ugrott elő. Rózsaszín.
Utálta a rózsaszínt. Utálta a rózsaszín párducot is azért, mert rózsaszín
volt. A csekken valami összeg állt. Tulajdonképpen meg sem nézte, hogy
mennyit és mire kell fizetnie, csak magához vett némi készpénzt, amiről úgy
gondolta: elég lesz.
A hivatal maga a pokol. Emberek áradata - mind egymás aurájára taposnak.
Jellemtelen arcok teszik nap mint nap ugyanazt. Senki sem gondolkozik -
mintha tilos lenne. Nincsenek jogok, nincsenek egyéniségek - csak az állandó
körforgás. Csak kötelező és tilos létezik. Ezt aznap akár írásba is adhatta
volna. Na és az a megalázó jelenet az autómosóban: ő csak némi optikai
tuningot próbált az eredetileg fehér kocsijára erőltetni.
Csoda, hogy megtalálta egyáltalán a kocsit. Emlékeiben valami fehéres
dolog élt, míg az utcán egyetlen autó volt fellelhető. S az távolról sem
volt fehér. Aztán valami intuíció hatására a nadrágszárát meglengette a
rendszámtábla előtt. Meglepő módon a rendszámtábla ismerősnek tűnt.
Történetesen azért, mert az övé volt.
Persze, hogy pont az ő kocsijánál kellett a mosónak elromlania. És ami a
legrosszabb: a kocsi már majdnem kész volt. A hátsó ablaktörlő lapát
leszoktatta a mosót rögeszméjéről. Nem engedte tisztítani. Maga köré tekerte
a textilköteget, és működésképtelenné tette. A kocsi hátulján persze
felhalmozódott minden kosz, amit az előrébb található felületekről sikerült
eltávolítani. Természetesen a tisztulásra váró kocsisor dudáló, és
fenyegetődzésüknek ökölrázással mind nagyobb hangot adó tulajdonosai azonnal
a szívükbe fogadták, és a bűnbak megtisztelő szerepkörével tüntették ki. Jó
egy órába tellett, mire kocsija egyáltalán szabaddá válhatott, mindazonáltal
ő esküdni mert volna rá, hogy egy nap is eltelt.
Javarészt tiszta kocsijával felkerekedett, hogy meglátogassa egy sok száz
mérföldre lakó barátját. Egy csomó mindent vásárolt össze neki ez
alkalomból. Majd egy piszok fárasztó utazás után - aznap különösen meleg
volt -, amilyen szerencséje volt, nem találta otthon a barátját. Áldotta is
magát, amiért egy évet utazott hozzácsapódva egy marhakonvojhoz,
meghibásodott klímaautomatikával ahelyett, hogy telefonon felhívta volna
azt, akinek az ajtaja előtt álldogált. De akkor elmaradt volna a meglepetés.
Az igazi hidegzuhany azonban később érkezett. Egy arra járó kölyökember
megvágta őt öt dolcsira, majd a keresett személy ajtajára mutatva kibökte:
az a krapek - aki történetesen a legjobb barátot jelentette - a múlt nap
éjjelén autóbalesetben elhunyt.
Ezután már semmiféle talajt nem érzett a talpa alatt. Beszállt féltiszta,
csomagokkal teli autójába, és vezetett. Sokáig haladt valamerre -
valószínűleg dél felé, mígnem megéhezett. Letért az autópályáról, majd
nagysokára abba az ivóba jutott, ahol most is tartózkodott.
Az ivó nagyon barátságos helynek ígérkezett. nem lehetett messze valami
nagyvárostól. A bent ülők többsége ugyan törzsvendégnek látszott, de
semmiképp sem voltak farmerok. Olyasfajtának tűntek, mint akik bármit
odaadnának azért, hogy a külvárosi kincsüket el ne dózerolják.
Elhatározta: nem is kíváncsi arra: hol a fészkes fenében is van,
igyekszik átadni magát a hely hangulatának. A világ peremén, mindentől
távol. Az ivó egésze egyfajta kísértést hordozott magában. Ez az ivó maga
volt a késztetés a feledésre, nem is beszélve a whiskyről.
Miután kiemelte tekintetét a pohár fenekéről, a szempár egy - már
valószínűleg régóta - mellette ücsörgő festett hajú nőn állapodott meg.
Valahonnan ismerősnek tűnt a szőkeség. Valami gyenge koktélt tölthetett
magába, s egyáltalában nem tűnt bánatosnak.
Mikor a nő tekintetével az ő veséjében éreztette magát, megmerevedett.
Igaz, úgy is döntött, hogy aznap már nem hajt tovább, és ha kell, a kocsiban
éjszakázik, most úgy érezte, képtelen lenne önálló tevékenység végzésére,
például kétlábra emelkedni meg hasonlók. Odaszögezték a székhez. Ettől
kellőképp megrémült.
- Helló! Jenny vagyok - mondta a nő.
- Guk. - ő csak ennyit tudott kipréselni magából.
- Messziről jössz? - kérdezte, s keresztbe tette a lábait. Ennek
köszönhetően a harisnyatartójának egy része is láthatóvá vált. Ekkor John,
mert ezt a nevet adták neki, úgy érezte: el van veszve. Elhatározta, hogy
nem hagyja magát.
- Nem vagy valami bőbeszédű!
- Nézze, a mai napon nem történt velem semmi jó, és nem bízom a gyors
javulásban. - Most egy sértés kell - fogalmazódott meg John-ban. Igen, meg
kellene sértenie.
- És különben sem az esetem! - mondta olyan határozottsággal, hogy azon
maga is meglepődött.
- Hogy?
- Maga szőke és kék szemű...
- Igen - mondta várakozástelien Jenny, és ha lehet, most még
erőteljesebben döfte szemeit John-ba.
- És idősebb is - folytatta John most már sokkal lassabban.
- Igen - dobta vissza a labdát a nő.
- És ez olyan...
- Milyen?
- Olyan izgató. - John nem értette mi történik vele. Az egyik fülén át
valószínűleg az imént távozott el belőle az tudata.
X.
Ideje lenne kikapcsolni azt a telefont. Vagy legalább kihúzni.
Az még rendben is lenne, hogy nem veszem fel, mégis kizökkent kis
világomból, amikor az üzenetrögzítőmet teleszemetelik kicsinyes problémákkal
- és mindezt persze élőben kell végighallgatnom állandó otthon
tartózkodásomnak köszönhetően.
Sokadszor csengett ki a telefon kizárva a lehetőséget, hogy gondolataim
valami kellemesebb dolog körül forogjanak. Igaz, egyre megy a kicsöngések
száma. A gyűlölet, amit keltenek, leírhatatlan. Kicsit olyan, mintha az
ember valahol a világ vége feliratú tábla mellett nyaralva élvezné a sós
vizet, a napfényt és a pálmafákról lelógó majmokra tekeredő kígyókat, amik a
csendet biztosítják, és egyszer csak megjelenne valami pénzbehajtó a ki nem
egyenlített kredit kártya-tartozások ügyében egy nevetséges nevű bank
képviseletében és elvinné a pálmafát a kérődző kígyóval egyetemben. S ami
még rosszabb: elrabolná a világ vége táblát is.
A telefon rendületlenül csörgött. Sokadszor fogant meg bennem a gondolat,
hogy felkapom, és egy jól irányzott rúgással kisegítem a hangszigetelt
ablakon. Ennyit biztosan megér. Mármint az üveg árát.
Egy kattanás hallatszott elegendő hangerővel ahhoz, hogy még a
fürdőszobában, a víz alatt is hallhassam.
Azt hiszem, valami olyasmit hagyhattam a rögzítőn, hogy nemkívánatos
zaklatásáért feljelentem a telefonbetyárt, és jó lenne, ha meghagyná nevét
és címét, mert tudatni szeretném a bérgyilkosommal.
Az igazság az, hogy már nem fürödtem. Valami teljességgel
megmagyarázhatatlan okból fejen álltam. Pillanatnyilag az esett jól.
Sípszó feszült a dobhártyámnak.
Valaki még mindig a vonalban volt.
"Helló, öregfiú!" - hallatszott.
"Tudom, hogy nem fogod felvenni, és azt is, hogy otthon vagy. Talán éppen
fejen állsz, és a halálba kívánsz. Persze nem elfelejtendő szempont az sem,
hogy még mindig én vagyok itt a legjobb haverod. A cím büszke birtokosaként
pedig tettem valamit a jövőd érdekében. Öcsi, nem ártana átjönnöd holnap,
bulit csapunk. Ja és meghívtam a bárpultos lányt is a játékteremből."
Még mielőtt újabb kattanás hallatszott volna, asztmatikus köhögési roham
kapott el, és hanyatt vágódtam a földön.
Ez képes rá és tényleg megteszi. Tényleg elhívja. De hát, akkor mit
vegyek fel? Talán a kockás zakómat?
Robert túl sok gondot tudott okozni az embernek. Tessék. Ott lesz a
bárpultos lány. Igaz, ezt nem lehet elszalasztani. Ott fog rám mosolyogni.
Vagy éppenséggel kinevet. Persze ez nem valami jó.
És mi ez az egész buli-ügy? Gyorsan egy naptárt nekem!
Állj. Fogalmam sincs, milyen nap van. Nem is szólva az évről. Azért van
egy ötletem. Amennyiben átnézem az újságokat, a legfrissebb dátum a mai
kell, hogy legyen. Talán több heti rakás halmozódott fel, ám ez mit sem
számít. Kicsivel több lesz csak a dolgom.
Az időjárásból magam is levonhatok messzemenő következtetéseket: kora
tavasz van. Esetleg késő ősz.
Elindultam az újságokért felrúgva ezáltal egy halom DAT kazettát és egy
Bourbon üveget, aztán belekavarodtam egy midi kábelbe, de végül - nehezen
lelve meg a villanykapcsolót - eljutottam a bejáratig. Egészen addig, amíg a
villanyt fel nem oltottam, komoly sötétség övezett. A reluxákat mindig
lehajtva tartottam. Talán már nem is lehet forgatni őket.
Az első kezembe kerülő újság valami áruházi katalógus-féle volt.
Decemberi árleszállításról informált. Találtam még néhány törzsvásárló
kártyát általam ismeretlen nevű cégekre kiállítva. Furcsa mód a nevemet is
feltüntették.
A sajtó sorba rendezését követően a legfrissebb dátumnak 1996.07.18-at
találtam. Ez elgondolkoztatott. Ki, mit ünnepelhet ezen a napon?
Előkerestem egy naplót, amibe a fontosabb dátumokat jegyeztem fel
egykoron. Rögtön meg is találtam a könyvet az ágy alatt egy penészes
kenyérszelet és egy rozsdásodó vasaló között. Felcsaptam.
Robertnek sem a születési dátuma, sem a névnapja nem esett az adott
napra. Lapoztam még kettőt és az ex-nejem, valamint Robert ex-neje adatait
nézegettem. Semmi. Arra gondoltam, vissza kellene hívni Robertet, de
valahogy taszítónak találtam a telefonkagyló formáját, és úgy döntöttem:
jobb ha nem is tudom, miről van szó. Elég nekem Miriam lefixált látogatása.
Ha Robert meghívta, akkor el is jön. Lehet, hogy nem egyedül, ám még úgy is
csak emelni fogja Robert szépen berendezett lakásának színvonalát.
Hát igen, akinek futja miből. Az életformából adódik. Nevetséges. Eladja
a testét. Igaz, hogy a legjobb barátom - ha jobban meggondolom, nincs is
több -, de azért ez mégis csak nevetséges.
Az este gyorsan eljött, amit a lesötétített szobákban abból tudtam
megállapítani, hogy a szomszéd ütni kezdte az asszonyt. Mindig pont hétkor
érkezett a gyárból, és ekkor volt a legmagasabb vérének alkoholtartalma is.
Hogy mit csináltam hétig?
Nem valami sokat. Meghallgattam Verdi Requiemjét, és pár órára a
fürdőszobában felejtettem magam. Aztán elfogyasztottam egyet a mélyhűtőben
didergő maradék tizenkét tucat pizzából, miután felolvasztottam azt a
denevér-walkman-ben. Igazából nem is voltam éhes, és a maradékot (a korong
háromnegyedét) kidobtam a szemetesbe.
Felkapam valami öltönyszerűt, amiről nem tudtam elképzelni, ki is
csempészte a szekrényembe, ledaráltam a szakállamat, majd amikor a
villanyborotva megakadt a bajszomhoz érve, meghagytam azt. Teljesen új arc
meredt rám a tükörből. Meglehetősen csontos és karakteres.
Elővettem valami orr-tömítő vegyszert, és magamra permeteztem sűrű
cseppekben. Az ex-nejem vehette legalább két éve. Az is lehet, hogy magának.
Fő az illat. Elvégre ünnepség lesz. Kivételesen abból a fajtából, ami engem
is érdekelt.
Útban Robert felé beugrottam egy non-stopba. Mindenkit emelkedett
hangulatban találtam. Vagy nekem örültek, vagy annak, hogy csíkos zakóhoz
pöttyös nadrágot viseltem. Mindenesetre engem is feldobott vidámságuk.
Vettem egy extra méretű cigarettacsomagot a drágább fajtából és egy kis
alkoholt, aminek egyetlen kitételeként azt szabtam meg, hogy 45
százalékosnál erősebbnek kell lennie. Elvégre buli lesz.
Nem értettem a dohányokhoz, így csak reménykedhettem: ha Miriam-et
ilyennel kínálom, nem utasíthat vissza. Fogtam egy taxit. Szerencsére a
sofőrt is jó hangulatban találtam, majd mikor Robert háza előtt előkaptam
egy zacskó aprópénzt, alább hagyott a jókedve.
Őrére pontosan leszámoltam a fuvardíjat.
Nem is rossz nap - gondoltam, és berobbantam a kezemben a Bourbon-nal. Jó
hangulatban találtam a bent nyüzsgő csoportot is. Illedelmesen biccentettem,
és valami jóféle snack reményében a konyhába cipeltek lábaim.
Robert két nővel karöltve rám mosolygott, és a fejével a helyemre
mutatott. Csalódnom kellett, csak egy hatalmas tortát találtam magam előtt
az asztalon. Éppen azon mérgelődtem, hogy ezek szerint inkább egy Scotch-ot
kellett volna hoznom, amikor akár a legyek, az asztalt ellepték az emberek.
Legalább hatvanan lehettek. Leoltották a villanyt - optikailag feldobva
ezáltal az óriás süteményt. Énekelni kezdtek. Valami szülinapi
köszöntőfélét, amit már hallottam valahol. Én igyekeztem felzárkózni
hozzájuk. Amikor befejezték, Robert rám rivallt, hogy fújjam már el a
gyertyákat.
Ekkor vágott belém a felismerés: azért volt ismerős a dátum, mert az én
szülinapomat jelentette.
Achilles Dent
(Pécs)