''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XV.0
''XV.
Végigsétáltunk a vízparti sétányon. Átvágtunk egy virágos parkon, és jó
nagy kerülővel értünk a székesegyház elé.
- Mondja, maga azt akarja, hogy összeessem a fáradtságtól? - kérdeztem
Pedrót, aki szántszándékkal vitt a legnagyobb kerülőutakon.
- Dehogy, csak meg akartam mutatni, milyen káprázatos ez a város -
válaszolta. Szó, ami szó, tényleg lenyűgöző volt. A távolban ringó világító
bárkák, a kivilágított erőd, az apályos óceánpart és a mesebeli utcák
valóban elkápráztattak.
Ám mégsem tudtam átadni magam a látványnak, mert szívem keservesen fájt.
Tudtam, hogy mennyire keserves lesz ide átjönnöm, éppen ezen az estén, mikor
Raquel és Manolo is itt lesznek. Cadiz egy boldog napomon talán dédelgetett
volna, ezen a tengerillatú éjszakán viszont megkínzott. Képzeletben láttam
magam előtt, amint Raquel és Manolo összesimulva állnak a parton, és hajukat
lobogtatja a szél. Minden kis utcába félve léptem be, hátha ők is éppen ott
járnak. A kávéházak és bárok terasza előtt félrefordítottam a fejemet,
meghaltam volna, ha egy asztalnál összebújva meglátom őket.
Pedro elgondolkozva nézett rám. Olyan ember arckifejezésével, aki nem
szenvedett még soha szerelmi bánattól.
- Mi fáj magának? Úgy segítenék, elrontja az egész esténket. Miért
gyűlöli Raquel énekét? Mit ártott magának az a nő? - kérdezte.
Már majdnem a nyelvemen volt a válasz, de aztán újra úgy gondoltam, a
legnagyobb terheket nem lehet megosztani. Legalábbis Pedróval nem. Ezért
csak megráztam a fejemet.
Nagyanyám egyszer, nagyon régen, még kislánykoromban azt mondta, hogy a
legnagyobb örömben és a legnagyobb fájdalomban az ember mindig egyedül
marad. Lehetnek körülötte mások, de nem érthetik meg igazán soha.
Hirtelen úgy éreztem, mintha kívülről látnám magamat. Mintha fejem fölé
szállna a bensőm, és úgy szemlélne, felülről. Szoktam ilyeneket álmodni, de
most a valóságban éreztem ezt. Úgy láttam kívülről magamat, mint egy
idegent. Külső részem nem értette a szenvedésemet.
"Mánia, ez csak egy mánia. Felejtsd el Manolót, és ne gondolj Raquelre!"
- súgta a külső hang. "Szenvedély, ez egy szenvedély. Sosem fogom
elfelejteni Manolót, és nem bocsájtok meg Raquelnek." - válaszolta a belső
hang, és olyan volt, mint hogyha ez a második válasz a szívemből jönne
egyenesen.
Nagy durranás térített magamhoz, valahol a közelben felrobbantottak egy
petárdát. Színes sziporkák hulltak alá, és egy sóhajtásnyi időre
elhomályosították a csillagokat.
- Menjünk, együnk valamit - indítványoztam, Pedro pedig örült, hogy
megint emberi hangon szólok hozzá, és a tekintetem kitisztult.
Leültünk egy kis étteremben, a főtérhez közel. A felvirágzott színpad jól
látszott az asztalunktól, de két óránk volt még a koncert kezdetéig. Zene
úszott a levegőben minden irányból, gitárszó és kasztanyetta hangja, a
környező kis utcákban mindenütt mulatoztak a sok helyről összesereglett
emberek. Az éttermi asztalokon is roskadozó tálak és megpúpozott tányérok
kínálták a finom falatokat. Mi egy könnyű salátát rendeltünk, aztán paellát,
a felülmúlhatatlan kedvencemet. Aranysárga és omlós volt, rákok és kagylók,
meg ropogósra sütött csirkedarabkák bújtak meg a rizs között.
- Isteni - mondtam Pedrónak, és mosolyogni próbáltam.
Magam sem tudom, hogy lehet, de farkasétvágyam volt. Mások, ha szerelmi
csalódás éri őket, egy falatot sem tudnak lenyelni, én meg bármit fölfaltam
volna. Pedro szemén láttam, hogy ő ugyanerre gondol.
- Egyen csak, Paquita, így lesz ereje minden rossz elviseléséhez -
kacsintott rám, és maga is jóízűen falta a paellát.
- Igyon egy kicsit, kitűnő ez a bor - mondta, és teletöltötte poharamat a
kis üvegkancsóból. Felhajtottam a hűs, simogató italt, és pár pillanat múlva
éreztem, hogyan árad szét az ereimben. Elfogott valami könnyű lebegés, és
kicsit oldódott bennem a feszültség.
Ahogy ott borozgattunk és nézelődtünk, hirtelen egy ember kiabálására
lettünk figyelmesek. Először nem lehetett jól hallani, hogy mit kiabál, mert
ahogy a tér felé futva közeledett, hangját elnyomta a sokfelől jövő
zsivajgás.
"...Raquel..., a múzeumkertben..." - kiabálta, és nekem összerándult a
gyomrom. Pedro is felugrott, ám akkor már tisztán kivehető volt a "hírnök"
minden szava. "A koncert előtt Raquel autogramot oszt a múzeumkertben!" -
harsogta, és ahogyan körbefutott a téren, amerre csak elhaladt, az emberek
felugráltak, és sokan futni kezdtek a múzeum felé. A mellettünk levő
asztaloktól is felálltak, és mit sem törődtek az ordítozó pincérekkel.
- Tessék fizetni! Tessék fizetni! - kiáltozták kétségbeesetten a
pincérek, de senki sem hederített rájuk. Egy fiatal, magas fiú,
konyharuhával a kezében, csak az ujjait tördelte.
- Mi lesz a számlákkal, jaj, mi lesz? - sóhajtozta. Az általános
felfordulás közepette csak egy férfi méltatta válaszra, aki maga is
felemelkedett a hír hallatára, de nem rohant úgy, mint a többiek.
- Ne félj, fiam, mind visszajönnek. Most a kiváncsiság kerget mindenkit,
de pár perc múlva a hasuk jelzi majd, hogy még nem fejezték be a vacsorát -
mondta, és komótosan ő is a többiek nyomába eredt.
- Ráérek, hiszen csak nem szökik el a titokzatos énekesnő - magyarázgatta
egy fiatal férfinek, aki azonban ügyet sem vetett rá.
Pedro nagyon gálánsan viselkedett. Kifizette a vacsora-számlát aztán
felállt, meghajolt, és engedélyt kért, hogy elmehessen autogramért.
- Persze, gondolom, Ön nem akar jönni - mondta tétovázva, és én nemet
intettem.
- Menjen csak nyugodtan, és legyen megnyerő, hátha magába szeret Raquel -
mondtam, és Pedro felnevetett a viccemen. Nem is gondolta, mennyire szívem
mélyéből kívántam ezt, persze tudtam, hogy lehetetlent kívánok.
Az étterem terasza szinte kiürült. A pincérfiú elvitte a terítékeket az
asztalunkról, én pedig szedelőzködtem.
- Parancsol egy kávét? - kérdezte valaki, és én meglepetten fordultam
hátra az ismerős hang hallatán.
- Ramon? - kérdeztem, és a terasz sarkán álló asztalka mellett megláttam
a sötéthajú férfit.
- Maga nem ment el aláírást könyörögni a végzet asszonyától? - kérdezte
gúnyosan, és egykedvűen szívta a cigarettáját.
- Ducados. Ez méregerős - mondtam, és mivel egy kézmozdulatával
asztalához invitált, leültem mellé.
- Mindenben csak a halálosat szeretem - mondta balsejtelműen, és a szeme
fehérje még a sötétben is megvillant. Két üres kancsó állt előtte, és egy
harmadik, tele sangríával.
- Igyon - mondta, és intett a pincérnek, hogy hozzon egy tiszta poharat.
- Nem, én nem... - kezdtem mentegetőzni, mert már az előbbi bor is kissé
a fejembe szállt.
- Igyon, Paquita, mert nem lesz elég erős elviselni a boldogságukat
azoknak... - bökött a fejével a semmibe, de nem kellett magyarázkodnia, mert
nagyon jól tudtam, kikről beszél.
Belekortyoltam a vérvörös italba, és Ramonra néztem. Vad és szépséges
volt az arca, akaratosan szorította össze a száját. Hófehér ingben volt,
mint általában, és fürtjeit teljesen hátrasimította. Nagy szemeivel a
távolba bámult, és ahogy ránéztem, úgy éreztem, minden titkát elfedi az
arca, semmit sem sugároz ki magából. Mindketten hallgattunk, csendben
növekedett bennünk a fájdalom és a kétségbeesés. Nekem a belsőmet
pusztította. Ramonnak viszont ökölbe szorult a keze, ő a külvilágot akarta
széjjelzúzni.
- Tudja, Paquita, engem bánt a zene, a fény, a nappal és az éjjel. Én
sosem tudom elfelejteni Raquelt. Amíg csak vártam rá, hosszú éveken át,
addig mindig értelmet adott a reménykedés az életemnek. Ezerszer ábrándoztam
arról, hogy Raquellel fogok élni. Ő nagyon okos nő. Megpróbált fokozatosan
eltávolítani. De én nem tágítok. Engem nem lehet elhagyni... - mondta, de
aztán hirtelen elhallgatott.
Úgy lángolt a szeme, és olyan gyűlölettel beszélt, hogy kirázott a hideg.
Olyan támadó volt, de olyan védtelen is.
Mit tudnak azok a szerelemről, akik szerint az idő mindent begyógyít.
Igen, talán tényleg vannak könnyebben felejtő emberek. De amikor éveken át
kínoz valakit a vágy, akkor szertefoszlik minden elmélet a jótékony időről.
Ahogy ezt az indulatos férfit néztem, tudtam, talán tényleg sosem fog
felejteni.
Én Manolora gondoltam, és hirtelen félteni kezdtem Ramon haragjától.
- Nagyon gyűlöli Manuelt? - kérdeztem óvatosan, de Ramon még csak felém
sem fordult.
- Dehogy, inkább sajnálom. - mondta csendesen, és ekkor rám nézett.
Kialudt vulkán volt a szeme, de készen arra, hogy bármikor újra égre vesse
forró szikráit.
- Paquita, Paquita - mondta kedvesen, és kezébe vette a kezemet. - Milyen
jó lenne, ha mi meg beleszeretnénk egymásba, aztán ők meg bánhatnák, hogy
nem minket választottak.
Tágranyílt szemekkel néztem rá, és ahogy meglátta csodálkozó
tekintetemet, idegesen felnevetett.
- Ne félj, te kis nő, csak tréfáltam - mondta, és elhúzta a kezét. - Én
nem tehetek mást boldoggá, csak hozzá hajt a vérem. A többi nő nekem senki
és semmi. Ha ő nem lehet az enyém... - kezdte, de nem folytatta..
Láttam, ahogy elsötétült a tekintete. Valami rokon vonás volt a lelkében,
ezért nem is nagyon lepett meg bizalmas hangvétele. Felhajtotta a maradék
italt, és zsebre tette a kezét. Olyan volt, mintha valamit keresne, arra
gondoltam, talán nincs nála elég pénz.
- Fizessünk? - kérdeztem.
- Már elintéztem a számlát - válaszolta, és kihúzta kezét a zsebéből.
Az étterem kezdett újra megtelni.
- Ki volt az a mulatságos fickó veled az előbb? - kérdezte Ramon.
- Egy férfi Tarifából, náluk bérelek szobát - mondtam, és Ramon pontosan
megértette, hogy csak egy utitárs, és semmi több.
- Fogadjunk, hogy nagy Raquel-rajongó ez a te pasasod... - mondta
gúnyosan Ramon, miközben felállt az asztaltól.
Bólintottam.
- Mindenki az - sziszegte a fogai között Ramon, és dühösen belerúgott a
járdaszegélybe.
- Hát, én is meg tudnám ölni... - csúszott ki a számon, és Ramon vállon
ragadott.
- Micsoda? Mit mondtál, Paquita? - rázott meg, és én egészen megrémültem
tőle, olyan feldúlt volt az arca.
- Csak gondolatban... - mondtam, és Ramon erre elengedett. - Csak
gondolatban tudnám megölni. Azaz tudom is. Naponta többször megölöm, de
nagyon szenvedek emiatt - vallottam be, és sírni kezdtem.
Ramon vállára borultam úgy, mint pár napja Granadában, amikor
elvesztettem a fejem. De a férfi most nem vigasztalt, semmi jelét nem adta
együttérzésének.
Eltolt magától, és némán elindult az egyik kis utcán lefelé.
- Ramon, mi baj, hová mész? - kérdeztem, de ő csak egyre jobban
megszaporázta lépteit. Úgy döntöttem, nem törődöm tovább vele, nyilván
megbolondult. Nagyon rossz kedvem volt. Nem érdekeltek a virágzó muskátlik,
bosszantott, ahogy a szél ki huzigálta kontyomból a hajfürtjeimet.
Átsétáltam a főtéren, és találkoztam Pedróval.
- Köszönöm, hogy megvárt, mindjárt kezdődik a koncert - mondta, és
karonfogott.
Elkezdett vonszolni a színpad felé. Már nagyon sok ember gyűlt ott össze,
hangosan kiabálva ütemesen harsogták Raquel nevét. A toronyóra 11-et ütött.
Megálltunk valahol, a tömeg sűrűjében.
- Most egy óra gyönyörűség következik - mondta mellettem egy férfi.
"Nekem egy óra gyötrelem" - gondoltam, és hagytam, hadd fogja Pedro a
kezemet.
- Paquita, maga egész rendes lány - kiabálta a fülembe, és én azonnal
elrántottam az ujjaimat. Még más sem hiányzik, mint hogy szerelmet valljon
nekem. Tudom, rokonszenves vagyok másoknak, hiszen Manolo is mindig ezt
mondta.
Rendes vagy te, Paquita, rendes, rendes, rendes! A szívem azt kalapálta,
hogy én nem akarok szürke és unalmas "rendes lány" lenni. Olyan akarok
lenni, hát igen..., mint Raquel! Gyűlöltem még a gondolatot is, hogy Ramon,
Pedro és Manolo számára is ő volt a földre szállt istennő, a kívánatos, a
csábító, a meghódítandó ideál. Én pedig a mindig hétköznapi, mindig megértő,
rendes kis Paquita. Ramon átnézett rajtam, Manolo barátnak tartott, Pedro
még kedvesének is elfogadott volna, de mindhármuknál csak "őmögötte"
létezhettem.
Pedro szótlanul állt mellettem, de úgy éreztem, fogalma sincs, mire
gondolok.
Hirtelen megjelent egy alak a színpadon, és csak nagyon kicsi fénnyel
világították meg. Az énekesnő azonban mégis tündökölt. Hófehér, uszályos
ruhájában ő volt a cadizi éjszaka királynője. Viharos taps köszöntötte. Ő
nem hajolt meg, hanem méltóságteljesen előre jött a színpad széléig. Olyan
volt, mint egy világhíres manöken. Haja sátorként omolt a vállára, és itt-
ott fehér virágok voltak bele-fűzve.
- Milyen gyönyörű - szólt mellettem egy fiatal fiú, aki egészen
belepirult a látványba.
A tapsvihar elült, és mindenki várta, hogy mi fog következni. A zaj néma
csendbe csapott át. Csak Raquel ruhájának suhogása hallatszott, szinte a
leejtett tű csengését is lehetett volna hallani.
Raquel egyszercsak megállt, és rámosolygott valakire.
Az emberek elkezdték emelgetni a nyakukat, mindenki látni akarta a
szerencsést. Én, bár nem láttam, mégis tudtam, kinek szól az énekesnő
mosolya. Szívembe hasított a kín. Csakis Manolo állhatott ott, az első
sorban.
Raquel 2-3 lépést hátrált, és elkezdett énekelni. Nem vette le a szemét
Manuelről, és úgy éreztem, minden egyes szót csak neki mond, minden
sóhajtásnyi hangot csak neki énekel.
- Milyen nagyon boldog lehet az a férfi, akit Raquel ennyire szeret -
súgta Pedro elragadtatással, látszott, mennyire meghatódott ilyen érzelem
láttán.
- Manolo? - kérdeztem halkan, aztán a szám elé kaptam a kezem. Annyira
elfelejtkeztem a külvilágról, hogy elárultam a titkomat.
Pedro összehúzott szemöldökkel nézett rám, azonnal megértett mindent.
Szerencsére volt olyan tapintatos, hogy egyetlen szóval sem árulta el magát,
úgy tett, mintha nem hallotta volna meg, hogy mit mondtam.
"Sosem szerettem senkit, Te vagy az első s utolsó..." - énekelte Raquel,
és valahogy átfutott az agyamon, hogy mit érezhet Ramon, ha mindezt hallja.
Lehunytam a szemem, és Manolóra gondoltam. Aztán felnéztem az égre, és
ámulva vettem észre , hogy eltűntek a csillagok.
Carry
(Pécs)