Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                     ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... XIV.0

                                    ''XIV.

   Sarkig kitártam az ablakot, és kinéztem az utcára. Közvetlenül az ablakom
alatt  vezetett  a  járda,  szerencsére nem járt arra senki, mert szinte meg
tudtam volna érinteni, olyan alacsony volt az ablak.

   Nagy  barnakeretes  tükör  állt  a szoba egyik sarkában. Eléje léptem, és
megborzoltam   a   hajamat.   Ahogy   néztem   a  tükörképemet,  az  álmomon
gondolkoztam.

   Rájöttem,  hogy  gyűlölöm  Raquelt.  Forrt  bennem  a düh, és mardosott a
féltékenység,  de  Manolóra  valahogy  nem tudtam igazán haragudni. Raquelre
viszont   annál  inkább.  Tudtam,  hogy  nem  versenyezhetek  vele,  ahol  ő
megjelenik, ott nincs vetélytárs.

   Arra vágytam, bárcsak ne létezne, bárcsak... bárcsak halna meg.

   Ahogy  erre  gondoltam,  megkönnyebbülést  éreztem, de aztán menten heves
lelkifurdalás kezdett gyötörni.

   Egyik  pillanatban  úgy  láttam magamat, amint Manolót vigasztalom, aki a
vállamra  borulva  panaszkodik,  aztán  a  következő  percben a pokol kínjai
gyötörtek.  A féltékenység és a jobbik énem viaskodtak bennem, és valósággal
elpusztított ez a küzdelem.

   Egy  kocsi  húzott  el az ablak előtt, és üvöltő zene hallatszott belőle.
Kihajoltam,  és  láttam,  hogy  néhány  vidám,  szőke holland fiú ül a piros
autóban; letekert ablakokkal mentek.

   Abban a pillanatban megint megérintett valami a tarifai nyár szépségéből.
Elhessegettem  a  kínzó  gondolatokat,  és  elhatároztam, hogy írok majd egy
cikket  Bella  Oteróról.  Megmostam  az  arcom a hideg, gyöngyöző vízben, és
felöltöztem. Kisétáltam a városba.

   A  halpiacon  rákok,  halak  és  kagylók  százai, ezrei kínálták magukat,
mocorogtak  a  vízben  vagy  hevertek  mozdulatlanul  a  jég között. A kofák
fennhangon  kínálták  portékájukat.  A  piac  másik  részén  gyümölcsöket és
olajbogyót  árultak.  Bár  már  csaknem  dél  volt, nem éreztem éhséget. Egy
vidám,  gyorsbeszédű  árus  felém  nyújtott  egy  almát, hogy kóstoljam meg.

   Tétován  ráztam  a fejem, hogy nem akarok semmit venni, de ő csak intett,
hogy akkor is vegyem el. Jól esett beleharapni az illatos, piros gyümölcsbe.

   Kisétáltam  a  félsziget  felé.  Láttam  messziről,  ahogy  a  pára mögül
áttetszettek  az  afrikai  sziklák.  A  dagály  a homokos fövenyig ért, elég
néptelen  volt  a  part.  Leültem  a  homokba, és hagytam, hogy a nap melege
átjárja  a csontjaimat. A hajamat úgy összekócolta a szél, hogy úgy éreztem,
mintha  sosem  lehetne többé megszelidíteni a frizurámat. Kezembe vettem egy
maréknyi homokot, aztán ujjaim között lassan kicsorgattam. Óriásiak voltak a
hullámok, fehér tajtékkal rohantak a partnak.

   Elnéztem,  milyen  kék  az  ég,  és  mennyire hasonló árnyalatú a tenger.
Mintha  kékek,  zöldek  és  fehérek  ezernyi árnyalata folyt volna össze egy
foltba.  Hunyorítottam,  és  hol  egyik,  hol  a  másik  szememmel  néztem a
színeket:  olyan  volt,  mint  hogyha  feloldódnék ezekben az árnyalatokban,
mintha  kék  vizzé válnék, cseppfolyós könnyű vizzé, amely egyszerre nyugodt
és  nyughatatlan,  romboló és megtartó. Valaha a vízből keletkezett az élet,
ezt  a csodát mindannyiszor éreztem, ha láttam a tengert. A föld maga volt a
biztonság,  a megfejtett talány. A víz jelentette nekem a titokzatosságot, a
mérhetetlen fájdalmat, de valahogy a nyugalmat is.

   Ahogy  hunyorogtam,  és  szememet  gyógyítottam a kék színekkel, hirtelen
valami  vöröses  került  a  látóterembe.  Ahogy ingattam a fejem, a nap felé
fordultam.  Összeszorítottam a szemhéjamat, de a foltot úgy is láttam. Nagy,
fényes, vöröslő volt, mint valami seb, mint egy vérfolt.

   "Vérzik a víz!" - ez jutott eszembe, és még a hideg is kirázott.

   Talpraálltam,  leráztam magamról a homokot, és lecsatoltam a szandálomat.
Kezembe  fogtam,  és  elkezdtem  gyalogolni  a  víz  felé. Lábam alatt egyre
nedvesebb lett a finom homok, és egyre mélyebbre besüppedt a talpam.

   Térdig  begyalogoltam a vízbe, és a következő pillanatban egy nagy hullám
már  be  is  terített. Felsikoltottam, mert nem gondoltam rá, hogy ennyi víz
szakad a nyakamba. Az egész ruhám csuromvizes lett.

   - Nézd  azt  a nőt!  Mit művel?! - kiabált egy fiatal fiú a barátnőjének,
aki  hozzám  egészen  közel ült. Nem néztem rájuk, de elindultam visszafelé,
mert ennyi vízi élmény éppen elég volt.

   Ahogy  mentem  a pálmafás sétányon, énekelni támadt kedvem. Manolo mindig
azt szokta mondani, hogy sosem véletlen az, hogy milyen dal, milyen vers jut
az  ember  eszébe.  A szöveg, a dallam mindig tanúskodik lelkiállapotunkról,
kimondhatatlan vagy titkos érzéseink törnek fel "elrejtve" az éneklésben. Én
mindezt  megértettem  és  elhittem,  de sejtelmem sem volt, Manolo miért nem
vonatkoztatta magára még Madridban a kis dalokat, amiket dúdoltam.

                       "Ez egy szerelem története,
                        Amilyenhez sosem volt fogható,
                        Mely megértette velem,
                        Mi a rossz és mi a jó..."

-  dúdolgattam  most  is,  Tarifában  is  ezt  a csodaszép dalt, ami madridi
emlékeimet  idézte, a Manolohoz fűződő szenvedélyemet fejezte ki, legalábbis
én így éreztem. Felkavart és elcsitított ez a dal, mint mindig.

   Eszembe  jutott,  mikor  hallottam  először.  Gimnazista voltam, gyerekes
testű, pattanásos kamaszlány. Egy délután otthon ültem, ablakunkból bámultam
az alcalai levéltár csipkés tornyát.

   Valamelyik  rádióadón  kívánságműsort  adtak, és valaki ezt a dalt kérte,
feleségének  küldte,  aki  elhagyta őt. Ettől önmagában is elszomorodtam, és
arra  a  férfire  gondoltam,  aki  esténként  egyedül üldögél a sötétben...,
amikor  hirtelen  szinte  berontott a szobámba anyám. Ledobálta az ágyamra a
bevásárlószatyrokat, szerteszét gurultak a narancsok, az almák. Ránéztem, és
csupa könnyes volt a szeme, elmázolta a szemfestékét.

   - Mi történt? - kérdeztem tőle, és kissé lecsavartam a rádió gombját.

   - Madridban voltam  ma, és apád... - mondta hüppögve, aztán elhallgatott.
A  rádióban  éppen  azt  énekelték, hogy "Jaj, az élet milyen kegyetlen...",
anyám pedig így folytatta:

   - Láttam  az  apádat egy nővel. Átölelve tartotta egy félhomályos bárban,
és én éppen odamentem be telefonálni neki!

   - Biztos ő volt? - kérdeztem, de  tudtam, hogy anyám igazat mond. - Anyám
csak sírt, sírt, nem is szólt többet.
   "A szerelmed nélkül nem élhetek már." - fejeződött be a dal, és ez volt a
kegyelemdöfés. Anyámat nem lehetett megvígasztalni.

   - Meg  kellene  ölni  mindenkit, aki elveszi a más szerelmét - mondtam én
akkor,  nem  apámra  haragudtam, hanem "arra a nőre", akit valami kifestett,
bomba-frizurájú végzet asszonyának gondoltam.

   Aztán  később  minden  rendeződött.  Apám nem hagyott el minket, anyám is
úgy,  ahogy megnyugodott, és továbbra is élték Alcalában a "tiszteletreméltó
polgári  család"  kissé képmutató életét. Én hamar elköltöztem otthonról, és
szinte  sosem  jártam  haza.  Valami  összetört  bennem,  és ezen nem tudtam
segíteni.

   - Nem rossz, nem rossz, ha már fotómodell nem lehetsz, legalább irogassál
-  mondta  apám,  mikor  az  első  nagy riportom megjelent, és én nem tudtam
eldönteni, hogy ez dícséret vagy gúnyolódás.

   Manolo  szerencsésebb  volt, az ő szülei jól éltek, békében, nyugalomban.
Őt  sosem  gyötörték  családi problémákkal, ő mindig, akárhol is volt, derűs
volt  és  bizakodó,  mintha  minden nő ugyanúgy védelmezné, mint az anyja. Ő
gyerekként  szüleit  boldognak látta, és békességet hozott magával a felnőtt
korba.   És   -  ami  ezzel  együtt  járt  -  gyerekes  naivitást,  gyerekes
rácsodálkozást a világra.

   Én  már  gyerekként  láttam  és  megértettem, mit jelent, ha elragadja az
embert a szenvedély. Őkörülötte nem tomboltak ilyen érzelmek, a szülei békén
megfértek egymással, Manolo nem tapasztalta meg a csalás keserűségét.

   Tudtam,  hogy  őt  tisztaságában  érintette Raquel vad szenvedélye, és az
énekesnő ezt valószínűleg élvezte.

   Azon  gondolkoztam, vajon igazam van-e, valóban jól látok, Raquel tényleg
csak  játszik  Manolóval,  vagy  ezt  csak  a  féltékenység hiteti el velem?
Teljesen  belelovaltam  magam  ebbe,  s  közben dudorásztam, de nem volt már
értelme  a  szövegeimnek.  Arra gondoltam, meg kell mentenem Manolót ettől a
démontól,  és  elhatároztam,  hogy  együtt fogok működni Ramónnal, hiszen mi
ketten egyet akarunk.

   Hazaérve,  öltözködés  közben  is  egyre  csak ez járt a fejemben. Fekete
ruhát  vettem,  és  aranyfonatos  szandált. A hajam kis kontyba tekertem, és
rácsavartam egy aranycirádás kendőt. Jó erősen kirúzsoztam a számat, és mire
Pedro értem jött, már rég készen voltam.

   Pedro  is  kicsípte  magát, bár kissé mackós alakján furcsán állt a fehér
öltöny.

   - Húzza  meg ezt - bökött felém egy  kis üveggel, amiben méregerős whisky
volt.
   Ahogy belekortyoltam, rögtön elfintorítottam a számat.

   - Fúj, mi ez a szörnyűség? Maga ezt a méregboltban vette? - kérdeztem.

   - Igen  ezt  használom  a  káposztalepkék  ellen - mondta Pedro halálosan
komolyan, és én jóízűen felnevettem.

   - Tarifában káposzta? - ugrattam.

   - Itt   csak  szélmalmok   és  szélkerekek   teremnek  a  hegyoldalban  -
nevetgéltem.

   - Tudja  maga, hány  üveg whisky kell ahhoz, hogy az ember ezt az állandó
szélfúvást  elviselje?  -  méltatlankodott  Pedro,  miközben beszálltunk kis
fehér  kocsijába.  Anyja  kilesett  utánunk  a  bejárati ajtón, amerre járt,
mindenütt  vele  ment az apró sült halak szaga, mely talán már a bőre alá is
bevette   magát.   Nyilván  valami  kezdődő  románcot  gyanított  kettőnkkel
kapcsolatban,  talán  "kívülről"  tényleg  úgy  néztünk  ki, mint egy ocsúdó
szerelmespár.

   Felemelően  gyönyörű  volt  a  táj.  Ahogy  elhajtottunk  a  tarifai part
mellett,  és  eltünedeztek  mögöttünk az épülő szállodák, teljes szépségében
előbukkant  előttünk a lenyugvó nap. A szoros sziklái mögött készült a vízbe
bukni, és mindent behintett vörös fényével. Pedróra néztem, még selyemcsíkos
inge is vöröses színekben villogott.

   - Mit néz? - kérdezte vidáman, és fejével a millió szélkerék felé bökött.
- Inkább oda nézzen, az a hegyoldal a tarifai emberek büszkesége.

   Én  elmosolyodtam,  és  arra  gondoltam,  milyen  más  itt  az élet, mint
Madridban.  Magas  sziklák  és ködbe burkolózó legelők között száguldottunk.
Nem  tudtam,  a  föld  párája  száll-e felfelé, vagy az égbolt süllyedt alá.
Hirtelen  fázni  kezdtem.  Fokozatosan  sötétedett,  észrevétlen  lopakodott
nyomunkban az éjszaka.

   - Fázik?  - kérdezte  utitársam, s én csak bólintottam, mert semmi kedvem
nem volt beszélni. Pedro, gondolom, észrevette ezt, ő viszont nem állhatta a
csendet.  Bekapcsolta  a  magnót,  és  lazán,  fél kézzel belegyömöszölt egy
kazettát. Felsírt a zene, és egy hang ezt énekelte:

   "- Meghalnék a szerelmedért..."

   - Ne,  ezt  ne!  -  kiáltottam,  és  Pedro  megütközve nézett rám. Kicsit
lehalkította  a  zenét,  de  ettől még tovább dörömbölt a fejemben a mézédes
hang, és újra eszembe jutott Raquel és Manolo.

   - Mi  baj,  kislány?  Nem  szereti ezt a dalt?  De hiszen épp ilyen dalok
lesznek  a  koncerten  is,  ahová megyünk... - álmélkodott Pedro, de én csak
legyintettem,  mert  úgy  éreztem,  képtelen  volnék  szólni. Nagyon mély az
emberi szenvedés.

   A  lelkünk  belső  rétegeiben  ül  a  fájdalom,  mégis  a legfelületesebb
érintéstől is megvonaglunk. Gyötrelmeinket nem veszi körül vastag kéreg, úgy
kell  elviselnünk  a  kínt,  hogy  embertársaink  mit sem érzékelnek belőle.
Hogyan  sejthetné ez a vidám, hetyke férfi a fehér öltönyében, hogy mennyire
szenvedek.  Hogyan  érthetné meg, mikor ő gondtalan, fütyörészik, és ma este
attól  is  boldog  lesz,  hogy  Raquelt  pár száz méterről láthatja. Raquel,
Raquel.  Pompázni  fog,  biztosan fehérben lesz ma is, és mindenki őrjöngeni
fog  érte  -  így  marcangoltam  a  lelkemet,  és  aranypántos  szandálommal
elkeseredetten kaparásztam a kocsi padlóját.

   Végre  elhallgatott  a  zene,  néma  csend lett körülöttünk, csak az autó
suhanása  ütött  kevéske  zajt. Romantikus falvakon suhantunk át, az utcákon
mindenütt kiöltözött emberek sétáltak, és megteltek a bárok teraszai.

   - Az  már  San  Fernando  -  törte  meg  a csendet  Pedro. Az égen lassan
kigyúltak   a   csillagok.   Felnéztem,  előttem  apró  lámpások  villogtak,
sejtelmesen vibráltak egy kisváros fényei.

   - Még  messze  vagyunk?  - tudakoltam,  mert sehogyan sem tudtam rájönni,
hogy merre járunk.

   - Nos,  hát  maga sem  lehetett erős földrajzból - kacarászott a férfi. -
Rögtön Cadizban leszünk - tette hozzá. És valóban... Egy keskeny földnyelven
vezetett át az országút a világ egyik legszebb és legtitokzatosabb városába.

   Cadiz  Spanyolország  kisujjára  húzott  gyűrű.  Ahogy  befelé haladtunk,
modern  épületek  végeláthatalan  sorai  követtek  minket.  Az igazi szépség
azonban  nem  itt,  hanem  bent,  az  óvárosban várt. Ahogy bekanyarodtunk a
kikötő  felé,  a  kocsi  ablakain  át beszökött a virágillat. Az útról is be
lehetett látni a girbe-gurba, sikátoros kis utcákba.

   Az  egész  várost feldíszítették, füzérek és lampionok hintáztak az óceán
felől  érkező  szellő hátán. Pedro keresett egy parkolóhelyet, és gyalogosan
indultunk  a  cadizi  éjszakába,  hogy tanúi legyünk a fiesta legjelentősebb
eseményének: Raquel koncertje várt.


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.