''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... X.0
''X.
Délután volt, meleg és bágyasztó nyári délután, amikor autónk befutott
Granadába. Szép volt a város, bár alig ismertem, mégis otthon éreztem magam
benne. Teljesen más volt, mint Madrid. Szűkebbek és kanyargósabbak voltak az
utcái, aprócska boltjai mind bezártak az ebéd utáni szieszta idejére. A
hegyek felől kellemes levegő áradt, a hőség ellenére Granadában finom, friss
idő volt. Raquel rákanyarodott egy útra, mely a Sacromonte hegy felé
vezetett, de nem mentünk el addig. Én megcsodáltam a szamarakat vezető
vénembert, aki szembejött a műuton. Méltóságteljesen ballagott, a csacsik
pedig nehéz terheiket cipelve baktattak a nyomában. Szememnek ritka látvány
volt ez, ilyesmit Madridban sosem lát az ember. Itt csend és nyugalom volt,
semmi nem emlékeztetett a fővárosi zajokra.
Mielőtt azonban a cigánynegyedhez értünk volna, Raquel befordult egy
keskeny kis utcába, ahol szép, kétszintes házak sorakoztak, homlokzatuk
közvetlenül az utcán volt, ez azt jelentette, hogy hűvös-varázsos belső
udvart rejtenek.
Raquel teljesen levette a sebességet, szinte lépésben kapaszkodtunk fel a
meredek utcán. Már messziről felfigyeltem egy alakra, aki az egyik ház előtt
állt, és valami gitárfélét tartott a kezében. "Biztosan egy helybeli" -
gondoltam magamban, de azért kicsit csodálkoztam, hogy mit keres itt, hisz
rajta kívül nem is lehetett embert látni az utcában.
- Ugye, megmondtam! - sziszegte Maria Raquel felé fordulva, és mi
Manolóval kérdően összenéztünk. Raquel nem szólt semmit, csak kissé felvonta
a vállát. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem mertem kérdezni semmit.
Az énekesnő hirtelen lefékezett, és beállt az egyik fehér ház elé. Épp
azzal a házzal szemben állt a gitáros férfi, de nem játszott, csak állt
mozdulatlanul, némán, a szeme sem rebbent. Fiatal férfi volt, huszonéves. Az
volt az első benyomásom, hogy cigány, de egy árnyalattal fehérebb volt a
bőre. Meglepően magas volt, ahogy ott támaszkodott a fehér ház falánál,
látszott, hogy milyen karcsú és izmos. Hófehér inget viselt és szürke
nadrágot, a haja pedig valószinűtlenül fekete volt. Olyan furcsa érzésem
támadt, mintha már régóta ismerném.
Miközben kipakoltuk a csomagjainkat, és Maria kizárta a ház ajtaját, én
továbbra is a magányos férfit figyeltem. Aztán hirtelen rájöttem, miért
tűnik ismerősnek. Volt valami a tekintetében, a sötét, mély szemei mögött,
ami Manolóhoz tette hasonlatossá. Ettől dobbant meg a szívem. Hát persze, az
arca, a termete, a haja, minden vonása olyan volt, mint Manolóé. Csak a bőre
volt sokkal barnásabb árnyalatú, vagy legalábbis úgy tetszett, ahogyan
vakító fehér ingjével kontrasztba került kreolsága. Láttam, hogy Manolo is
kétszer megnézte, talán ő is észrevette a hasonlóságot, de nem szólt semmit.
Raquel és Maria viszont ügyet sem vetettek rá, sőt, feltűnően ügyeltek
arra, nehogy odanézzenek, ahol a férfi áll. Olyan gyors mozdulatokkal
pakolták be a házba a csomagokat, mintha valamitől félnének, mintha valami
elől menekülnének. Elkaptam pillantásukat, mikor összenéztek: Maria a
szemöldökével kérdezte, hogy most mi lesz, Raquel pedig egy ideges
arckifejezéssel válaszolta, hogy nem tudja. Arra gondoltam, ők biztosan
ismerik ezt a férfit, aki az utcán álldogál. Úgy éreztem, sok titkot
rejteget még Andalúzia, Raquel körül mindig ott lebegett a titokzatosság
fátyla.
Ahogy beléptünk a házba, csodálatos patio fogadott: olyan kis udvar bújt
meg a falak közé zárva, melynek közepén folydogált egy szökőkút, és körös-
körül fantasztikus virágok nyíltak, nagy cserepekben és faládákban. Raquel
szökdécselve szaladt át az udvaron, kezét a szökőkút vize alá tartotta, és
lefröcskölt minket. Nevetett, ugra-bugrált, olyan volt, mint egy kisgyerek,
aki nagyon örül valaminek. Arcán nyoma sem volt az előbbi felhőknek. Manolo
megállt az árnyékban, és mosolyogva nézte a szépséges háziasszonyt. Én
viszont nem tudtam levetkőzni szomorúságomat, és volt egy olyan érzésem,
hogy van valaki, a falakon kívül, aki szintén boldogtalan...
Maria megmutatta a szobáinkat. Valamennyien az első emeleten laktunk, nem
is szobákban, inkább lakosztályokban. Én egy halványlila árnyalatú szobát
kaptam, melyből álomszép fürdőszoba nyílt. Halványszürkék voltak a bútorok,
és még a fürdő csempéin is ezek a színek ismétlődtek. Mellettem volt Raquel
szobája, s bár nem mentem be, esküdni mertem volna, hogy ott minden fehér.
Nem értettem Raquelt, miért űzte el életéből a színeket. annyira ártatlannak
akart látszani, pedig valami sötét árny lebegett mindig körülötte.
Maria és Manolo szobái a szemközti folyosóról nyílottak. Átsuhant a
gondolataimon, hogy ha Raquel tényleg szeretne kikezdeni Manolóval, akkor
maga mellett adott volna neki egy szobát. Aztán elszégyeltem magam, hogy
ilyeneken jár az eszem...
Kicsomagoltam azt a pár holmit, amit magammal vittem, megfürödtem, és
belebújtam egy lila overallba. Jóleső érzéssel néztem végig óriási
tükörképemen, magamhoz képest viszonylag jól néztem ki. "Jól megy hozzám a
bútor színe" - gondoltam, és elnevettem magam. Éppen be akartam kapcsolni a
tévét, amikor valahonnan gitárszót hallottam. Kezem megállt a levegőben.
Annyira szép, tiszta volt a dallam, hogy azt hittem, a rádióból hallatszik.
Tekergetni kezdtem az állomáskereső gombját, de azt a felsíró flamenco
dallamot sehogy sem találtam. Ahogy jobban füleltem, rájöttem, hogy az
utcáról hallatszik a gitárszó, és akkor rögtön tudtam már, hogy ki az, aki
ilyen szívfájdítóan játszik. Kiléptem az erkélyre, és valóban
megpillantottam az andalúz férfit. Ugyanott támaszkodott, ahol
érkezésünkkor, és pengette a húrokat. Látszólag nem törődött semmivel és
senkivel, olyan volt, mintha csak magának játszana, fel sem nézett, teljesen
a gitárjára koncentrált.
Úgy játszott, hogy szinte sírt a keze alatt a hangszer, de olyan tűz,
olyan szenvedély volt a játékában, hogy megdobogtatta a szívemet.
Csodálkoztam, hogy Raquel nem hallja ezt a fantasztikus zenét, legalábbis ő
nem jött ki az erkélyre. Arra gondoltam, ő biztosan annyiszor hallott már
ilyen zenét, hogy talán unja is. Én úgy éreztem, sosem tudnám megunni. Mint
ahogy Raquel dalait sem. Nem tudtam megmagyarázni, mi az az érzés, ami
hatalmába kerít az andalúz zene hallgatása közben, de néha úgy éreztem,
mintha kábítószer lenne, valami olyan hatást váltott ki belőlem, hogy
mindent elfelejtettem, amikor meghallottam, szinte megbénultam. Ez a zene
volt nekem egyszerre a nyugtató és az izgató, szerettem volna meghalni és
élni egyszerre, ölelni és szorítani valakit, aki csak az enyém...
Kilestem a folyosóra, hátha ott van Manolo, gondoltam, behívom, hallgassa
meg ezt a furcsa gitárszót, hiszen az ő szobájából nem lehetett hallani. A
folyosón nem volt senki, csak az álmos virágok lógatták nagy, gubancos
fejüket, várták, hogy elbújjon a nap az esti felhők mögé. Halk, elfojtott
suttogást hallottam Raquel nyitott ajtaja felől. Közelebb mentem, mert
szíven markolt az érzés, hogy talán Manolo van nála. Ahogy az ajtó közelébe
értem, Maria hangját hallottam, aki azt mondta Raquelnek:
- Mondtam, hogy baj lesz! Mondtam, hogy nem szabad ide jönni. Istenem,
most mit tegyünk, mit tegyünk? - Eddig hallgatóztam, aztán gyorsan
visszaosontam a szobámba, hiszen más se hiányzott volna, mint hogy
észrevegyenek. Vajon miről beszélt Maria? Vajon mi baj lehet? Velünk van
baj, vagy talán a gitározó férfi miatt aggódnak? - ezek a gondolatok jártak
a fejemben, és nem kaptam választ a lila falaktól. A gitárszó pedig egy
pillanatra sem hallgatott el, a férfi egyre keservesebb dalokat pengetett.
Megborsózott a hátam. Próbáltam nézegetni egy képesújságot, amit egy
asztalon találtam, de nem érdekelt sem a divat, sem a kis pletykák különböző
hercegnőcskékről és színésznőkről. Kissé később Maria bekopogott, és
vacsorázni hívott. Az ebédlő a földszinten volt, egybeépítve a kerttel, bár
fedett volt, egyik oldalát pompázó virágok alkották.
- Olyan itt, mint a Paradicsomban - mondta Manolo, aki halványzöld
nadrágot viselt és mintás inget. Raquel mosolyogva ránézett, és volt valami
a szeme sarkában, ami azt súgta, hogy minden lehetne még mesésebb is...
Nem tudtam, Manolo elkapta-e ezt a néma üzenetet, mindenesetre úgy tett,
mintha nem vett volna észre semmit. Csak keveset nézett Raquelre, inkább
hozzám beszélt.
- Nos, Paquita, bánod-e, hogy pár napig nem látod a madridi szerkesztőség
csúf, szürke épületét?
- Nem bánom, de a főszerkesztő urat szívesen magammal hoztam volna -
nevettem el magam, és Manolo is kuncogott, mert a főszerkesztőt nem nagyon
kedveltük. Kövér, kopasz kis spanyol volt, Madrid nevét mindig sz-szel a
végén ejtette, és ezt mi mindketten úgy utáltuk.
- Milyen jó nektek, hogy vannak közös titkaitok - mosolygott Raquel, és
én nem állhattam meg, hogy visszavágjak:
- Azt hiszem, körülötted is lebeg jó pár titok... - de aztán rögtön meg
is bántam, hogy ez a mondat kicsúszott a számon, mert Raquel tekintete
hirtelen ködössé változott, és átfutott a pillái alatt valami alig
észrevehető kis sötét árny.
- Bocsáss meg - mondtam gyorsan, és Raquel mosolygott is tovább, mintha
mi sem történt volna. Megcukrozta az eprét, és szemenként kanalazta a
szájába. Még ötletem sem volt, hogy honnan került ide, a hónapokig bezárt
házba friss eper, mire ideértünk. Láttam, hogy Manolo is erre gondol, és
valószínűleg Raquel is rájött erre, mert mosolyogva mondta: - Van itt egy
kedves szomszéd, aki mindig vigyáz a házra, a virágokat is ő locsolja.
Mi bólogattunk, és én is vettem az eperből. Finom, édes íze volt, szinte
elolvadt a számban. Raquel fejezte be leghamarabb az evést, és sűrű
bocsánatkérések közepette felállt az asztaltól. Mint mondta, valamit
haladéktalanul el kell intéznie, ezért elmegy. Ajánlotta, hogy tegyünk egy
sétát Manolóval az esti városban.
- Granada csodaszép, és éjjel van valami különös varázsa - mosolygott, és
búcsút mondott nekünk.
Manolo is úgy gondolta, jó lenne járni egyet a hosszú utazás után, bár
láttam, kissé csalódott. A szeme sarkából Raquelt nézte, akinek karcsú
alakja eltűnt a lépcsőfordulóban. Percek alatt átöltöztünk, de Raquel még
nálunk is gyorsabb volt. Mire lejöttem a szobámból, és kimentem a bejárat
elé, Raquel kocsija már nem volt a ház előtt, és nem állt ott a gitáros
férfi sem.
A szürkületben szemügyre vettem az utca mindkét oldalát, de a romantikus
dalok előadóját seholsem láttam. Pedig úgy rémlett, vacsora közben hallottam
még panaszos dalainak hangfoszlányait.
Manolo is kijött a ház elé, és elindultunk. Egy lejtős bekötőúton
mentünk, és kiértünk Granada főutcájára. A kivilágított boltok és villogó
autók érdekes fényt adtak a házaknak. Elsétáltunk egy nagy szökőkút előtt,
mely vízjátékával gyönyörködtette a járókelőket. Először toronymagas
oszlopokban tört fel a vízsugár, aztán hirtelen fogyni kezdett, és aprócska
forrássá apadt.
- Nézd, milyen érdekes - kiáltott fel Manolo, de a következő pillanatban
ijedten ugrott félre, mert a vízoszlopok újra égig magasodtak, mintha a
semmiből keletkeztek volna, és jócskán szerteszórták cseppjeiket. Nevetve
törölgettük arcunkat, ruhánkat a víztől, és leültünk egy közeli padra. Sok
ember sétálgatott és nézelődött a kis parkban, fiatalabb és idősebb párok,
néhány turista és pár csavargó is.
- Tetszik nekem ez a város. Olyan nyugalom van itt, úgy érzem, kicsit
megpihen a lelkem - mondta Manolo, és én megértettem őt, hiszen ugyanezt
éreztem.
- Vajon hová mehetett Raquel? - kérdeztem.
- Nem tudom én sem, de ő valahogy nem szereti a nyugalmat. Folyton jön-
megy, mozog, hangoskodik. Észrevetted, hogy szinte vibrál körülötte a
levegő? - fordult felém Manolo, és én arra gondoltam, hogy igen, sajnos
észrevettem.
- Igen, ő ilyen - válaszoltam. - De vannak nagyon csendes és titokzatos
pillanatai is, amikor olyan, mintha nem is lenne itt közöttünk.
Manolo nem szólt többet Raquelról, másra terelte a szót. Arról beszélt,
hogy milyen volt, amikor gyerekkorában járt Granadában, a szüleivel.
- Anyám csodálatos asszony volt. Emlékszem, amikor felmentünk a várhoz,
egy öreg spanyol férfi, aki locsolta a virágokat, földig hajolt előtte. Azt
mondta anyámnak, hogy ilyen szép nő még sosem járt az Alhambrában. De anyám
csak nevetett - mesélte Manolo, és látszott, mennyire emlékei hatása alá
került.
- És apád mit szólt ehhez? - kérdeztem, és Manolo mosolyogva mondta:
- Büszke volt anyámra, boldog volt, hogy ilyen gyönyörű nőt szerethet.
- Nem volt soha féltékeny? - faggatóztam.
- Féltékeny? Dehogy! Mondtam, hogy nagyon szerette anyámat - ismételte
meg Manolo, és látszott, hogy csodálkozik a kérdésemen.
Miközben Manolo beszélt, átfutott az agyamon, hogy eddig nekem sosem
beszélt erről, egyszerűen annyit mondott a szüleiről, hogy Madrid mellett
élnek, és hogy ő az egyetlen fiuk. Néha elment hozzájuk hétvégén, de alig
mesélt ezekről az útjairól.
Ahogy itt ült mellettem, rájöttem, hogy én egyáltalán nem vagyok az élete
része, csak a munkájában vagyok társa. És Raquel? Ő vajon megtudhat-e valaha
mindent erről a nagyszerű férfiről? Egyáltalán, lehetséges-e teljesen
megismernünk egy másik embert, vagy mindig maradnak titkai, belső szobái,
ahová nem léphetünk be? Néha olyan furcsa érzéseim támadtak, ahogy néztem
Manolót, arra gondoltam, én sohasem nézhetek az ő szemével, nem hallhatok az
ő fülével, ő mindig másik ember lesz, pedig én szeretnék teljesen eggyé
válni vele. Egykedvűen néztem a szökőkút vízoszlopait, már nem töltöttek el
gyönyörűséggel. Manolo is elhallgatott, talán észrevette, hogy már nem
figyelek rá. Végtelenül fájt, hogy nem lehet az enyém, birtokolni akartam,
bezárni a bőröm alá, rácsukni a szempillámat, körbefogni a kezeimmel. Ő, a
Férfi, viszont a karórája szíját csatolgatta, és fütyült rám, a Nőre.
Elnyújtózott velem a padon, velem, Paquitával, aki éppenséggel férfi is
lehettem volna. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Nézegettem gyűrött
indiai szoknyámon az elefántokat, és ahogy kisimítottam a ráncokat,
észrevettem, hogy az elefántok hátán egy-egy szerelmespár ül. Száz meg száz
aprócska, összebújó pár ölelkezett körben, a szoknyám alján. Manolo is
észrevette a mintát, mely eddig megbújt a ráncok között.
- Ez volna csak jó, egy elefánt hátán a kedvesünkkel - tréfálkozott, és
imbolygó mozdulatokat tett, mintha le akarna esni a hordszékből.
- Paquita, mondd, szerinted minket hol vár a kedvesünk? Talán Indiában? -
kérdezte, és egy pillanatra elkomorult a tekintete.
- Nem Manolo. Sokkal, sokkal közelebb van hozzánk - mondtam halkan, és
Manolo rám nézett.
- Gondolod, kislány? - kérdezte, és én már majdnem folytattam, de akkor
észrevettem, ahogyan megcsillant szemében a fény: ő Raquelre gondolt, és
rajtam keresztülnézett.
Carry
(Pécs)