Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                      ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... X.0

                                     ''X.

   Délután  volt,  meleg  és bágyasztó nyári délután, amikor autónk befutott
Granadába.  Szép volt a város, bár alig ismertem, mégis otthon éreztem magam
benne. Teljesen más volt, mint Madrid. Szűkebbek és kanyargósabbak voltak az
utcái,  aprócska  boltjai  mind  bezártak  az ebéd utáni szieszta idejére. A
hegyek felől kellemes levegő áradt, a hőség ellenére Granadában finom, friss
idő  volt.  Raquel  rákanyarodott  egy  útra,  mely  a  Sacromonte hegy felé
vezetett,  de  nem  mentünk  el  addig.  Én megcsodáltam a szamarakat vezető
vénembert,  aki  szembejött  a műuton. Méltóságteljesen ballagott, a csacsik
pedig  nehéz terheiket cipelve baktattak a nyomában. Szememnek ritka látvány
volt  ez, ilyesmit Madridban sosem lát az ember. Itt csend és nyugalom volt,
semmi nem emlékeztetett a fővárosi zajokra.

   Mielőtt  azonban  a  cigánynegyedhez  értünk  volna, Raquel befordult egy
keskeny  kis  utcába,  ahol  szép,  kétszintes házak sorakoztak, homlokzatuk
közvetlenül  az  utcán  volt,  ez  azt jelentette, hogy hűvös-varázsos belső
udvart rejtenek.

   Raquel teljesen levette a sebességet, szinte lépésben kapaszkodtunk fel a
meredek utcán. Már messziről felfigyeltem egy alakra, aki az egyik ház előtt
állt,  és  valami  gitárfélét  tartott  a kezében. "Biztosan egy helybeli" -
gondoltam  magamban,  de azért kicsit csodálkoztam, hogy mit keres itt, hisz
rajta kívül nem is lehetett embert látni az utcában.

   - Ugye,  megmondtam!  -  sziszegte  Maria  Raquel  felé  fordulva, és  mi
Manolóval kérdően összenéztünk. Raquel nem szólt semmit, csak kissé felvonta
a vállát. Éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem mertem kérdezni semmit.

   Az  énekesnő  hirtelen  lefékezett, és beállt az egyik fehér ház elé. Épp
azzal  a  házzal  szemben  állt  a gitáros férfi, de nem játszott, csak állt
mozdulatlanul, némán, a szeme sem rebbent. Fiatal férfi volt, huszonéves. Az
volt  az  első  benyomásom,  hogy cigány, de egy árnyalattal fehérebb volt a
bőre.  Meglepően  magas  volt,  ahogy  ott támaszkodott a fehér ház falánál,
látszott,  hogy  milyen  karcsú  és  izmos.  Hófehér  inget viselt és szürke
nadrágot,  a  haja  pedig  valószinűtlenül fekete volt. Olyan furcsa érzésem
támadt, mintha már régóta ismerném.

   Miközben  kipakoltuk  a csomagjainkat, és Maria kizárta a ház ajtaját, én
továbbra  is  a  magányos  férfit  figyeltem. Aztán hirtelen rájöttem, miért
tűnik  ismerősnek.  Volt valami a tekintetében, a sötét, mély szemei mögött,
ami Manolóhoz tette hasonlatossá. Ettől dobbant meg a szívem. Hát persze, az
arca, a termete, a haja, minden vonása olyan volt, mint Manolóé. Csak a bőre
volt  sokkal  barnásabb  árnyalatú,  vagy  legalábbis  úgy tetszett, ahogyan
vakító  fehér  ingjével kontrasztba került kreolsága. Láttam, hogy Manolo is
kétszer megnézte, talán ő is észrevette a hasonlóságot, de nem szólt semmit.
   Raquel  és  Maria  viszont ügyet sem vetettek rá, sőt, feltűnően ügyeltek
arra,  nehogy  odanézzenek,  ahol  a  férfi  áll.  Olyan gyors mozdulatokkal
pakolták  be  a házba a csomagokat, mintha valamitől félnének, mintha valami
elől  menekülnének.  Elkaptam  pillantásukat,  mikor  összenéztek:  Maria  a
szemöldökével   kérdezte,  hogy  most  mi  lesz,  Raquel  pedig  egy  ideges
arckifejezéssel  válaszolta,  hogy  nem  tudja.  Arra gondoltam, ők biztosan
ismerik  ezt  a  férfit,  aki  az  utcán  álldogál.  Úgy éreztem, sok titkot
rejteget  még  Andalúzia,  Raquel  körül mindig ott lebegett a titokzatosság
fátyla.

   Ahogy  beléptünk a házba, csodálatos patio fogadott: olyan kis udvar bújt
meg  a  falak közé zárva, melynek közepén folydogált egy szökőkút, és körös-
körül  fantasztikus  virágok nyíltak, nagy cserepekben és faládákban. Raquel
szökdécselve  szaladt  át az udvaron, kezét a szökőkút vize alá tartotta, és
lefröcskölt  minket. Nevetett, ugra-bugrált, olyan volt, mint egy kisgyerek,
aki  nagyon örül valaminek. Arcán nyoma sem volt az előbbi felhőknek. Manolo
megállt  az  árnyékban,  és  mosolyogva  nézte  a szépséges háziasszonyt. Én
viszont  nem  tudtam  levetkőzni  szomorúságomat, és volt egy olyan érzésem,
hogy van valaki, a falakon kívül, aki szintén boldogtalan...

   Maria megmutatta a szobáinkat. Valamennyien az első emeleten laktunk, nem
is  szobákban,  inkább  lakosztályokban. Én egy halványlila árnyalatú szobát
kaptam,  melyből álomszép fürdőszoba nyílt. Halványszürkék voltak a bútorok,
és  még a fürdő csempéin is ezek a színek ismétlődtek. Mellettem volt Raquel
szobája,  s  bár nem mentem be, esküdni mertem volna, hogy ott minden fehér.
Nem értettem Raquelt, miért űzte el életéből a színeket. annyira ártatlannak
akart látszani, pedig valami sötét árny lebegett mindig körülötte.

   Maria  és  Manolo  szobái  a  szemközti  folyosóról nyílottak. Átsuhant a
gondolataimon,  hogy  ha  Raquel tényleg szeretne kikezdeni Manolóval, akkor
maga  mellett  adott  volna  neki egy szobát. Aztán elszégyeltem magam, hogy
ilyeneken jár az eszem...

   Kicsomagoltam  azt  a  pár  holmit, amit magammal vittem, megfürödtem, és
belebújtam   egy   lila  overallba.  Jóleső  érzéssel  néztem  végig  óriási
tükörképemen,  magamhoz  képest viszonylag jól néztem ki. "Jól megy hozzám a
bútor  színe" - gondoltam, és elnevettem magam. Éppen be akartam kapcsolni a
tévét,  amikor  valahonnan  gitárszót  hallottam. Kezem megállt a levegőben.
Annyira szép, tiszta volt a dallam, hogy azt hittem, a rádióból hallatszik.

   Tekergetni  kezdtem  az  állomáskereső gombját, de azt a felsíró flamenco
dallamot  sehogy  sem  találtam.  Ahogy  jobban  füleltem, rájöttem, hogy az
utcáról  hallatszik  a gitárszó, és akkor rögtön tudtam már, hogy ki az, aki
ilyen    szívfájdítóan   játszik.   Kiléptem   az   erkélyre,   és   valóban
megpillantottam    az    andalúz   férfit.   Ugyanott   támaszkodott,   ahol
érkezésünkkor,  és  pengette  a  húrokat. Látszólag nem törődött semmivel és
senkivel, olyan volt, mintha csak magának játszana, fel sem nézett, teljesen
a gitárjára koncentrált.
   Úgy  játszott,  hogy  szinte  sírt a keze alatt a hangszer, de olyan tűz,
olyan   szenvedély   volt   a  játékában,  hogy  megdobogtatta  a  szívemet.
Csodálkoztam,  hogy Raquel nem hallja ezt a fantasztikus zenét, legalábbis ő
nem  jött  ki  az erkélyre. Arra gondoltam, ő biztosan annyiszor hallott már
ilyen  zenét, hogy talán unja is. Én úgy éreztem, sosem tudnám megunni. Mint
ahogy  Raquel  dalait  sem.  Nem  tudtam  megmagyarázni, mi az az érzés, ami
hatalmába  kerít  az  andalúz  zene  hallgatása közben, de néha úgy éreztem,
mintha  kábítószer  lenne,  valami  olyan  hatást  váltott  ki belőlem, hogy
mindent  elfelejtettem,  amikor  meghallottam, szinte megbénultam. Ez a zene
volt  nekem  egyszerre  a nyugtató és az izgató, szerettem volna meghalni és
élni egyszerre, ölelni és szorítani valakit, aki csak az enyém...

   Kilestem a folyosóra, hátha ott van Manolo, gondoltam, behívom, hallgassa
meg  ezt  a furcsa gitárszót, hiszen az ő szobájából nem lehetett hallani. A
folyosón  nem  volt  senki,  csak  az  álmos virágok lógatták nagy, gubancos
fejüket,  várták,  hogy  elbújjon a nap az esti felhők mögé. Halk, elfojtott
suttogást  hallottam  Raquel  nyitott  ajtaja  felől.  Közelebb mentem, mert
szíven  markolt az érzés, hogy talán Manolo van nála. Ahogy az ajtó közelébe
értem, Maria hangját hallottam, aki azt mondta Raquelnek:

   - Mondtam,  hogy  baj lesz!  Mondtam, hogy nem szabad ide jönni. Istenem,
most   mit  tegyünk,  mit  tegyünk?  -  Eddig  hallgatóztam,  aztán  gyorsan
visszaosontam   a  szobámba,  hiszen  más  se  hiányzott  volna,  mint  hogy
észrevegyenek.  Vajon  miről  beszélt  Maria? Vajon mi baj lehet? Velünk van
baj,  vagy talán a gitározó férfi miatt aggódnak? - ezek a gondolatok jártak
a  fejemben,  és  nem  kaptam  választ a lila falaktól. A gitárszó pedig egy
pillanatra sem hallgatott el, a férfi egyre keservesebb dalokat pengetett.

   Megborsózott  a  hátam.  Próbáltam  nézegetni  egy képesújságot, amit egy
asztalon találtam, de nem érdekelt sem a divat, sem a kis pletykák különböző
hercegnőcskékről   és  színésznőkről.  Kissé  később  Maria  bekopogott,  és
vacsorázni  hívott. Az ebédlő a földszinten volt, egybeépítve a kerttel, bár
fedett volt, egyik oldalát pompázó virágok alkották.

   - Olyan  itt,  mint  a  Paradicsomban  -  mondta  Manolo, aki halványzöld
nadrágot  viselt és mintás inget. Raquel mosolyogva ránézett, és volt valami
a szeme sarkában, ami azt súgta, hogy minden lehetne még mesésebb is...

   Nem  tudtam, Manolo elkapta-e ezt a néma üzenetet, mindenesetre úgy tett,
mintha  nem  vett  volna  észre semmit. Csak keveset nézett Raquelre, inkább
hozzám beszélt.

   - Nos, Paquita, bánod-e, hogy pár napig nem látod a madridi szerkesztőség
csúf, szürke épületét?

   - Nem  bánom,  de  a  főszerkesztő urat szívesen  magammal hoztam volna -
nevettem  el  magam, és Manolo is kuncogott, mert a főszerkesztőt nem nagyon
kedveltük.  Kövér,  kopasz  kis  spanyol volt, Madrid nevét mindig sz-szel a
végén ejtette, és ezt mi mindketten úgy utáltuk.

   - Milyen  jó nektek, hogy  vannak közös titkaitok - mosolygott Raquel, és
én nem állhattam meg, hogy visszavágjak:

   - Azt  hiszem, körülötted is lebeg jó  pár titok... - de aztán rögtön meg
is  bántam,  hogy  ez  a  mondat  kicsúszott a számon, mert Raquel tekintete
hirtelen   ködössé  változott,  és  átfutott  a  pillái  alatt  valami  alig
észrevehető kis sötét árny.

   - Bocsáss  meg - mondtam  gyorsan, és Raquel mosolygott is tovább, mintha
mi  sem  történt  volna.  Megcukrozta  az  eprét,  és szemenként kanalazta a
szájába.  Még  ötletem  sem volt, hogy honnan került ide, a hónapokig bezárt
házba  friss  eper,  mire  ideértünk. Láttam, hogy Manolo is erre gondol, és
valószínűleg  Raquel  is  rájött erre, mert mosolyogva mondta: - Van itt egy
kedves szomszéd, aki mindig vigyáz a házra, a virágokat is ő locsolja.

   Mi  bólogattunk, és én is vettem az eperből. Finom, édes íze volt, szinte
elolvadt  a  számban.  Raquel  fejezte  be  leghamarabb  az  evést,  és sűrű
bocsánatkérések   közepette  felállt  az  asztaltól.  Mint  mondta,  valamit
haladéktalanul  el  kell intéznie, ezért elmegy. Ajánlotta, hogy tegyünk egy
sétát Manolóval az esti városban.

   - Granada csodaszép, és éjjel van valami különös varázsa - mosolygott, és
búcsút mondott nekünk.

   Manolo  is  úgy  gondolta, jó lenne járni egyet a hosszú utazás után, bár
láttam,  kissé  csalódott.  A  szeme  sarkából  Raquelt nézte, akinek karcsú
alakja  eltűnt  a  lépcsőfordulóban. Percek alatt átöltöztünk, de Raquel még
nálunk  is  gyorsabb  volt. Mire lejöttem a szobámból, és kimentem a bejárat
elé,  Raquel  kocsija  már  nem  volt a ház előtt, és nem állt ott a gitáros
férfi sem.

   A  szürkületben szemügyre vettem az utca mindkét oldalát, de a romantikus
dalok előadóját seholsem láttam. Pedig úgy rémlett, vacsora közben hallottam
még panaszos dalainak hangfoszlányait.

   Manolo  is  kijött  a  ház  elé,  és  elindultunk.  Egy lejtős bekötőúton
mentünk,  és  kiértünk  Granada főutcájára. A kivilágított boltok és villogó
autók  érdekes  fényt adtak a házaknak. Elsétáltunk egy nagy szökőkút előtt,
mely   vízjátékával   gyönyörködtette  a  járókelőket.  Először  toronymagas
oszlopokban  tört fel a vízsugár, aztán hirtelen fogyni kezdett, és aprócska
forrássá apadt.

   - Nézd, milyen érdekes - kiáltott fel  Manolo, de a következő pillanatban
ijedten  ugrott  félre,  mert  a  vízoszlopok újra égig magasodtak, mintha a
semmiből  keletkeztek  volna,  és jócskán szerteszórták cseppjeiket. Nevetve
törölgettük  arcunkat,  ruhánkat a víztől, és leültünk egy közeli padra. Sok
ember  sétálgatott  és nézelődött a kis parkban, fiatalabb és idősebb párok,
néhány turista és pár csavargó is.

   - Tetszik  nekem  ez  a város.  Olyan nyugalom van itt, úgy érzem, kicsit
megpihen  a  lelkem  -  mondta Manolo, és én megértettem őt, hiszen ugyanezt
éreztem.

   - Vajon hová mehetett Raquel? - kérdeztem.

   - Nem  tudom én sem, de ő  valahogy nem szereti a nyugalmat. Folyton jön-
megy,  mozog,  hangoskodik.  Észrevetted,  hogy  szinte  vibrál  körülötte a
levegő?  -  fordult  felém  Manolo,  és én arra gondoltam, hogy igen, sajnos
észrevettem.

   - Igen,  ő ilyen - válaszoltam. - De vannak  nagyon csendes és titokzatos
pillanatai is, amikor olyan, mintha nem is lenne itt közöttünk.

   Manolo  nem  szólt többet Raquelról, másra terelte a szót. Arról beszélt,
hogy milyen volt, amikor gyerekkorában járt Granadában, a szüleivel.

   - Anyám  csodálatos  asszony volt. Emlékszem, amikor felmentünk a várhoz,
egy  öreg spanyol férfi, aki locsolta a virágokat, földig hajolt előtte. Azt
mondta  anyámnak, hogy ilyen szép nő még sosem járt az Alhambrában. De anyám
csak  nevetett  -  mesélte  Manolo, és látszott, mennyire emlékei hatása alá
került.

   - És apád mit szólt ehhez? - kérdeztem, és Manolo mosolyogva mondta:

   - Büszke volt anyámra, boldog volt, hogy ilyen gyönyörű nőt szerethet.

   - Nem volt soha féltékeny? - faggatóztam.

   - Féltékeny?  Dehogy!  Mondtam, hogy nagyon  szerette anyámat - ismételte
meg Manolo, és látszott, hogy csodálkozik a kérdésemen.

   Miközben  Manolo  beszélt,  átfutott  az  agyamon, hogy eddig nekem sosem
beszélt  erről,  egyszerűen  annyit mondott a szüleiről, hogy Madrid mellett
élnek,  és  hogy  ő az egyetlen fiuk. Néha elment hozzájuk hétvégén, de alig
mesélt ezekről az útjairól.

   Ahogy itt ült mellettem, rájöttem, hogy én egyáltalán nem vagyok az élete
része, csak a munkájában vagyok társa. És Raquel? Ő vajon megtudhat-e valaha
mindent  erről  a  nagyszerű  férfiről?  Egyáltalán,  lehetséges-e  teljesen
megismernünk  egy  másik  embert, vagy mindig maradnak titkai, belső szobái,
ahová  nem  léphetünk  be? Néha olyan furcsa érzéseim támadtak, ahogy néztem
Manolót, arra gondoltam, én sohasem nézhetek az ő szemével, nem hallhatok az
ő  fülével,  ő  mindig  másik  ember lesz, pedig én szeretnék teljesen eggyé
válni  vele. Egykedvűen néztem a szökőkút vízoszlopait, már nem töltöttek el
gyönyörűséggel.  Manolo  is  elhallgatott,  talán  észrevette,  hogy már nem
figyelek  rá.  Végtelenül fájt, hogy nem lehet az enyém, birtokolni akartam,
bezárni  a  bőröm alá, rácsukni a szempillámat, körbefogni a kezeimmel. Ő, a
Férfi, viszont a karórája szíját csatolgatta, és fütyült rám, a Nőre.

   Elnyújtózott  velem  a padon, velem, Paquitával, aki éppenséggel férfi is
lehettem  volna.  Nagyon  szerencsétlennek éreztem magam. Nézegettem gyűrött
indiai   szoknyámon  az  elefántokat,  és  ahogy  kisimítottam  a  ráncokat,
észrevettem,  hogy az elefántok hátán egy-egy szerelmespár ül. Száz meg száz
aprócska,  összebújó  pár  ölelkezett  körben,  a  szoknyám alján. Manolo is
észrevette a mintát, mely eddig megbújt a ráncok között.

   - Ez  volna csak  jó, egy elefánt hátán a kedvesünkkel - tréfálkozott, és
imbolygó mozdulatokat tett, mintha le akarna esni a hordszékből.

   - Paquita, mondd, szerinted minket hol vár a kedvesünk? Talán Indiában? -
kérdezte, és egy pillanatra elkomorult a tekintete.

   - Nem  Manolo.  Sokkal, sokkal közelebb van  hozzánk - mondtam halkan, és
Manolo rám nézett.

   - Gondolod,  kislány? - kérdezte, és én  már majdnem folytattam, de akkor
észrevettem,  ahogyan  megcsillant  szemében  a fény: ő Raquelre gondolt, és
rajtam keresztülnézett.
                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.