Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                     ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... VII.0

                                    ''VII.

   A szerkesztőségben valósággal örültek annak, hogy Délre utazunk, hiszen -
mint  a  főnök  mondta  - Madridban a júliusi hőségben teljesen uborkaszezon
volt.  Alig  érkezett  híres  ember,  legalábbis  hivatalosan,  a fővárosba.
Mindenki szabadságát töltötte valahol. Az emberek viszont, akik a strandokon
feküdtek,   vonatokon   zötykölődtek  vagy  hűvös  szobájukban  pihengettek,
szerettek   volna   érdekes,  izgalmas  történeteket  olvasni,  szórakoztató
interjúkat  nagy  sztárokkal,  kis  pletykákat  hírességek magánéletéről. Az
unatkozó, nyaraló embereket egyáltalán nem érdekli, hogy ilyesféle sztorikat
nyáron  nagyon  nehéz  keríteni. A főszerkesztő lelkemre kötötte, hogy lenn,
Andalúziában   járjak   nyitott   szemmel,  és  ha  nem  akadok  egy  hűsölő
világsztárra  sem,  akkor  írjak  szenvedélyes  hangú  riportokat az andalúz
zenéről,  szokásokról.  Manolót  pedig  megbízta,  hogy  minden érdekességet
fényképezzen  le,  és  ne szentelje minden idejét Raquel fotózásának. Manolo
persze nem volt az a fajta, akit a fényképezésre bíztatni kellett, hiszen az
újság  fotóanyagának  jelentős  részét  ő  szállította, a beérkezett levelek
szerint az olvasók nagy megelégedésére.

   Madridban  hihetetlenül  meleg  volt.  Még  éjszaka  közepén  is 30 fokot
mutatott   a  hőmérő.  Ablakomban  a  virágaim  teljesen  elkókadtak,  hiába
locsoltam  őket  állandóan,  olyan volt, mintha a víz már elpárolgott volna.
Irigyen  gondoltam  Raquel kertjére, ahol pompáztak a virágok, és ahol olyan
hűvös  volt,  hogy  szinte  semmit  nem  lehetett érezni a rekkenő melegből.
Esténként   a   kávéházak  megteltek  iszogató  emberekkel,  mindenki  jeges
narancslét   vagy  ásványvizet  kortyolgatott.  Csak  a  merészebb  turisták
próbálkoztak  azzal,  hogy sangríát igyanak, a spanyolok ebben a forróságban
lemondtak ennek a különös italnak az élvezetéről.

   Kisétáltam  a  Plaza  Mayorra, mely az esti kivilágításban szebbnek tűnt,
mint  nappal.  Az  árkádok alatt sétáltam végig először, aztán kiültem a tér
közepére.  A  magam  módján  így  vettem  búcsút  Madridtól,  jóllehet, csak
egyhetes  utazásra  készültem,  mégis kicsit összeszorult a szivem, hogy itt
kell  hagynom ezt a nyüzsgő, zsúfolt várost. Madrid furcsa hely.

   Mondják,  az  ember első benyomása az, hogy ilyen nagy tömegben nem lehet
élni.  A  második benyomása viszont az, hogy csakis ilyen helyen lehet élni,
ekkora  tömegben. Ez a város hozzámnőtt. Vagy talán én nőttem bele az utcáin
hullámzó  emberáradatba.  Madridban is tudtam egyedül lenni, ahogy figyeltem
az embereket és saját lelkem hangjait, nem is vettem észre a forgalom zaját.

   A  téren  üldögélve  átadtam magam a paella illatának, és hagytam, hogy a
fájdalmas gitárszó agyamig hatoljon. Madrid egyet jelentett nekem Manolóval.
Arra gondoltam, vagy itt tudom leélni az életemet, vagy a világ végén. Mivel
az  utóbbiról  nem tudtam, merre lehet, továbbra is ülve maradtam a kőpadon,
és nézelődtem.
   A   turistákat   néztem,  akik  a  világ  minden  tájáról  érkeztek  ide,
útrakeltek,  hogy eljussanak erre a vörös épületekkel körülvett térre. Sokan
voltak, sokfélék, mint bárhol másutt, Európa nagyvárosaiban. Vajon nekik mit
jelent  Madrid?  Érzik-e,  hogyan sóhajt hajnalban a város, mikor ébredezik?
Bosszankodnak-e, ha kiszárad a szájuk, mikor a Sierráról betörnek a szelek a
madridi utcákra?

   Nekem  Madrid sokat jelentett. Manolo lépteit őrízték az utcák, nevetését
repítették  a  szelek.  Ő  nézett  rám a kapualjakból, és hangja csendült az
üvegpohár  falán.  Búcsúztam  Madridtól,  és az járt az eszemben, hogy talán
Manolótól  is.  Tudtam,  együtt  vágunk neki az útnak, de nem sejtettem, mit
tartogat  pontosan  ez  a  kirándulás.

   Granada  várt,  mesés  andalúz tájak, de szívemben több volt a keserűség,
mint  az öröm. Fájt az a gondolat, hogy Manolo megszereti Raquelt, és látnom
kell   szerelmük   kivirágzását.   Úgy  éreztem,  Manolo  nélkül  nem  tudok
visszatérni  Madridba,  és nem tudok többé dolgozni. Ő volt számomra minden,
nem  tudtam  elviselni  azt  a balsejtelmű gondolatot, hogy elhagy. Az egész
város  őrajta  keresztül épült bele az idegeimbe. Semminek nem volt értelme,
ha arra gondoltam, hogy nem ábrándozhatom róla tovább... Madridtól ezért úgy
búcsúztam, mintha nem láthatnám többet.

   Arra kértem az istent, hogy inkább engem se szeressen soha Manolo, de ezt
a  lányt felejtse el. Csakhogy a legfőbb hatalmakkal nem lehet alkudozni. Én
hiába  ajánlottam  fel  önmagamat,  a  mérlegnek  nem volt másik serpenyője.
Lesüllyedtem  a  saját,  egyoldalú  áldozatommal, és végeérhetetlen sötétség
kerített  hatalmába.  Ahogy  felpillantottam az égre, hirtelen egy reflektor
fénye  szántott végig a sötétségen. Elszégyelltem magam, és rájöttem, milyen
önző,  könyörtelen  vagyok.  Szerettem  volna  más  lenni,  szerettem  volna
önfeledten  nevetgélni  a  teraszon,  de  nem  ment. Légüres tér vett körül,
erőtlen voltam, és béna, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Mintha visszafelé
járt  volna  az  óra  mutatója...  Manolo egyszerűen bennem lakott. Belülről
feszített,  de  nem  tudtam  kivetni  magamból.  Olyan  volt,  mint egy fájó
daganat, amellyel együtt kell élni.

   Felálltam,  és  elindultam  haza,  hogy  a hosszú utazás előtt kipihenjem
magam. Hazaérve azonban egy szemhunyást sem aludtam.


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.