''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... IV.0
''IV.
A hangversenyterem zsúfolásig megtelt. Mi nagyon jó helyen ültünk, a
harmadik sor szélén, innen közelből látható volt a színpad. Idősebbek és
fiatalok egyaránt eljöttek, Raquelnek ez volt az első madridi koncertje,
mióta visszatért Spanyolországba. Vettünk egy műsorfüzetet, melynek
címlapján egy magányosan álló, fehér andalúz házacska volt látható. A dalok
között voltak balladák, sevillánák, sőt andalúz költők megzenésített versei
is. Raquel műsorának azt a címet választotta, hogy "Fehér fénysugár".
A fiatal nő mindenféle zenei kíséret nélkül, egyedül lépett ki a
színpadra, kezében egy spanyol gitárral. A teremben minden fény kialudt, a
színpadra csak egyetlen reflektor fehér fénycsóvája hullott, és a sötét
háttérből előlépett Raquel. Mintha egy angyal szállt volna elénk: fehér
muszlinruhája áttetszően ragyogott, szorosan az alakjára tekeredett.
Hibátlan, kicsit lányos alakja volt, hosszú lábakkal, keskeny csípővel, de
asszonyosan telt keblekkel. Olajosbarnán csillogott a bőre, dúsan omló sötét
haját kissé megzabolázta, itt-ott csatokkal tűzte meg. Egyszerre volt
ártatlan tavi tündér és perzselő szemű boszorkány. Amikor kilépett a
színpadra, többen elragadtatásukban felkiáltottak:
- Milyen szépséges!
Valóban, én is így éreztem. Talán ennél a nőnél nincs szebb az egész
földkerekségen. Manolo arcát nehéz volt megfigyelnem, mert szemem még alig
szokott hozzá a sötéthez. Inkább éreztem, mint láttam, hogy orrcimpái
megfeszülnek, és annyira szorította az orchideacsokrot, hogy egy apróbb
virág letörött, és a cipőmre hullt. Én csúnyának és esetlennek, betegnek
éreztem magam lazacszín ruhámban, újra felszökött a lázam, és patakokban
folyt rólam a víz. Amint Raquel énekelni kezdett, hangja átjárta és
betöltötte a termet. Az embereknek csontjukig hatolt a dallam, míg
hallgattam őt, lúdbőrös lett a karom, és körülöttem is mindenki teljesen
átszellemült.
Raquel hangja úgy szólt, mint ahogy elömlik a patak vize, mint ahogy árad
a folyó, és magával ragadja az útjába kerülőket. Raquel dalai az emberi
lélek legmélyebb bugyraiba hatoltak, mint ahogy sötét erdőkbe váratlanul
betör egy csepp napsugár. Felszakította régi fájdalmak sebeit énekével, de
mély, gyógyító hangjával el is simította a szenvedést.
Manuel arca egészen megváltozott. Még sohasem láttam ilyennek. Mintha az
arca mögött jó és rossz vívott volna csatát, mintha élet és halál vibrált
volna egyszerre a szemeiben.
Raquelt a hallgatóság felállva, zúgó tapsviharral köszöntötte, többen
éljeneztek, és megpróbálták rávenni, hogy énekeljen újabb dalokat. Én
azonban tudtam, hogy nem jön ki újra a színpadra. Az interjúban, amit
újságunk számára leírt, azt "nyilatkozta", hogy sohasem szabad egy dalt
kétszer énekelni egymás után, mert úgy elvész a varázs. Másodszorra elvész
az első.
Amikor a hallgatóság ráébredt, hogy Raquelt nem lehet visszatapsolni,
hajigálni kezdték a virágokat. Manolo is odadobta kis csokrát, amit egész
addig szorongatott, és az orchideák aláhullottak a többi virág közé, és
hamarosan belepték a rózsák és tulipánok hegyei.
Kifelé indultunk a teremből, de nem tudtunk szólni. Manolo mindössze
annyit mondott, hogy "Jó volt". Nekem úgy tűnt, mintha a könnyeivel küzdene.
Szótlanul baktattam mellette, és alig mertem ránézni, inkább a követ
bámultam. Minden percben attól féltem, hogy a tűz a szeme sarkában eléget.
A kijárattól a kocsi felé lépdeltünk, mikor hirtelenjében elénk toppant
egy öregasszony. Fekete ruhában volt, fején fekete andalúz csipkefátyol.
Mindketten nagyon megrettentünk, olyan szoka tlan látvány volt Madridban
az ilyen viselet.
- Látom, nem ismernek meg - mondta az asszony. - Maria vagyok, Raquel
kisasszony házvezetőnője - tette hozzá hamiskás mosollyal.
- Az úrnőm szeretné, ha holnap este 7 órakor megtisztelnék látogatásukkal
- közölte, és ezután, választ sem várva Manolóhoz fordult: - Uram, a
kisasszony köszöni az orchideákat, elviszi magával haza.
Manolo elképedve bámult az öregasszonyra. - Honnan tudja, hogy tőlem
kapta? - kérdezte a férfi, de Maria csak huncut szemhunyorítással jelezte,
hogy ezt sosem fogja elárulni.
- Holnap várjuk magukat! - mondta, és gyors léptekkel visszament a hátsó
bejárathoz. Manolo úgy állt ott, mint akit letaglóztak.
- Nem értem - mormogta maga elé meredve. - Nem volt a csokorban
névjegykártya, sem egyéb. Honnan jött rá Raquel, hogy ki dobta a színpadra
ezeket az orchideákat?
Én szótlanul mentem mellette, és éreztem, hogy ez a csokor csak a titkok
kezdete.
Carry
(Pécs)