Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                      ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... I.0


   Opálos  a reggel. A part szürke szikláin végigszalad a szél. Itt nyugalom
van,  fehér  színű  napfény és a kék millió árnyalata. Szemben terpeszkednek
Marokkó hegyei...

   A   sors   vezérelt   ide,  az  Isten  háta  mögé,  hogy  a  csend  arcát
megismerhessem.  Itt  van  kezdet  és a vég; végén járok egy kontinensnek, s
előttem  egy  másik  kapuja.  Egy  másiké,  mely ezernyi titkot rejteget, de
csodáit  nem  adja  egykönnyen.  Alattam  a  sziklák  valaha Afrika szikláit
ölelték.   Régóta   csak   messziről   áhítoznak   egymás  után,  többé  nem
találkozhatnak  anyagaik,  sem az égben, sem az óceán alatt. De sóhajtásukat
továbbviszi a szél, a víz, benne szunnyadnak álmaik a levegő hűvös ében és a
habok fodrában.

   Száz  arca  van  a  nyugalomnak. Az egyiket szelek szabdalják, nap égeti,
tenger  vize  mossa.  Ennek  az  arcnak  neve is van. A városkát úgy hívják:
Tarifa.

   Két  éve  történt.  Érdekes,  már két éve. Hogy elfutott kezeim között az
idő...   Ahogy  itt  ülök  a  tengerparton,  ezernyi  emlék  rohanja  meg  a
képzeletemet,  és  úgy  érzem,  papírra  kell vetnem ezt a történetet. Ez az
íráskényszer egyrészt szakmai ártalom, hiszen újságíró vagyok. Azaz, voltam,
amíg  nem  költöztem  ide,  Tarifába.  Másrészt  valami  hajt,  hogy  afféle
számvetést  készítsek  eddigi  életemről,  hiszen napokon belül harminc éves
leszek. Harminc év! Harminc évnyi magány és várakozás és remény...

   Amikor  kiülök  ide,  a  víz  mellé,  mindig  különösen magányosnak érzem
magamat.  Régebben  hittem  a  csodákban,  vártam,  hogy megszeret majd az a
férfi,  akivel elképzeltem az életemet. Éveken át szerettem, de egyetlen nap
elég volt, hogy elvesszen a lelkem számára. Mindez nagyon régen történt, már
több  évszázada vagy évezrede, legalábbis a szívem mélyén így érzem. Már két
teljes éve...

                                     ''I.

   Azon  a  júliusi  napon  is,  mint  öt éve mindig, kollégámmal, Manuellel
rendületlenül  róttuk  Madrid  utcáit.  Ő  fotósként dolgozott annál a képes
magazinnál,  ahol  én újságíró voltam. Naphosszat témákra vadásztunk a zajos
fővárosban,  mely  e napon elviselhetetlenül forrónak tűnt. Manuel ragyogóan
nézett  ki  krémszínű  ingében  és  barna nadrágjában. Bronzosan ragyogott a
bőre,  és  világított hibátlan fogsora. Magas volt, magasabb, mint a spanyol
férfiak  általában.  Laza  mozdulattal  simította  hátra  fekete  haját,  és
megállás nélkül mókázott - mint mindig. Az a fajta férfi volt, aki könnyedén
veszi az életet, aki fütyül mások véleményére és csak pergeti a napokat. Nem
volt felesége, mindig azt mondta, jobban szeret egyedül élni.

   Én kénytelen voltam jókat nevetni komédiázásán, mert olyan eredeti humora
volt.  Igaz, jól tudtam, hogy a nevetéstől még csúnyábbnak látszom. Hozzám a
természet  nem  volt  olyan  bőkezű, mint Manuelhez. Csúnyácska lány voltam,
seszínű  hajjal,  fakó bőrrel és szabálytalan arcvonásokkal. Míg Manuel maga
volt  a  megtestesült  latin  istenség,  rám  apám  mindig  azt mondta, csak
szégyent  hozok külsőmmel a spanyolokra. Ez az egész dolog azonban általában
nem   foglalkoztatott.   Újságíró   voltam,   a  belső  értékeket  tartottam
fontosabbaknak,  az  írással  felépítettem  magam köré egy mesevilágot. Ez a
világ  azonban  menten  szertefoszlott,  ha  megláttam  Manolót.  Ő  annyira
tökéletesnek  tűnt  a szememben, csinos volt, jóképű, intelligens, kedves és
szabad.  Bár egyidősek voltunk, ő ezer évvel fiatalabbnak látszott nálam. Ha
egymás  mellett  mentünk  az  utcán, még a férfiak is őt nézték, engem pedig
észre sem vettek.

   De  az  én  problémám tényleg nem ez volt, hiszen másra én sem néztem. Én
belé,  Manolóba  voltam szerelmes, attól a pillanattól kezdve, mikor évekkel
ezelőtt   megláttam   őt   a   szerkesztőségben.   Szerelmes   voltam  belé,
reménytelenül,  és  persze, titokban. Talán néha észrevette, hogy megremeg a
kezem,  ha  rám  néz,  de  volt  olyan tapintatos, hogy sosem mondta. Öt éve
vágytam  rá,  hogy  egyszer  megöleljen,  de  ezek  a vágyaim mindig éjszaka
éledtek.  Nappal, mikor mellettem ment, és fényképezőjének táskáját lóbálta,
mindig tudtam, hogy ő nem engem keres. Nőkről sosem beszélt, de azt pontosan
tudtam,  hogy  nem  szerelmes  senkibe,  mert nem láttam azt a fényt a szeme
csücskében,  ami  minden  szerelmes  ember  szemében ott villog. A magaméban
valósággal lángolt.

   Ismertük   Madridot,   mint  a  tenyerünket.  Én  riportokat  készítettem
valamennyi  híres  és unalmas emberrel, aki a fővárosban élt vagy megfordult
valamilyen esemény kapcsán. Manolo pedig próbált előnyös portrékat készíteni
róluk.  Néha  egyik-másik kép szörnyű ronda lett, mikor előhívta a filmeket,
mindig  jókat  nevettünk.  Nem  tudtunk egymás nélkül dolgozni, én is mindig
elolvastam  neki cikkeimet, mielőtt legépeltem volna. Manolo szeretett engem
-  úgy,  mint  a testvérét. Sokszor hívott "húgocskájának", de persze én nem
erre  a  megszólításra  vágytam.  A  szerkesztőségben  a  többiek "ikreknek"
tituláltak bennünket, hisz folyton, mindenhová együtt mentünk.

   Ezen  a  forró  napon  Madrid  egyik  előkelő  negyedébe tartottunk, hogy
riportot  készítsünk  egy  híres  énekesnővel,  aki  Amerikából  tért  haza.
Kamaszlányként  fedezték  fel  elsöprő  tehetségét,  egy cadizi fesztiválon,
évekkel  ezelőtt. Istenáldotta csillag volt, olyan hanggal, mely csak nagyon
keveseknek  adatik. Bármilyen dalt énekelt, tiszta hangja patakként tört elő
a  torkából.  Ám  volt  egy  jellegzetes  tulajdonsága:  sosem engedte, hogy
magnókazetták  vagy  lemezek  halott anyaga nyelje el a hangját. Aki élvezni
szerette  volna  a művészetét, annak el kellett mennie a koncertjeire. Mivel
éveken  át  Amerikában  élt,  sem Manolo, sem én nem hallottuk és nem láttuk
sohasem.  A  szerkesztőség  archívumából előbányásztunk egy cikket, amit 7-8
évvel  azelőtt  írtak  róla, amikor még Spanyolországban élt. A cikk mellett
illusztrációként  egyetlen fényképet találtunk. Egy nagyszemű, copfos fiatal
lány képét, aki fehér ruhában áll egy mikrofon előtt, mögötte pedig az egész
színpad sötét.

   Manolo  elhatározta,  hogy  egész  sorozat  képet  fog  készíteni erről a
titokzatos  énekesnőről,  én  pedig  úgy éreztem, életem nagy riportja előtt
állok.  Lapunknak  különösen  szüksége  lett  volna  erre, hiszen az eladott
példányszám  egyre  apadt.  Így  tervezgettünk  Manolóval,  aki  a Gran Víán
megvásárolta   a   szükséges   filmtekercseket.   Bekaptunk   egy-egy  halas
szendvicset,  és  elindultunk  célunk  felé.

   A  ház,  ahol  az énekesnő lakott, fehérre meszelt, egyszerű épület volt,
kertje  azonban  annál  látványosabb.  Mediterrán  pompa tárult elénk, ahogy
beléptünk.  A  madridi  vízhiány  dacára  aprócska  patakok  csörgedeztek  a
virágágyások   között,  és  egy  andalúz  tájszólással  beszélő  öregasszony
vigyázta a bejáratot.

   Manolóval  egymás  tenyerébe  csaptunk,  mint  minden "bevetés" előtt, és
elindultunk   a  ház  felé.  Az  öregasszony  megállás  nélkül  beszélt,  és
betessékelt minket a ház verandájára.

   - A  kisasszony  rögtön  jön  -  mondta,  Manolo  pedig  rám  nézett,  és
hunyorított.  Ez  nála azt jelentette, hogy utálja, ha megvárakoztatják. Nem
kellett  azonban  sokat  várnunk.  Az  egyik  ajtó  kinyílt,  és belépett az
énekesnő.  Álomszép  volt.  Láttam, amint Manolo szinte kővé dermedt, de még
rajtam  is végigfutott a hideg. Raquel, az énekesnő, egy fiatal, huszas évei
elején  járó  lány  volt,  a  legszépségesebb  nő,  akit  valaha  is láttam.
Egyszerű,  fehér  ruhát viselt, haja csaknem derekáig ért, és nem volt rajta
semilyen  ékszer  vagy  festék. Olyan volt, mint egy áttetsző lepke vagy egy
felsejlő  látomás.  A  szemében  azonban volt valami baljós fény. Mosolyogva
nyújtott  kezet  mindkettőnknek,  hellyel  kínált, és jégbehűtött narancslét
hozatott.  Könnyedén,  de  kimérten  beszélt. Közölte, hogy a "vele készült"
interjút  már  megírta, feltett kérdéseket önmagának, és válaszolt is rájuk;
másról pedig nem hajlandó beszélni. "Ennyit életem interjújáról" - gondoltam
magamban, és összehúzott szemöldökkel néztem az énekesnőre, de Raquel nem is
figyelt rám.

   - Melyikük a  fotós? - kérdezte, de mielőtt Manolo megszólalhatott volna,
észrevette a fotóstáskáját, és elmosolyodott, bólintott. Manolo megszólalt:

   - Szeretnék  készíteni önről  egy fényképsorozatot, kisasszony. Jó lenne,
ha  valami  rózsaszín  ruhát venne fel, az a szín jól illene a kerti virágok
színéhez  és  a  bőre  barnás árnyalatához, de ahogy gondolja... - folytatta
bizonytalanul,  mert  látta,  amint  Raquel  arcáról  lehervad  a mosoly. Az
énekesnő így válaszolt:

   - Csak egyetlenegy felvételt készíthet, ha nem lesz elég jó, akkor magára
vessen.  És  jobb,  ha  tudja:  én  sohasem hordok rózsaszín vagy más efféle
holmikat.  Csakis  fehér  ruhában  járok,  ebben kell lefényképeznie, amiben
vagyok.

   Manolo elkeseredetten nézett rám, de hiába próbáltunk erősködni, a fiatal
nő  hajthatatlan  maradt.  Ahogy összenéztünk, láttam, hogy kollégám is arra
gondol,   amire   én:  még  sosem  láttunk  ilyen  elkényeztetett,  akaratos
teremtést.  Manolo  nem  tehetett mást, így is kénytelen volt beleegyezni az
énekesnő  feltételeibe,  hiszen  nem  térhettünk  vissza dolgavégezetlenül a
szerkesztőségbe.  Kivonultak  a kertbe, és - mivel nem volt jobb dolgom - én
is mentem velük.

   Raquel odalépett egy rózsatőhöz, és egy, talán a föld alól támadt virgonc
szellő  fellebbentette  kissé  a ruhája alját. Abban a pillanatban megláttam
Manolo  szemében  az  apró  fényt,  amit  hiába  kerestem  éveken  át.  Csak
harmadszorra sikerült kicsatolnia a táskája szíját. Szokásaitól eltérően nem
keresett "kedvező szöget", nem utasítgatta Raquelt, hogy jobbra nézzen, vagy
balra tartsa a kezét - pedig máskor mindig így szokott tenni a modelljeivel.
Egyszerűen  szembeállt az énekesnővel, és elkattintotta a gépet. Utána némán
mindent  elpakolt,  és  visszament  a  házba. Nagyon furcsa volt nekem, hogy
semmit  sem  szólt,  hiszen  máskor annyit beszélt és tréfálkozott. Most nem
volt  egyetlen  szava,  egy mosolya sem. Olyan volt, mint akit elvarázsoltak
vagy megbabonáztak. Furcsa szorítást éreztem a mellkasomban.

   - Milyen  mogorva  a  kollégája. Talán megsértettem valamivel? - kérdezte
Raquel ártatlan arccal, de én csak megráztam a fejemet. Táskámba csúsztattam
az  előre  megírt  "interjút",  és  csak  arra  vágytam,  hogy mielőbb kívül
kerüljünk  ebből a fehér házból. Miközben az öregasszony kikísért bennünket,
arra  gondoltam,  hogy erről a fehér ruhás lányról még fogok hallani. Manolo
még mindig szótlanul ballagott mögöttem, de én tudtam, hogy nem csak a harag
vette  el  a  szavát.  Jól  ismertem  őt,  minden lélegzetvétele bennem élt.
Tudtam,  hogy most halálos seb érte. Raquel azonban nem csupán Manolo szívét
ejtette  rabul.  Engem  is  megsebzett  azzal,  ahogy  őrá  nézett. A férfit
egyetlen  tekintetével  magához kötözte, engem pedig végtelen kétségbeesésbe
taszított.  Ahogy  ballagtunk  az  utcán,  én  arra  gondoltam,  talán  csak
képzelődöm. Szívem mélyén azt kívántam, bár sose mentünk volna abba a házba.
Még  imádkoztam is magamban, hogy tűnjön el ez a rémálom. Megráztam a fejem,
de   hiába.   Manolo  továbbra  is  némán  baktatott  mellettem,  kerülte  a
tekintetemet, és én képtelen voltam felfogni, mi lesz ezután.


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.