Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                ''ÖRÖKKÉ VELED

   Szeretnék  ott lenni veled, bárhol is vagy most, bármit is csinálsz most.
Tudom,  segíteni nem tudnék neked - mert az akadályokat sajnos magadnak kell
lerombolnod  -,  de  szeretnék  ott  lenni veled, akár láthatatlanul is; nem
zavarnálak,  csak néznélek szótlanul. Figyelném válladra omló barna, selymes
gyönyörű  hajad;  gyöngy  szemeidet, amint könyvekbe mélyednek; puha kicsiny
kezeidet,  melyekkel  írsz  és  lapozol.  Nézném mézédes piros ajkad, mely a
tanszöveget  suttogja;  orrodnak  két  piciny  lukacskáját, ahogy az éltetőt
szippantja  be  s lelkedből kis darabokat ad vissza a térbe. E kis darabokat
én  elfognám,  belélegezném  s  így  a  lelkeddel  az  én  lelkem egyesülne,
megőrizné  azt  örökre. Szeretem az aranyos fülecskéidet, melyek felfogják a
tanárok  szavát  s  amelyeken  át  a szívedig hatolnak az én félénk, gyengéd
szavaim  is.  Lesném  egész  lényedet  egyszerre,  és  gyönyörködnék  benne.
Kinyújtanám  kezem édes arcocskád felé, és oly gyengéden érinteném meg, mint
a  nyári szellő az üde, friss kis virágokat; s te nem tudnád, hogy én voltam
az.  Azt  hinnéd,  hogy  vékony  fénysugár  perzselte  meg oly édesen örökké
mosolygós   arcodat.  Egy  pillanatra  örülnél  az  üde  szellőcskének  mely
simogatóan tova libbenne, de aztán tanulnál tovább, és én újra csak néznélek
remegő testemmel, torkomban szívemmel.

   Egyszer  csak  megéreznéd, hogy van nálad valaki. Felnéznél a könyvekből,
de  nem  látnál  senkit. Székedről felállnál, odamennél a tükörhöz, és amint
belenéznél,  tükörképed  szemecskéiben az én arcom jelenne meg. Mosolyognál,
de újra leülnél tanulni, mert azt hinnéd, csak képzelődtél.

   Könyvedből  akkor  néznél  mosolyogva  fel, amikor a lágy szellő ismét az
arcod  simítaná.  Akkor  hinnéd  el,  hogy  tényleg  nálad vagyok. Gyengéden
kinyújtanád  kezeidet  a  légáramlat  iránya  felé,  és  amint  azok arcomat
simítanák, én láthatóvá válnék. Lassan közelednék feléd, lágyan átölelnélek,
majd  magamhoz  szorítanálak,  lehunyt  szemmel  az  arcom  arcodat keresné.
Mielőtt  ajkunk  boldogan összeforrna, Te lehunynád gyöngy szemecskéidet s a
nevem suttognád. Ajkunk közt lobogó heves tűzben én mind jobban elhamvadnék,
de  egy pillanatra még visszatérnék, számról a tüzet átvinném a jobb, majd a
bal kézfejedre és szertefoszlanék.

   Hirtelen  megmerevednél, nem mernéd kinyitni szemeidet, mert tudnád, hogy
már  nem  vagyok előtted. Addig várnál, míg az arcom teljesen az agyadba nem
ég,  akkor  szemeid  újra  életre  kelnének,  ismét érzékelnéd magad körül a
világot, eszméletedre térnél.

   Éreznéd,  hogy  testedben  két  szív  dobban, és a levegővételnél kétszer
akkorát kéne sóhajtanod, mert éreznéd, hogy egy légvétel nem elég. A tanulás
ezután  könnyebben  menne;  fejecskéd  két aggyal dolgozna. A tornaórákat is
jobban   viselnéd;   nem  fáradnál,  mert  csak  az  egyik  lelked  lihegne.
Felfedeznéd  magadban  a  változást, de hogy miből eredne, nem sejtenéd. Nem
tudnád, csak álom volt-e az egész, vagy valóság. Ekkor megszólalna benned az
én hangom:
                   "Te kicsi lány, ha így érzel az annak a
                    jele, hogy megtanultál igazán szeretni!"

   Megnyugodnál   és  boldog  lennél,  meg  sem  próbálnád,  hogy  kitépj  a
szívedből,  mert  ha  kitépnél magadból, önmagad ölnéd meg, és velem halnál.
Attól fogva mindig veled lennék, és mindenhol együtt lennénk örökkön-örökké.


                                    Alex
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.