Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                             ''"MIÉRTEK" NYOMÁBAN

                                  (monológ)

   Olyan  borongós  téli  délután  kezdődött, amikor nincs átmenet nappal és
éjszaka  között,  az  ember  mégis  tudja,  érzi...  sejtjeiben  hordozza az
információt,  hogy  közel  az éjszaka, és mindezek ellenére mégis váratlanul
zuhan  rá a sötétség... elég, ha csak néhány percig nem figyel, máris kész a
meglepetés.

   Akkor  is  így  volt. Emlékszem...! Mindenki sietett, mi több!... rohant!
Azt  kérdeztem:  vajon  miért?...  miért, miért?... megszokásból. meg persze
azért, mert mindenki így tesz. A rohanó tömegnek nehéz ellenállni. Ragályos.
Észre  sem veszi az ember, már ő maga is rohan. És a rohanó tömegben feltűnő
az,  aki  andalog...  Arra gondoltam, hogy az, aki siet, az is vár valamire.
Lehet,  hogy csak a következő napra. De ez mindegy! A lényeg, hogy mindenkin
érzem...  akkor  a  lelkemig hatolt, hogy ott vibrál bennük a remény. Testük
minden  sejtjét  uralja  egy vágy... vagy több! Rohanunk és... reménykedünk.
Reméljük, hogy hamarosan - lehet, hogy már holnap! - eljön az az idő, amikor
tudjuk...  várhatunk  valamit!...  valamit!...  De  mit?...  hát!... mondjuk
egy...  csodát!...  valami  biztos  bizonyítékát annak, hogy... jaj! micsoda
butaság!...  most  majdnem  azt  mondtam:  amitől  végre  igazán hihetjük...
érdemes élni.

   Csak  megyünk  és megyünk, csak vagyunk, szólunk vagy hallgatunk. Nézünk,
máskor  látunk  is...  de talán majd holnap! És miért élünk? Persze a kérdés
sokunkban fel sem merül! Így nem.

   Mert  sokan  úgy élnek, hogy biztosan hiszik: ők tudják, miért teszik. No
de...!  emberi  ésszel felmérhető-e egyáltalán az élet értelme? Van-e jogunk
bármire  rámutatni:  ez az értelem!?... Tényleg! Miért is érdemes?... Hm!...
nem  tudom  a választ... Talán!... csak egyszerűen azért, hogy megismerjük a
születést.  Ezt  a  csodálatos eseményt. Esetleg... ezt a létezési formát és
mindazt, ami benne van és lehet,... a halállal együtt. ...Talán azért élünk,
hogytanuljunk,... tapasztalatokat gyűjtsünk, fejlődjön szellemiségünk. ...és
ha  mindent  megszereztünk,  akkor  méltóak  lehetünk  arra,  hogy egy másik
világban, egy másik dimenzióban, más körülmények között, egy másféle fizikai
létet kezdhessünk.

   Misztikum,...   hipotézis,...  zagyvaság!  Milyen  sokan  mondták!  Nekem
azonban...  kecsegtető lehetőség. Nagyon szeretem ezeket a feltételezéseket!
El-eljátszom a gondolattal, mert így a halál nem tragédia, nem végleges vég.
Egy  anyaghalmaz  átalakulása.  Egy  tapasztalatsorozat  vége csupán. Egy új
lehetőség. Csakúgy, mint az élet.

   Számomra  az  is  nagy  esemény,  ha nem történik semmi. Az egyedüllét, a
csönd,  az egyhangúság... az unalom megtapasztalásának nagyszerű lehetősége,
a  magány  gyakorlata. A világ apró szépségeiből állnak a nagy szépségek, az
apró  örömökből  az  élet  boldogsága!... Amikor egyedül vagyok a képzeletem
kedvére  szárnyalhat...  lehetősége  van  arra, hogy belemerüljön a gyógyító
álmodozásba.

   Mindig  élveztem,  amikor  nyugton hagyott a világ, amikor hozzám se ért!
Jó...!  tudom!...  az sem tisztázott, vajon ki zárja ki a másikat... a világ
az álmodozót, vagy fordítva?

   Az  emberek  öntudatos  lények  és  persze...  beképzeltek  is. Legtöbben
határozottan  állítják:  ők  az  irányítók, mert nincs és nem is lehet... az
aztán képtelenség!... nem létezik rejtett titok!

   Azon a sötét téli délutánon a latyakos járdán sétálva is ilyen gondolatok
foglalkoztattak.  Nem  fáztam,  pedig körülöttem mindenki fázósan bújt meleg
sálja  mögé. A zebra közepén jártam már, amikor ráeszméltem, hogy már megint
nem  néztem szét, mielőtt az úttestre léptem. És hányszor tettem már ezt?...
Nem  számoltam...  de  lám!...  még itt vagyok!... Ez is érdekes!... Most is
békén hagyott a világ. Hagyott, hogy meditáljak kedvemre. Hát nem aranyos?

   De  akkor,  az  úttest  túloldalán, - anélkül, hogy én bármit is akartam,
vagy tettem volna érte - véget ért ez a nyugalom.

   Megint ott állt Ő!... "Magasabb valamivel mint én, nem öreg, nem is az én
korosztályomból   való."...   Szédített,   hogy   nem  bírom  megállapítani,
meghatározni a korát. ...Néztem a haját. Fehér. De az arca!... igen, azon is
ott  ültek  az  évek  nyomai,  mégis!  mintha mindez csak valami csel volna,
mintha átlátszó burok lenne, alatta éreztem a kortalan lelket.

   Ott  állt,  és nézett. Rám várt. Különös vonzalmat éreztem iránta, zavart
voltam ha láttam, meg féltem.

   - Csak egy percre álljon meg kérem! - megremegett a hangja.

   Jó  volt  őt végre hallani is, és egyben megnyugtató volt tudni: nem csak
én vagyok megszeppenve.

   Örültem,  hogy  megint itt állt... megálltam hát, és nem kérdeztem, miért
kéri  ezt  tőlem.  Dehogy kérdeztem!... örültem, hogy köszönését viszonozni,
fogadni képes voltam.

   Ám  a  kérése,  hogy találkozzunk, váratlanul ért és miközben úgy éreztem
szörnyen  idétlen  vagyok,  megtagadtam  a  randevút. Másnap és harmadnap is
várt, és kért, míg végül a negyedik találkozáskor igent mondtam.

   - Fölmehetek magához? - kérdezte.

   - Nem!  Arról szó sem lehet - vágtam rá szinte rémülten - De ha megfelel,
akkor lemegyek a ház elé. Ott találkozzunk.
   Megfelelt.  És  jó,  hogy így történt, mert ha nem, akkor nem indulhatott
volna  útjára  valami  kedves izgalom, valami... ami ha nincs, nem teljes az
élet, valami... amit érdemes várni, és ha nem is azonnal, de idővel úgy érzi
az ember, értelme is van.

   Édes  titokként gondoltam a világ e gesztusára, arra a varázslatos erőre,
mely  bátorságot  adott  az  én,  ezidáig  szótlan  hősömnek, no és persze a
véletlennek  - véletlen volt vajon? -, hogy akkor engem mindig azon a helyen
várhatott.

   Jól  emlékszem  a  találkozó  előtti órára. Szokásomhoz híven meditáltam.
Néhány   éve   már   azelőtt  tudatosan,  rendszeresen  figyeltem  a  bennem
megszólaló,  véleménynyilvánító,  különböző típusú személyiségeket. Akkor is
így volt. Szörnyen izgatott voltam.

   Miközben  a  zuhany  alatt  álltam és élveztem a víz simogatását, - olyan
megnyugtató  volt!  - lehúnytam a szemem és átadtam magam a várakozás okozta
kellemes belső remegésnek.

   "Kiváncsiság."  szögezte le valamelyik belső énem... "Ez hajt felé téged,
mint ahogy őseinket is ez hajtotta a félelmetes tűz felé."

   "Már  megint  a  miérteket  keresed! - kiáltott fel a másik. Miért akarsz
mindig  mindent megmagyarázni? Ez pedig sokszor okozott már neked csalódást!
Vagy  nem?  ...DE!  ...No  látod?  A végén meggyőzöd magad, hogy ennek sincs
értelme és mindent elrontasz!"

   Alig  csitult  el  eme  vélemény,  máris  egy  másik  hallatta  gondolati
hangjait.  Ő volt az, aki közölte a többiekkel, hogy az előző magyarázat egy
racionális    én-védelmi    mechanizmus,   amely   a   miértek   elfogadható
magyarázatára,   az   igazi  okok  elpalástolására  szolgál,  mert  ezt,  az
általánostól   eltérő  viselkedésemet  kedvező  színben  akarom  feltüntetni
önmagam előtt.

   "Mindegy!  -  hallgattatta  el  őt  a negyedik - Az a lényeg, hogy valami
megváltozott és legyetek boldogok, mert most a változás pillanatát is tetten
érhettétek!"

   Mégsem értettem magam. Nem értettem, miért megyek... miért mondtam igent,
csak a lelkem súgta: menned kell!... nem szabad elfutnod, kitérned előle!

   Csak annyit tudtam róla, hogy dalokat ír. Ez nagyon tetszett, és vonzott.
Mégsem ez volt az igazi ok, hiszen már akkor vártam, mikor még csak nézett!

   Amikor  kiléptem  házunk  kapuján,  pontosan  fél  tíz  volt.  Ez  volt a
megbeszélt  időpont.  Az  égen fényesen ragyogtak a csillagok, és a délelőtt
lehullott hó patyolattisztán fehérlett a lakótelep szürke háztömbjei között.

   A  hófelhőknek  már  nyomuk  se  volt.  Az  utcát  szegélyező  fasor  fái
rogyadoztak  édes  terhüktől,  a hold fényében hosszú árnyékot vetve a jeges
útra.

   Éles,   dermesztő  hideg  szél  csapódott  arcomba.  Dideregve  hajtottam
egymásra szétgombolva hagyott kabátom két szárnyát. Torkomban éreztem szívem
lüktetését. Kislányosan csúszkálva, bensőmben a futási kényszer legyőzésével
mentem  a  távolban  csöndesen,  titokzatosan  várakozó  autó felé. Agyamban
néhány  másodperc  alatt  leperegtek  azok  a pillanatok, percek, amire vele
kapcsolatban   már   emlékezhettem.   Tisztázatlan,   rendezetlen  kérdések,
gondolatok,  mondanivalók kavarogtak bennem és végül úgy határoztam, ha csak
lehet: hallgatok.

   Lassan  mentem, de csak megérkeztem és ő máris kinyitotta az autó ajtaját
előttem.  Izgatottnak  és  boldognak  látszott,  nem  jött  zavarba, azonnal
beszélni  kezdett  és  rám  - akkor először életemben - egy különös fajsúlyú
teher zuhant.

   Néhány  hét  keserű  szótlanságának felgyülemlett mondanivalója, kérdések
halmaza, gondolatok, álmodozások. Képzelet és álom, a valóság... szédület és
szerelem.

   "Nem...!  Ilyen  nincs!  -  mondtam magamban - Ez csak hazugság lehet!...
Nagyon szép lenne!... túlságosan is!"
   Később, amikor visszaidéztem azt a két órát, emlékszem vegyes érzelmekkel
latolgattam, vajon mit akarhat tőlem a világ?...

   Hiszen nem csupán egy egyszerű szerelmi vallomást hallgattam végig, hanem
megtapasztalhattam  egy  régen  támadt és fogságban tartott vágy vulkánszerű
kitörését is.

   Eddigi  életem  és  szigorú  neveltetésem jutott az eszembe, meg a falusi
emberek  intelme,  melyek  mind-mind  arra  tanítottak:  el  kell fojtani az
ösztönökből  eredő  vágyakat, hogy a szerelem elsősorban lelki kapcsolat, és
ha testi vágy keveredne ebbe a magasztos érzésbe, az már nem igazi szerelem.

   Tudtam,  hogy mindez badarság és valahogyan a vallásból ered, dehát ebben
nőttem fel és befészkelte magát tudatomba.

   "Ha  tudná!  mennyire  felkavart...!" - csengett vissza azóta is ezerszer
egyik  mondata,  amire  én  akkor  azt  feleltem: nem tudom és nem is értem.
Dühös lettem, nem tett boldoggá!

   - A válasz nagyon nehéz és bonyolult. - felelte kérdésemre és tekintete a
távolba szállt. Áthatolt a lakótelep magányos, fehér csöndjén, a szétszóródó
lámpafényeken,  a  némán  terpeszkedő  betonfalakon  és  a  sötét  szobákon.
Tekintete  akkor  legyőzte  az  idő  visszafordíthatatlanságát,  elsöpörte a
tereket és ettől minden mondata meghatóan őszintén csengett.
   Egy  nő  lépett  az  életébe, aki soha nem tapasztalt vágyakat ébresztett
benne   puszta   létezésével.   Vágyott  a  hangját  hallani,  megszólítani,
megérinteni.  Heteken át csak nézte ezt a nőt, aki észre sem vette, aki soha
még  csak egy pillantásra sem méltatta, hiába bámulta epekedve, hiába küldte
felé  esdeklő  gondolatait.  Ennek  a  nőnek a létezése befészkelte magát az
életébe,  úgy  érezte  egész  életében  erre a nőre várt és hiába csitította
józan  esze:  semmit  nem  tudsz  róla!  Elég  volt,  hogy  nevetni látta és
esténként   szemének  ragyogásával  aludt  el.  Így  még  soha  nem  érzett,
elképzelni  sem  tudta,  hogy ilyen előfordulhat vele. Nem tudta hol bújkált
eddig  ez az érzés, nem tudta honnan érkezett, de nagyon jó hogy van és most
boldog, mert ez a nő itt ül mellette.

   Megbénított  ez  a  vallomás.  Szégyenkeztem is előző dühöm miatt, és úgy
éreztem  képtelen  lennék  tovább  az  autó  fogságában  ülni,  hogy  menten
megfulladok, ha nem léphetek ki ebből a zárt világból.

   Sétáltunk.  Csöndesen lépdeltünk egymás mellett. Sokáig hallgatott, talán
mert érezte, most nem szabad zavarni engem.

   Ám  ezután  váratlanul lecsapott. A sas csaphat így le zsákmányára. Előbb
csak  a  kezemet  csókolta,  utána  a kabátom újját, majd átölelt, karjaimat
leszorítva,  szorosan magához kapcsolt, hogy mozdulni sem bírtam... fájtak a
csókjai.

   Nem  ismertem...  nem ismerem a forrását, de talán nincs is szükségem rá,
hogy...   miért?...   és  mitől?...  vagy  honnan  ered?...  ez  a  féktelen
szenvedély... ez a szemérmetlen bátorság! ...ez az erőszakba csapó vágy...?!
Dehát  miért  próbál mindent szavakká gyúrni? Tudom! Érzem! Hát persze, hogy
érzem!...  de  nem  értem!...  miért  kell a kimondhatatlant - ami úgy szép,
ahogy  van - szavakba foglalni!? Ezekre az érzésekre egyetlen szavunk se jó!
Ezen  a ponton a szavak elveszítik kifejező erejüket!... itt a léleknek kell
kapcsolatot  teremtenie  a  másik  lelkével!... itt ha sok a szó, megbénul a
lelki adó-vevő és a hangulat elveszíti varázsát!

   Arra  gondoltam,  ő  az  ellentmondást nem tűrő ember, aki parancsolni és
uralkodni  vágyik.  Büszke  és makacs... kitartó, telve önbizalommal. "Minek
néz  engem  ez  a férfi? És ha most megharagszom? és ha most elmegyek?... ki
érti ezt? ...talán csak női eszemnek nehéz! lehet, hogy a férfiak körében ez
is  egy  jól ismert íratlan szabály? talán azt mondja ki: kötelességed annál
több kísérletet tenni, minél több nemet hallasz!"

   Szerettem  volna  már  akkor,  ott elmondani neki, de úgy, hogy ne legyek
fellengzős,  hogy  fontos  a  lelki kapcsolat, mert nélküle minden csak üres
viszony, riasztó számomra a vágy, mert én úgy látom, hogy nem a testen kívül
van  az  ember  méltósága,  az  értéke,  az ami igazán fontos, hanem mélyen,
sok-sok  titok között, legtöbbször még önmagunk elől is rejtve. Nem találtam
a  megfelelő  szavakat  és  végül...  nem mondtam semmit. Akkor nem. Talán a
világ  akadályozott  meg,  mely  már  akkor  azt  sugallta, hogy a történtek
ellenére,  a  zsenáns  és  nevetséges,  heves  ostromlás  ellenére  ez több!
...jóval több, mint aminek látszik.

   Az első randevúnk után ezernyi kérdést tettem föl magamnak: "Miért akarom
mégis őt? Akarom-e? ...és egyáltalán! én vagyok-e az, aki akarom? ...vagy ez
az  érzés  egy  felsőbbrendű  erő  parancsa?  ...nekem kell ő, vagy neki én?
...esetleg  a  világnak van szüksége ránk? Ha igen, akkor mi a célja velünk?
...miért kényszerít rá, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel magamnak?"

   A  nőgyűlölő  Schopenhauer  írta  egy  helyütt,  hogy  a  világ eseményei
párhuzamosan  futnak  egymással,  hogy van valami a világban, ami meghaladja
felfogóképességünket  és  hogy  ha  nagyon  figyelünk,  akkor is csak ritkán
észleljük,  hogy a világ egy nagyon jól megalapozott harmónia révén működik,
ahol  az  együvé  tartozó  dolgok  állandóan keresik egymást. És Jung is azt
mondta,  hogy a Világegyetemben működik egy rejtélyes erő, amely saját elvei
szerint  avatkozik bele az emberek látszólag teljes összevisszaságában zajló
életébe.  Ha  ez  így  van  -  mondogatom  mindig! - akkor mindennek rejtett
értelme van, nincs lényegtelen!

   Veszélyes  dolog  megnevezni  életünk  értelmét, becsapva ezzel önmagunk,
hiszen  értelem gyanánt a legtöbb ember a tárgyak világába téved. Ott azután
tökéletesen sikerül megszabadulnia a valódi lényeg keresésének kényszerétől.

   Meggyőződhettem arról, hogy az én vonzó hősöm is így járt. Ő is tárgyként
élt,  tárgyakért harcolt. A nő is tárgy lett a számára. Azt hitte, ha minden
tárgyat  megszerez, amire csak vágyik, akkor majd boldog lesz. Közben a nagy
hajszában,   amit   a   tárgyak  megszerzéséért  folytatott,  leépült  lelki
adó-vevője.  A  tárgyak  ne  lelkizzenek...!  nem  is  tetszik...! A tárgyak
szépek,  értékesek,  olykor  vonzóak,  majd elveszítik színüket, varázsukat,
újdonságuk okozta vonzásukat. És vége! A pillanatnyi boldogság tovaszáll!

   Úgy   zuhogtak   bennem   a   kérdések,  mintegy  medrét  vesztett  folyó
megtébolyult,  törmeléket szállító árja, ami az eddig megkerült dombról hull
alá eredeti medrébe.

   Olyan  ez  a  szerelem  számomra,  mintha  tűz  és  víz  szelídült  volna
egymáshoz. Sokszor cselekszünk saját természetünk ellen és nem értjük miért!
...Az  emberek  Istene  alkotott  egy  lényt, szabályokat adott mellé és azt
mondta: Élj!

   Adott   még   nekünk   mindent   elsöprő   szenvedélyt,  szerelmet,  önző
tulajdonságokat,  kisajátítási,  zsarnoki  vágyakat  és  elrejtette a valódi
célokat.

   Végül  sikerült  megtalálnom  Istent. Nem hagyott el minket! A szívünkben
él.  Ő  a  rossz  és a jó. Néha megkérdezem tőle: miért alkottál Uram minket
erősnek és mégis gyöngének? ...jónak és rossznak, a saját képedre?

   A részemről bizonytalanul indult kapcsolat, számomra egyre fontosabb lett
a hónapok múlásával ...soha nem tudhatjuk, mikor jön el a csoda! ...többször
éreztem;  ettől  jobban  már  nem  lehet  szeretni!  ...féltem,  rettegtem a
hanyatlástól.  Sírtam,  ...sirattam  a  jövőt,  de  az  élet  újra  és  újra
megcáfolt,  mintha  ez  a  szerelem számok sorozata lenne, mely nem ismeri a
legnagyobb számot ...és tán pont azért, mert oly nagyon különbözőek vagyunk.
Szerelmem  nem  tudott  önmaga mélyére nézni, hiszen önmagunk megismerése az
élet  egyik  legnehezebb  feladata,  önnön  hibáink elismeréséhez pedig nagy
bátorság kell. ...Egyszer azt mondta nekem:

   - Sokat  változtam  általad.  Azelőtt  másként  láttam  a világot. Meg se
fordult  a  fejemben,  hogy  másként  is  lehet.  Nem  gondolkodtam azokon a
dolgokon,  amiket  Te  mondtál nekem. Ha nem szólsz, egy napon arra ébredtem
volna, hogy tárgy lettem önmagam számára is.

   De  én  is sokat változtam ...általa, azáltal, hogy ő változott. Egymásba
illeszkedők  lettünk  ...mint  a  nagy gonddal készített fogaskerék ...talán
ezért!  ...ezért  vezetett  minket  egymás  felé,  kikerülhetetlenül a világ
harmóniája,  ...és  ha csak ezért történt minden! már akkor is megérte, hogy
éltünk, mert talán ez az, ami értelem ...de az egyik biztosan!


                                 Bódi Ildikó
                                (Salgótarján)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.