Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                   ''A GOMB

                                     I.

   Kerekes Gyurka dühösen ugrott fel az asztaltól. Utálta már, hogy az anyja
mindig rajta köszörülte a nyelvét.

   - Emegyek má, ne károgjék anyámasszony! - förmedt  rá  az összetöpörödött
kis öregasszonyra.

   - E mán több a soknál! - kiáltott fel az apja, és  Gyurka után  ugrott. -
Hogy valaki taknyos legíny lítire így beszéljen a tulajdon  szülőanyjával! -
dohogott a szikár parasztember, és ingujjával  leseperte a  bajuszára ragadt
morzsákat. A felesége azonban lefogta.

   - Hadd azt  a gyereket, hadd  menjék! A' má  nagyon  elbízta  magát.  Azt
hiszi, nincs is más a  világban, csak az ű  Juliskája.  Hogy  folyton  arrúl
beszél. Eriggyen  csak  az  ablaka  alá,  bánom  is  én!  -  sopánkodott  és
siránkozott   az  öregasszony,  idegességében  kioldotta  és  visszacsomózta
napszítta   keszkenőjét.  A  kisebb  gyerkőcök  megszeppenten  ültek,  ki  a
kemencepadkán, ki a küszöbön. Megszokták  már az  efféle veszekedést,  mégis
megijedtek. Szerették  Gyurkát, ő volt a legidősebb, ő már emberszámba ment.
Mindig viccelődött velük, az öccseinek  apró fakocsit fabrikált, a  hugainak
meg kukoricacsuhéból babát.
   - Hová megy a Gyurka? - kérdezte Erzsike, és csöpp kezeit  összekulcsolta
a mellén.

   - Ehagass  te,  te  kiváncsi  jószág!  Mit  ártod  bele magad a  főnőttek
dógába? - rivallt rá az apja, és végre valahára visszaült  az  asztalhoz, és
kikanalazta a gyengécske leves ízetlen maradékát.

   Gyurka pedig csak ment, ment, maga sem tudta, merre is tartson. Juliskáék
háza elé akart menni, de aztán meggondolta magát, és betért a kocsmába.

   - Adj  Isten,  Pista  bátyám!  -  köszönt   egy  huncutszemű,  vidám  kis
öregembernek.

   - Gyurka  ecsém,  hogy  élsz,  mióta  nem  láttalak? -  fordult  hozzá  a
nagybátyja, de tovább nem törődött vele.

   - Idenézzen, Miska bátyám - mondta az öregember  egy  másik  öregnek, aki
csendben pipázgatott a kocsma sarkában.

   - Ezt lesse meg, mit  birok  én  véghözvinni. - Na,  ezt  már  Gyurka  is
megnézte.  Pista bátyja levetette magát a földre, elkezdett  fetrengeni,  és
üvöltözött, jajgatott:

   - Jaj, kiskutyáim, meghalok! Jaj, jaj! - Fertelmes  kiáltásaira felugrott
két kutyája, Bodri  és  Fürgenc, és odaültek  melléje, egyik fejtől, a másik
lábtól,  és   elkezdtek  szörnyen  vonyítani,  tutulni,  mintha  siratnák  a
gazdájukat. Nosza, lett is nagy  nevetés a  kocsmában, egyszeriben  jó kedve
támadt a sok szegény embernek.

   - Há, még illyent se láttam, tán még a cirkuszokba se  mutogatnak  illyen
produktumokat, mint  maga, Pista  bátyám! -  mondta  Gyurka,  és  törölgette
könnyeit  a  nagy  nevetéstől.  Az  öregember  felugrott  az  agyagpadlóról,
leporolta kopott gúnyáját, és azt mondta:

   - Na, fizettek-e Pista bátyátoknak egy jó fédecit, tán csak megérdömli. -
Került  hamar  egy  kupicával,  és  az  öreg,  mielőtt  belekóstolt  volna a
pálinkába, belemártotta  a  mutatóujját, és  megdörzsölte mindegyik szemét a
szesszel.

   - Idesüssetek,  fiatalok!  Igy   köll  ápolnotok  vaksi  látásotokat,  má
idösapám is megmonta - harsogta az öreg, és lett megint nagy nevetés.

   - Na, Gyurka fijam, mi a bajod, üljél ide mellém, aztán beszílj! - mondta
Pista bácsi, mikor elült a kacagás, és a szegény  cselédemberek  visszaültek
asztalukhoz fröccsük mellé.

   - Nagy bajom van, bátyám, engömet  má  otthun  elemésztenök  -  sóhajtott
Gyurka, és fejét barna, kérges tenyerébe temette.
   - Beszílj, fijam, ne hallgass, hát hunnan tanáljam ki  a gondolataidat? -
bíztatta  az  öreg,  és  eléje lökte a pálinkás poharat. - Igyá, fijam, hadd
erösödjék az emlíkezőtehetséged!

   Gyurka  felhörpintette   a  kortyocska   nedűt,  és  belekezdett   bánata
feltárásába.

   - Tudja, bátyám, van egy jány, a  Juliska, a  Faragó  bátyám  jánya.  Hát
űrúlla vóna szó...

   Pista bácsi nevetősen ránézett a fiatal, szép arcú legényre.

   - Hát, ecsém, a szerelem nehíz dolog. Nem akar tán a jány?

   - De  akar,  vagy  mit  tudom én, akar-e. De az anyám, az nem akarja. Azt
mondja, szegíny jány az, rangosabbra feni a fogát. Apám se különb, dehát mit
tud  a' is  a  világ  folyásárúl...!  -  Gyurka,  mialatt  beszélt,  egészen
nekipirult.  Hátrasimította  barnás,  sűrű  haját,  és  megvillantotta   kék
szemeit.  Tűz  és  víz volt a  szemében,  fel-le  járt a mellkasa, mintha ki
akarna ugorni a szive. Pista  bácsi látott már ilyen esetet. Ez egy betegség
tünete volt, olyané, amit nem gyógyít se pálinka, se kacagás. Ezt a bajt úgy
hívják, szerelem...

   - Ne törődj vélük, majd megtérődnek  a  saját  kenyerükön - mondta  Pista
bácsi, de  tudta, hogy  ő  maga sem mond  igazat, a  szegénység  képes még a
szerelmet is eltaposni.

   - Azt hunnan tudod, ecsém, hogy a jány hajlik  hozzád? - kérdezte  aztán,
és Gyurka kelletlenül válaszolt.

   - Tuggya, mikor arattunk, - volt a marokszedőm. Délben, amikor ettünk, én
egy  kiszáradt  fa  alá   pakultam   le  a  holmimat,  tuggya,  azér,   hogy
kitudakoljam, melyik jány gyün el utánnam a tűző napra.

   - Oszt melyik ment? - kérdezte Pista bácsi, aki már második éve nem  járt
ki az aratáshoz, mióta rossz volt a lába.

   - Mindegyik   odagyütt  -  mosolyodott  el  Gyurka,  ahogy  az  emlékeket
felidézte.

   - Hát ha  mind, te  bolond, akkor hunnan tudod, hogy Juliska szeret? Hisz
akkó' szeret a többi is.

   - Hát, a' lehet - hagyta rá Gyurka, és végigsimította  pelyhező  állát. -
Engem a többiek nem érdekülnek, csak ez az egy Juliska. Ü is akarna engem, a
bizonyos, mer olyan huncut a nézése.

   - Huncut, huncut, de hisz a' semmi - zsörtölődött Pista bácsi. - Illyen a
fejérnép, mind huncutul néz, de színt vallani egy se  akar.  Eriggy el hozzá
magad,  oszt  kérdezd  meg   egyenest.  Tán  csak  nem   hiába  veszkődsz  a
szüléiddel... - mondta az öreg, és lassan szedelőzködött.

   Gyurka is indult, de nem haza,  előtte  még  eloldalgott  Juliskáék  háza
felé.  Faragóék  is  közös  cselédházban  laktak, de  még rosszabban, mint a
fiúék. Hat  család  volt egy konyhára. Juliska  együtt aludt szüleivel és öt
testvérével az  egyetlen  kis szobában, nem  lehetett hát bekopogni hozzá az
ablakon.

   "Juliska, mér vagy te ilyen szegíny? Ha nagygazda jánya vónál, milyen  jó
vóna, hallod-e? Vagy ha én vónék valami intézőféle, csak kihajtatnék érted a
főd szélire, felemelnélek a  hintóba, oszt  vennék neked selyemharisnyát meg
más efféle haszontalanságokat. Istenem, mondd meg,  mér nem  lehet a szegíny
ember   sorsán  változtatni?   Minek   köll   ennyi   nyomorúságot  érni?" -
morfondírozott  és  mérgelődött Gyurka, aztán gyorsan odébbállt, mert valami
kutyák  átkozottul kezdtek  csaholni,  attól  félt,  észreveszik,  hogy  itt
ólálkodik, és kitudódik a titka, mielőtt még Juliskát vallatóra fogná.

                                     II.

   Vasárnap volt. Juliska az anyjával és a nővérével  felseperte  a  frissen
sározott szobát. Hajlott hátú  anyja levágta az egyetlen tyúkot,  nagy  ebéd
készült.
   - Kit várunk ma, édesanyám? Csak nem a török császárt? - kérdezte nevetve
Juliska, és ujjaival megfésülte szétzilálódott szőke copfjait.

   - Csak hagass, te jány, inkább hozd rendbe magad,  az  ingvállad  is hogy
kibomolt  -  mondta az anyja, és kissé kedvesebben hozzátette:

   - Majd meglátod, ki gyün, kedves vendég lesz, annyi bizonyos.

   Juliska szeme felcsillant. Napbarnította bőre édesen fénylett,  szépséges
arcán  átsuhant  a  felismerés:  talán  nővéréhez,  Mariskához  jön   valami
kérőféle. Mariska  nem volt szép, nyakán maradt vén szüleinek, pedig  már 21
is elmúlt.  Mindig  azt  szokta  mondani  Juliskának: "De jó tenéked, húgom,
milyen ibolyavirág a szemed. Milyen mejjes vagy, te biztos elkélsz jó hamar.
Én meg, ládd, nem köllök senkinek, senki emberfijának!"

   Juliska  nagyon  szerette  volna,  ha soványka,  himlőhelyes nővére végre
férjhez menne, de  tudta, hogy  a  szegénység önmagában  is taszító, hát még
hogyha csúnyasággal párosul.

   "Csakis  azért  lehet  anyánknak  ilyen jó kedve, mert Mariska máma kérőt
kap"  -  gondolta  Juliska,  és  táncra  perdült, rá is átragadt a vidámság.
Táncolt  a  rossz  seprűvel,  derékon  kapta  Mariskát,  sőt  még  apját  is
megperdítette.

   - Ne te, ne, tán csak nem a bálban érzed magad? - fékezte le  az  apja. -
Nyugoggyál el, jányom, nehogy sírás legyen a vége - mondta az öreg, és  volt
a szeme bogarában valami szomorúság, ami ott bújkált,  akárhogy  is  próbált
mosolyogni. Juliska nem tudta megérteni apja szavait.

   Aztán délben megértette. Megjött ugyanis a vendég.  A  gazdatiszt  öccse,
Tóni, akit a háta mögött mindenki csak "nyálas disznó"-nak csúfolt.  Csúnya,
kövér, párnás húsú férfi volt, jóval túl a harmincon, mindig  folyt a nyála,
és  nagy  malacszemei  voltak.  Erősen  kopaszodott,  és  fújtatva  szedte a
levegőt.

   "Hát őtet vártuk" - gondolta Juliska, és minden vidámsága  elszállt.  Hát
még  amikor  megtudta,  hogy  minek  jött  a  nagyfejű  uraság.  Miután Tóni
habzsolva bekanalazta a gyöngyöző leveskét, és lenyomogatta  a  két  pirosra
sült combot is, előhozakodott jövetele céljával.

   - Nénémasszony,  mint  tuggyák,  azér  gyüttem,  hogy  feleségül   kérjem
Juliskát - bökte ki, és keze fejével megtörölte a száját.

   - Juliska  én  vagyok  -  mondta  elhaló  hangon  a  szép leány, és abban
reménykedett, tán összetévesztették.

   - Hát látom én, szentöm, éppen ezér mondom. Ipp ilyen mejjes, helyre  kis
jány köll nekem feleségnek, aki birgya a munkát meg a gyerekszülést - mondta
Tóni, és párnás kezeit dörzsölgetve gusztálta Juliskát.

   - Idesapám,  szóljék  mán!  -  sikoltott  fel  Juliska,  aki  egyszeriben
lángvörös  lett, aztán  meg  halottsápadtra   változott,  mert   egyszeriben
megértette sötét sorsát.

   - Jányom, jányom, hozzá köll menned, mer elcsapnak minket az uradalombul.
Mit akarsz mán, azt, hogy fődönfutók legyünk? Jó embör ez. Van nagy vagyona,
fődje,  majd  megszokod... - mondta  elhaló  hangon  az  apja, de  nem  mert
belenézni 17 éves kislánya ibolyavirág szemébe.

   - Márpedig  én  nem  megyek  ehhez  a  disznóhoz! - kiabált  Juliska,  és
felugrott az asztaltól.

   - Dehonnem, jányom, dehonnem - erősködött az anyja, és  vasmarokkal fogta
meg Juliska kezét, és visszahúzta az asztal mellé. Tóni  úr sűrűn pislogott,
már kezében érezte a törékeny madárkát.

   - Hozzám köll gyünnöd, hogy megmentsd a családodat. Hát  milyen jány vagy
te, hogy így ellenkezöl édös szüleiddel? - darálta sipító hangon a férfi, és
ebben  a  pillanatban  Juliska  úgy  gyűlölte   őt,  mint   senki   mást   a
földkerekségen. Ahogy ránézett csorgó nyálára, még a hátán is végigfutott  a
hideg.

                                    III.

   Gyurka  belefáradt az  újabb civakodásba. Felkapta pörge kis kalapját, és
elindult Juliskáék  háza felé. Lesz, ami lesz, már nem vár tovább, egyenesen
beállít, és  megkérdezi a  lányt, hajlana-e hozzá.  Nem  tudta  még, mit fog
mondani, egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe.

   Alig  ért  ki  a  nagy  utcára,  mikor meglátta, hogy a kútnál nagy tömeg
verődött   össze.   Emberek   és   asszonyok   jajveszékeltek,   Gyurka   is
meggyorsította  a  lépteit.  Még  oda  sem  ért, meglátta  Faragónét,  tán ő
siránkozott leghangosabban. Gyurkának összerándult a szíve.

   - Mi  történt,  te?  -  kérdezte  Gyurka  az  egyik  gyerkőcöt,  aki  ott
téblábolt.

   - Nem  tudja  kend? Hát  a  Faragóék  Juliskája  kútba ölte magát! Vízért
gyütt, aztán...

   Gyurka már nem hallotta a többit,  eszeveszetten  kezdett  rohanni a  kút
felé. "Nem, ez  nem lehet igaz!" - zakatolta a benseje, de tudta jól, hogy a
lányt már elveszítette. Átverekedte  magát a tömegen, és  középen,  a  porba
terítve megpillantotta Juliskát. Szemei csukva voltak, a szája széle lila, a
haja  és  a  ruhája  csuromvizes. Körülötte ugrált  a  tisztiorvos és halkan
vetette a kereszteket  a  pap. Gyurka  térdre rogyott, és megragadta Juliska
kezét.

   - Ne halj meg, Juliska, ne halj meg! Juliska, várjál még, mondani  akarok
valamit!  -  szűkölt,  mint  a   kutya,  de   hiába.   Szorongatta  a   lány
összeszorított tenyerét, amely  a  markolászástól  kinyílott.  Gyurka  lábai
elé,  a  porba kigurult egy aprócska, fehér cirádás gomb. A legény ráismert:
két hete, az aratóbál óta  hiányzott az ünneplő inge  nyakáról, és  sehogyan
sem tudott rájönni, hogy  hol  veszítette  el. Hát  itt  volt, nála  volt, ő
őrízgette, a drága lélek!

   - Fiam, maga mit akar itt? - kérdezte Gyurkát Juliska apja, és  gyengéden
talpraállította. - Mit akar a kislányomtól? - kérdezte  újra Faragó,  szinte
súgva, és olyan sötét, beesett volt az arca, mintha ő is meghalt volna.

   - Semmit, mán semmit - válaszolta  Gyurka,  és  olyan  zokogás vett rajta
erőt, hogy még a vállai is rázkódtak bele.

   Lassan, nagy sokára beesteledett.


                                    Carry
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.