Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                              ''MESE AZ EMBERRŐL

                            (Végtelen történet?)

   Nehéz  volt  a  súly,  s  ő  már fáradt volt, alig bírta tartani a karjai
között.  Felnézett.  A  zúgást már közelről hallotta, félt. Életösztöne erőt
adott  neki.  Futott  tovább,  botladozva  a füstölgő romok között, lihegve,
izzadtságtól  s  szomjtól  gyötörve.  Tudta, hogy nem állhat meg. Nem... már
csak  a  lány  miatt  sem.  Még  saját kétségbeesett ziháló lélegzésén át is
hallotta  a  gépek  zúgását.  Nem  bírta.  Elzuhant.  Esés közben megpróbált
elfordulni  a levegőben. Sikerült a hátára esnie. Így legalább a lány testét
meg  tudta  védeni  az  ütéstől,  amit  az  anyaföld,  az "édes jó anyaföld"
gravitációja  okozott.  Már bőgött. Ordított volna, de gyors szapora légzése
és az életösztöne gátat vetett dühének.

   Keservesen  feltápászkodott. Utolsó megfeszített erejével még felemelte a
testet,  karjai  között  a  gyomrához  szorította a megindult előre a bunker
felé.  Az  agya  ízzóan  lüktetett,  a  szájából  szivárgott  a   vér  -  az
EMBERI vér -.

   Esés közben haraphatta el. Nem érezte. Zsibbadt. Égett a háta, a karizmai
pattanásig  feszültek.  Nem  érzett,  nem  látott  mást,  csak a lány vérző,
elkínzott, fáradt arcát.

   »Úgy látszik  a  magatehetetlen lány mégis megütötte a gyenge kis testét,
esés közben« - gondolta. De nem tudott most ezzel törődni.

   A  férfi hallotta, hogy a gépek egymás után kezdték meg a zuhanórepülést.
Tudta, hogy már nincs ereje és ideje, egyedül talán megmenekülhetne, de erre
gondolni  sem akart. Nem akart élni ilyen áron. Tudta, hogy ezzel mit válal.
Az  első  gép közvetlenül mellette húzott el. Semmi. Nem hallotta a géppuska
hangját,  sem  a  bombák  robbanását. Fel sem tudta fogni, hogy miért él még
mindig.  Már  a  bunker  ajtaját  feszegette, rángatta, de az nem nyílott. A
másik  gép  mintha  késett  volna,  de  nem...  máris  hallotta  az  ismerős
robajokat.  A  lány  mögötte  hevert  mozdulatlanul a földön. Rájött, hogy a
bunker  nem  fogadja  be,  a  kemény  fémajtó  nem nyílott ki, mert belülről
bezárták. Halkany nyöszörgött az erőtlenségtől:

   - EMBEREK!?

   Majd kétségbeesetten püfölni kezdte a fémajtót.

   - EMBEREK!? - nyüszített a kíntól.

   De  a  bunkerban  lévők  nem  hallották,  vagy  nem  akarták hallani. Nem
hallotta  a  gép  EMBER  pilótája  sem,  csak a "kötelességét" teljesítette.
Kattogott  a géppuska, dobálta kifelé az üres hüvelyeket, megannyi életet. A
gép eltávolodott a romoktól, feljebb emelkedett...
   A férfi a lányon feküdt, testével védte, közben könnyei közt a lány arcát
figyelte. Az lassan lélegzett. Élt. Ahogy élt ő is. Nem hallotta már a gépek
zaját.

   Elmentek  -  gondolta. Igen elmentek. Szerencséjük volt. Nekik igen. De a
gépek tovább húztak, oda ahol EMBER-ek laknak. És ott...


                                    Alex
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.