''LÁNYOS EMLÉKEIM A KASTONÁKRÓL
Amikor még kicsi lány voltam, egy csendes kis faluban laktunk. Nagy
diófák voltak az utcánkban és tágas, pitypangos réten át vezetett az út az
óvodába. Sokat kellett gyalogolni, de én nagyon szerettem. Különösen akkor,
ha ragyogóan sütött a nap, és a kacskaringós patak vizén megcsillantak a
sugarai. Úgy képzeltem, az egész ország olyan, mint a mi falunk, csak
sokkal-sokkal nagyobb. Emlékszem, milyen büszke voltam a hazámra. Ma is
őrzöm az akkori rajzaimat, minden lap szélére nemzeti színű zászlót
rajzoltam, pedig kakaska volt a jelem.
Amikor a középiskolát befejező mókás kedvű nagybátyám bevonult katonának,
akkor láttam először egyenruhát. Nagyon hiányzott nekem, amikor behívták,
mindig a kiskert hátsó kapujában álltam, ha tehettem, és vártam őt haza.
Aztán amikor megjött, már nem ugyanaz az ember volt. Már nem bolondozott
annyit velem, el-elgondolkozott számomra titokzatosnak tűnő dolgokon, és
nyuszik meg királykisasszonyok helyett a katonaéletről mesélt. Miközben
beszélt, valami apró fény villogott a szemében, és én megéreztem, hogy
valami fontos történik vele.
- Miért vagy te katona? - kérdeztem tőle, mert szerettem volna megérteni
a lelkesedését.
- Én is védem a hazámat - felelte nagybátyám, és kicsit kihúzta magát.
Én nem kérdezgettem tovább, kiszaladtam a kertbe, és miközben néztem a
lepkéket, azon gondolkoztam, vajon kiktől kell megvédeni a hazát. Annyira
ragyogott a nap, és olyan színesek voltak a virágok, hogy nem tudtam
elképzelni, ki és miért szeretné bántani a földünket.
Később nagyapát kezdtem nyaggatni, milyen a háború, de ő csak
megsimogatta loknis fürtjeimet, és annyit mondott, imádkozzam érte, hogy
sose legyen többé háború. Én ettől fogva éveken át minden este belefoglaltam
gyermekes imáimba, hogy ne legyen háború, és még azt is kértem, hogy ne
gyulladjon fel a házunk, mert akkoriban égett le a második szomszédunk
lakása.
Vasárnaponként általában vendégek jöttek hozzánk vagy mi sétáltunk el
édesapám valamelyik testvéréhez. Különösen szerettem, ha az egyik öccséhez
mentünk, mert vele apám mindig nótára zendített. Különös, szomorú nóták
voltak, gyakorta a szerelemről, a szerelmi szenvedésről szóltak, ma is a
fülembe cseng mindegyik. Néha, az ilyen nótázások közben úgy éreztem,
elérkezett az ideje, hogy megtudjak valamit a katonaéletről. Amikor a nők
félrevonultak a konyhába vagy a kertbe, én mindig igyekeztem a férfiakkal
maradni. Már óvodás koromban ráébredtem, hogy amikor két-három férfi egyedül
marad, pár perc elteltével máris a katonaélményeikről fognak beszélgetni. És
én ezt annyira szerettem, jobban érdekelt ez a téma, mint a ruhák vagy a
főzés. Volt egy számomra "megfejthetetlen" szövegű magyar nóta, amit apám
különösen szeretett énekelni. Volt két sora, amelyre bárhogy figyeltem,
bárhogy füleltem, sosem tudtam megérteni:
"Rá van csavarintva az a kutya derót,
Akármilyen magos, leadja a szót..."
Az én képzeletemben ezek a sorok egy olyan képet hívtak életre, amelyen
kutyák adogatják (ugatják) egymásnak a szavakat. De sem a "derót", sem a
"csavarintva" nem mondott számomra semmit. Aztán egy esős délelőttön, amikor
anyám a szokásos rántott csirkét sütötte a konyhában, apám a szobaasztal
mellett ülve mesélni kezdett - egyedül nekem - a katonaélményeiről.
Elmondta, hogy Nagykanizsán töltötte le a két évet, és a távírászoknál
szolgált. Elmagyarázta, hogyan működik és mire szolgál a Morse-távíró,
megtudtam végre azt is, mire jók a "csavarintott derótok", és kinek lehet
üzenni velük. Olyan lelkesen hallgattam apámat, hogy teljesen
belemelegedett. Mesélt arról, milyen volt a ruhájuk, a felszerelésük, mit
ettek, hogyan gyakorlatoztak. Képeket szedett elő, és büszkén mutogatta a
váll-lapján levő csillagokat. A többi katonatársán nem láttam ilyent, nagyon
büszke voltam, hogy az én apámnak adtak. Megkérdeztem tőle, hogy ő volt-e a
parancsnok, de apám erre csak nevetett és mondta, hogy a parancsnokok mindig
katonák, nem mennek haza másik ruhába bújni akkor sem, ha eltelt a két év.
Emlékszem, ezen komolyan elgondolkodtam. Úgy képzeltem gyermeki eszemmel,
hogy a parancsnokoknak nagyon rossz lehet, mert sosem mehetnek haza. Amikor
az óvodában a fiúk egymásnak hencegtek, hogy ők katonák lesznek, sőt
parancsnokok, én csak mosolyogtam magamban, és a beavatottak titkos fölénye
áradt el bennem.
Iskolás koromban is tovább kisértek a felnőttek katonaélményei, de igazán
akkor kezdtem el újra érdeklődni, amikor egy meleg nyári napon libegős
szoknyában indultam el a boltba. Ahogy kikanyarodtam az utcából, ahol
laktunk, a műút mellett kellett továbbmennem. Nagyon tele volt a szívem
örömmel, úgy éreztem, minden enyém a világból. Akkoriban váltam nővé.
Ezt azok a katonák is nyilvánvalóan észrevették, akik az úton vonultak
ponyvás teherautóikkal. Dudáltak, kiabáltak és integettek, és én ettől még
jobb kedvre derültem. Nagyon szépnek és nagyon különlegesnek éreztem magam,
14 évemmel a hátam mögött eszembe sem jutott, hogy egy sarokkal arrébb a
katonák már másik lánynak kiabálnak. Erre nem gondoltam soha, én csodáltam
őket, ők jelentették "a férfit" számomra, nem egyenként, hanem együttesen.
Szépnek és erősnek láttam őket, tetszett az egyenruhájuk, és valami furcsa
titokzatosság lengte körül őket. Úgy éreztem, van valami titkuk, amit mi,
nők sohasem fogunk megérteni. Serdülőkori eszemmel úgy gondoltam, valami
nagy dolgot kellene elkövetni, hogy a világ elfogadjon, elismerjen, és
irigyeltem a fiúkat, akiknek erre ott volt a katonaság. Én is arról
ábrándoztam, hogy milyen nagyszerű érzés lehet kimenteni az embereket a
tűzből, a vízből, a halálból. Akkoriban, a 70-es évek végén a gyermek- és
ifjúsági lapok is bőven közöltek cikkeket a világ háborús gócairól,
emlékszem, nyitottam egy vastag spirálfüzetet, amelybe csakis a békéről
szóló írásokat ragasztottam. Minden ünnepi alkalommal megnéztem a
televízióban a katonai dísz-szemléket, nagyon tetszett mindig a katonazene
és különösen szerettem a tisztavatás ceremóniáját.
Amikor középiskolás lettem, többször találkoztam személyesen is
katonákkal. A falusi téesz nyárvégi és őszi betakarítási munkáiban vettek
részt, minden reggel teherautókkal érkeztek a laktanyákból. Édesapám
irányította a burgonya betakarítását, gyakran jártam vele én is a határt.
Végtelenül szerettük a földet, a nyári napkelte általában a táblák szélén
talált minket. A katonák is szívesen jöttek, örültek, hogy a szabadban
lehetnek és civil emberekkel találkozhatnak. Nagyon sokat dolgoztak, szükség
volt rájuk, bőven akadt összekapkodni és válogatni való krumpli. Így,
közelről nézve, főleg egy átdolgozott nap után, nem voltak már olyan
vonzóak, mint amikor azelőtt a teherautókról integettek vagy a TV-ben láttam
őket. Piszkosak voltak, a surranójuk sáros, mire este lett, de reggelre
mindig újra rendbe szedték magukat. Gyakran nótáztak, adomáztak, ha este
beültek egy sörre a helyi kiskocsmába. Mi apámmal sokszor velük tartottunk,
én azért, mert egy nagy jegyzetfüzettel jártam a nyomukban, és a
szóhasználatukat, sajátos szókincsüket próbáltam feltárni. Azért, mert úgy
éreztem, talán furcsa szavaik miatt mások, mint én. Ők fél szavakból is
értették egymást, nekem pedig semmit nem mondott a "stoki" vagy a
"krumplivirág". Lelkesen gyűjtöttem a szavakat, ma is fiókom mélyén lapul a
néhány száz szavas gyűjtemény. A katonák általában csodálkoztak, hogy
irogatok, mindig ugrattak, viccelődtek velem, és nyelvészet helyett inkább
az udvarlást választották. Volt köztük egyszer egy tanárember, aki két
tucatnyi "katonás" közmondást is összegyűjtött nekem, nagyon kedves és
figyelmes volt, de a többiek megsúgták, hogy otthon menyasszonya van. Talán
ez nem volt igaz, mindenesetre attól fogva sohasem felejtettem el, hogy a
katona messziről jött ember, és esendő, szívesebben vettem, ha csak a
teherautóról integet, de nem jön túl közel.
Sokat beszélgettem akkoriban a katonákkal, kicsit másként kezdtem látni
korábban irigyelt életüket. Mindig azon járt az eszük, hogyan mehetnének
eltávozásra és kimaradásra, általában nagyon hiányzott nekik az otthonuk.
Láttam, hogyan vagdossák a centit, hogy számolgatják a napokat, hogyan őrzik
kedvesük vagy édesanyjuk levelét, fényképét. Voltak különös sorsú fiúk, akik
csak nehezen kezdtek el életükről beszélni, általában csak akkor, ha a
többiek nem hallották. Voltak aztán nagyhangúak, akiknek otthon csodaszép
barátnőjük, csillogó autójuk és fantasztikus magnójuk volt, legalábbis ezt
mesélték. Olyan sokszor voltam katonák között, hogy a mai napig főleg az
akkori élményeim alapján alkotok véleményt a férfiakról. Kisebb koromban "a
katona" volt, akit elképzeltem valamilyennek, középiskolás éveim alatt
viszont, ezeken az őszökön megismertem a katonákat, akik mind-mind teljesen
mások voltak, száz arcuk és ezer különböző álmuk, gondolatuk volt. Nem
fogytak ki a mókázásból, mégis képesek voltak nehéz helyzetekben összefogni.
Azóta is úgy gondolom, hogy a világon mindenütt pontosan ez jellemző a
katonákra.
A sok-sok férfi együtt óriási dolgokra képes. Szinte bármit meg tudnak
tenni, emberfeletti tetteket is véghezvisznek. De a béke óráiban, amikor
többet gondolnak a laktanyán kívüli életre, éppúgy hajlamosak a
tréfálkozásra, mint a búskomorságra.
A katonák különleges emberek. Van az életüknek egy szakasza, amikor
testüket, lelküket próbára teszik. Ők is akkor ismerik meg igazán "a
férfit", amikor együtt laknak, akkor derül ki számukra, milyen sokféle az
ember. De akkor ismerik meg a nőt is, aki látogatni jön hozzájuk vagy otthon
vár rájuk vagy talán még meg sem találták. Róla beszélnek mindig,
élményeiket, történeteiket egymás elé tárják, és egyre finomodik
elképzelésük rólunk, nőkről.
A katonákat szeretik a nők. A kislányok rajonganak értük, a nagyobbak
szemérmesen pillantanak rájuk, ha integetnek, a szerelmesük hazavárja őket,
az édesanyjuk pedig büszke rájuk.
Ma már tudom, a katonai szolgálat ideje nem könnyű szakasz sem a bevonuló
férfiaknak, sem a rájuk váró nőknek. Ha a nagy, pitypangos réten járok, ma
már sohasem jut eszembe, hogy katona szeretnék lenni. De az még most is
gyakran felvillan gondolataimban, hogy jó volna megőríznünk a világot ilyen
vadvirágosnak. A katonák azért vannak, hogy sose legyen háború. Egyszer
talán olyan lesz a világ, hogy a férfiak katonaság helyett édesanyjukkal és
szerelmükkel otthon maradhatnak a pitypangos réten.
Bár, amilyen az ember, ebben ma nem tudok igazán hinni.
Carry