''THE TIGER (A TIGRIS)
Akkoriban, ...hosszú és kínkeserves évek után, ...végre! megengedhettem
magamnak, hogy kedvemre utazgassak és különféle hobbiaimnak hódoljak. Ezt a
kis nekrológot még a reptéri presszóban írtam remegő kezekkel egy kávé
mellett. Az események pergő lefolyása, ugyanis, arra az iszonyú felismerésre
döbbentett, hogy az ember a világ legeldugottabb zugába se menekülhet sorsa
elől. Tehát sietnem kellett, miközben idegesen füleltem a hangosbemondó
hölgy kellemes hangjára, s minden szavára, mely a gépemre utalt.
Élete delén túl járt már az öreg. Szőre még tömött volt, még csodálatra
méltó, de már vesztett régi fényéből. Néhányszor azért még próbára tette
magát; képes-e átugrani azt a vízfolyást, el bírja-e törni azokat a karnyi
vastag ágakadályokat, melyeket ifjú korukban testvéreivel versengve tettek.
Hatalmas erejüket így mérték napról-napra össze. Ó, hát persze, mindig is ő
győzött! Fajtája magányos, már testvéreivel is csak ritkán akadt össze,
ilyenkor azonban mindig örömmel üdvözölték egymást. Az őserdőben ő volt az
úr, ezt mindenki tudta. Sohasem ölt kedvtelésből. Az állatok tisztelték és
gyakorta beszélgettek is vele, mikor nem vadászott, és nem volt éhes, amit
messziről láttak, tudtak. - Egy ízben ilyen beszélgetésnek én is tanúja
voltam. - Megesett, hogy monszun idején, a megáradt folyóból fiatal
állatokat mentett ki. Ezért különösen hálásak voltak neki. A Természet
kegyetlenül igazságos törvényét minden állat ismerte, így rá, mint a
természet ugyanolyan létjogosultságú termtményére senki sem mondhatott
joggal rosszat. A rengetegben azonban voltak gyűlöletes falkák is akiket
mindenki utált, akiktől állandóan rettegtek, mert - ha összegyűltek -
virtusból és számtalan egyéb ritkán megnevezett okokból, rátámadtak mindenre
ami mozgott! - Ezek voltak a DÖGÖK, ó, istenem, ezek a rothadt Dögök! -
Ezért - ha csak tehette - még ő is kikerülte őket, legalábbis addig a napig,
addig a szörnyűséges napig.
Kegyetlen törvény, de igaz, talán igazságos is. Mindenki tudta - a
dögökön kívül - hogy kitől mit várjon, mivel számoljon. Mindenki tisztán
látott, semmi nem volt ködös, túlbonyolított vagy félig és rosszul
kimondott. Hiszen jól tudták, létezik még egy másik faj is: az EMBER-nek
nevezett.
Tehát azon a szörnyű napon körbeállták őt a dögök - legalább harmincan
lehettek. Ő a bozótig hátrált és kétségbeesetten keresgélt, kutatott
szemeivel valami segítség után. Észrevett! Tekintetünk összeakadt. Látásból
már jól ismertük egymást és jól tudta, hogy a kezemben lévő fényképezőgép
sohasem sül el, így hát a megváltó segítség, dörrenés, legfeljebb az égből
jöhetett volna. Tekintete élő monológként hatott: ..."Legalább most lenne
nálad a gyilkos fegyver, ne csak ez a semmire sem jó hosszú "szem". Persze,
talán igazad van; a Sors is olyan mint a Természet: Nem illik és nem is
lehet megfutni. Viszont nézd csak meg a fogam - és megmutatta nekem -, ez is
fegyver bár még nem gyilkoltam vele. Most fogok először! Nem neheztelek
Illusztráció :
Orbán György
(Salgótarján)
tusrajz
ugyan rád, de hasonló sorsra jutsz te is, ha ilyen könnyelmű,
magányos-kívülálló maradsz. Nézd hát az utolsó felvonást és dönts!"...
A dögök ekkorra már teljesen körbefogták. Ő - átnézve rajtuk - lassan
körbetekintett birodalmán melynek minden buckáját, zugát ismerte.
Beleszippantott egy utolsót a délutáni, égtiszta levegőbe. E búcsú után
végigpergett előtte egész élete, gyermekkora, ifjúsága. Kihúzta magát.
megfáradt, ám még mindig acélos izmai most teljes pompájukban kidagadtak,
szemei izzani kezdtek, idegei pattanásig feszültek s számára megszünt a
világ. Ő már csak az ellenségeit, mocskos kisstílű támadóit látta, én pedig
a hanyatló nap sugarában csak őt. A küzdelem leírhatatlan volt. Nem tudom
mennyi ideig tartott, lehet, hogy fél percig, lehet hogy órákig. Utolsó
erejéből az összes megmaradt dögöt lerázta magáról, de akkorra már csak egy
hatalmas, merő-vér hústömeg volt. Aztán összerogyott és erőtlenül,
kiszolgáltatva feküdt, ő, a KIRÁLY!
Egy utolsó, fájdalmas, égbekiáltó üvöltés hagyta még el torkát, mikor a
megmaradt néhány dög feltépte a hasát. Nekem ekkor egy "karnyi vastag ág"
tört szét a kezemben, amibe kapaszkodtam. Észre sem vettem, hogy arcom csupa
könny, hajam csurom víz, számszéle véres.
Másnap hajnalban eltemettem maradványait, és a halomra egy őriási sziklát
görgettünk, amire ezt vésettem:
"EZEN ÁLLATOT AZ ÚR 2000-IK ESZTENDEJÉBEN
30 VADKUTYA TÁMADTA MEG, MELYNEK TÖBB MINT
A FELÉT EGYMAGA KÜLDTE A POKOLBA. E NEMES
ÁLLAT ÉLETE, KÜZDELME ÉS GYALÁZATOS HALÁLA
ÁLLJON ITT ÖRÖK ÉS MÉLTÓ PÉLDAKÉNT MINDEN
LÉNY SZÁMÁRA. SÍRJÁT SENKI NE MERJE
HÁBORGATNI AZ IDŐK VÉGEZETÉIG!"
Majd azá zárójelbe került egy kis melódia refrénje, melyet a küzdelem
során végig hallani véltem, valamint a következők:
«...Az újjászületett jóakarat, a SZERETET által énekeld: "Lehet, hogy jó
neked ez a Harc, De ne taníts ölni, ha élni akarsz!"...»
Ezek alá pedig - ma kezdem csak érteni miért - ezt vésettem:
«THE TIGER
A TIGRIS»
Kálmán Ottó
(Salgótarján)
