''ÚTVESZTŐBEN
Philippe nem tudott felnézni. Szemhéja - parancsa ellenére - makacsul
fedte szemgolyóját.
Mint fáradt vándor, aki messzi tájakon kószált, s ki most tért vissza
őrületes tempőt felvéve, és testét magaután hagyva, lelke tért csupán haza.
Könnyű szerelmes levelek széthordása után érezte csak ilyen súlyosnak
testét.
Biológiai órája súgta: nem kell még felkelni!
Ő meg engedett teste vágyának; hagyta, hogy pihenjen, bár már nem érzett
álmosságot. Kusza álmának apró részleteit feledtette vele a hirtelen
ébredés, és amíg ólmos teste pihent, azon fárasztotta éber elméjét, hogy
felkutassa az elsüllyedt történetet.
Amikor feleszmélt, azt hitte megint a kórházban fekszik, mint ahogy az
néhány héttel korábban végül is igaznak bizonyult. Utána meg otthon, a
szülői házba hitte magát, gyermekéveinek feledhetetlen, biztonságot sugárzó
puha ágyában. Szinte hallotta édesanyja óvatos neszezését ...de nem!
...mégsem! ...anya régen nem sürög a konyhában, hogy meggyespitét süssön,
mire felébredek!
Philippe régóta nem reggelizik meggyespitét, otthon készült gőzölgő
kakaóval. A felnőtt középkorának ágyában fekszik. Egyedül.
"Most ment el a ház előtt az első busz ...nem, az utolsó ...megremegtetve
a forró panelfalakat."
Most nagyon hiányzott Catherine. Álmában azt is tudnivélte miért nincs
mellete. De az álmokat - mint ahogy oly sokan - Philippe sem vette komolyan.
Inkább megrémült a felismeréstől: estére randevút beszélt meg szerelmével,
de nem találkoztak... "Miért is?"
Zavarta az álom és a valóság furcsa vegyülése. "Én nem mentem el a
randevúra... de hát hol voltam?... Catherine csalódott volt. Otthonról
hívott... de miért nem én vettem fel a telefont?...
...mit keresett itt nálam a szomszédasszony?... az a babonás
szipirtyó!... ott állt a telefonasztal mellett és egy idegen férfival
beszélgetett... hogy került az is ide?... akkor csörrent meg a telefon.
Gizella azt mondta: Philippe nagyon beteg, rohama volt - tiszta hülye az a
nő! beteg a rák! miket hordott az itt össze?! méghogy visznek a kórházba!"
Pontosan emlékezett mindenre. Látta, amint Gizella letörli könnyeit egy
piros szegélyű, fehér zsebkendővel. Az a kendő később a padlóra esett.
Erre az emlékre Philippe kinyitotta a szemét. Ólmos testi fáradtságát
legyűrve az ágy végébe fordult. Tudatosult benne, hogy a még az este magára
öltött ingben és nadrágban aludt, de az a zsebkendő is ott hevert a
telefonasztal mellett.
"Már megint hullára ittam magam." - gondolta.
A bizonytalanság igen kellemetlen tudatával tápászkodott ki az ágyból és
támolygott a fürdőszobába. Zúgott a feje, émelygett a gyomra. Égő, mégis
hideg érzés szorította mellkasát: Sarkig tárta a fürdőszoba csöppnyi
ablakát. Gyönyörű mélykék háttéren élénken villóztak a nyári égbolt
csillagai. Az elsuhanó szellő és az arcára locsolt hidegvíz könnyítette
légzését.
"Megborotválkozom". - határozta el.
Olyannyira ösztönös, begyakorolt mozdulatokkal húzta le arcáról a fekete
szőrszálakat, hogy csak fésülködés közben, amikor keze követte a fésű útját,
csak akkor vette észre a kezefején ezüstösen csilogó foltot a tükörben. Azt
hitte egy, a bőrére tapadt nikel darab, de a folt eltűnt amire kezét maga
elé emelte.
Egy ideig eljátszadozott. Szemtől-szemben kezével: nincs folt tükörbe
nézve: van folt...
- Ebből elég! - mondta azután, hogy ráunt a játékra. - Előbb azok a
fantasztikus képzelgések, ami tán nem is képzelgés, hiszen az a Gizella féle
zsebkendő valóság, most meg ez a nem létező, mégis látható, ámde mégsem
látható folt...
Magára kapta a zakóját. - Sétálok egyet! - mondta, de az ajtó zárva volt.
A kulcs eltűnt. Pedig azt mindig a zárban hagyta. A tartalékkulccsal
nyitotta ki lakásának ajtaját.
Az utca kihalt volt. Két kóbormacskát látott egy kitörött pinceablakban
eltűnni. Philippe megállt a járda szélén, hatalmasat szippantott a
kellemesre lehűlt levegőből. Jó lett volna magába szívni a titokzatos
végtelent, a csöndes, békés éjszakát ragyogó csillagaival, a csöndet, a
magányt, mely a vibráló bolygó árnyékos oldalából most felé áradt.
Régóta nem érezte ilyen remekül magát. Jó volt egyedül indulni el a
kihalt utcán, nem kerülgetni az álmos, nyűgös embereket, jó volt nem
rohanni, - ami manapság kötelező élettétel - nem kalapot emelni az alig
ismerős hölgyek előtt. Egy-két percre még a tükör csúfolódásáról is
megfeledkezett, meg buta álmáról, mely azt sugallta; szeretője hűtlen lett.
A vasúti síneket védő drótkerítésnél ráeszmélt, hogy ma vasárnap van és
nem kell dolgozni menni. Elkeseredetten könyökölt a védőhálóra és
elmerengett az életén.
Hallotta - egészen közelről - a vonatfüttyöt, a mozdony zúgását, a
kerekek kattogását, a sínek sikoltását... de szemét hiába meresztette; magát
a vonatot nem látta.
Megfagyva állt. Döbbenten hallgatott és tudomásul vette, hogy odaát, a
síneken, több kocsis szerelvény száguldott el.
Egy vonat, melynek szele megcsapta arcát, érezte olajos illatát, de
melyet szeme nem láthatott.
- Szellemvonat. - suttogta. Mégcsak nem is kérdezte. Amit azelőtt
felháborodottan tagadott, azt most meggyőződéssel kijelentette.
Várt. Arra várt egy darabig, hogy mégis felébred. De nem ébredt fel.
Helyette egy kutya hajmeresztő vonítását kellett végighallgatnia. A rémült
állat nyüszítve tapadt a földre, amikor ránézett.
- Tudod - szólt a kutyához - léteznek dolgok, melyeket naponta
megtapasztalunk. De ezt te is tudhatod. És az is nyilvánvaló, hogy olyan
dolgok is vannak, amiket nem érzékelünk. Roppant egyszerű! Attól, hogy mi
nem érzékeljük, amazok még vannak, mint az igazság, ami nem attól lesz igaz,
hogy hiszi a szomszédod, vagy sem! Remélem te érted ezt! Szóval a világ
egészen más, mint amilyennek mi, vagy ti hisszük... Fogadjunk, hogy ezt már
te se érted! Én sem! Ha ez megvígasztal egyáltalán! Tudod én tegnap
Catherinához készültem... most mégis itt állok... nem fekszem kórházban...
és szerintem halott sem vagyok... mi több! nagyon is élek!... és az életnek
egy új oldalát derítem fel éppen... hüm!... érted?
Hajnalodott, mire házuk közelébe ért. Már elment az első villamos. Az
utcán feltűnt néhány ismerős, de Philippe hiába emelte kalapját, egyik se
nézett rá.
Lakásajtaja előtt a kulcs után kutatott zsebében, amikor a szomszéd
lakásból kilépett Gizella.
- Jó reggelt! - köszönt a nőre. - Csak nem...
Üdvözölni akarta, meg elnézést kérni az esti dolgokért, de amikor
meglátta a nő rémült arcát, benne rekedt minden szó.
Az emeletről akkor ért le Bella:
- De jó, hogy jöttél! - sóhajtott Gizella. - Csaknem szörnyet haltam.
Képzeld! Philippe rámköszönt! Meghűlt bennem a vér.
- Ugyan Gizella! - kacagott Bella. - Képzelődsz!
A két asszony közben elhaladt. Lépteik régen elhaltak, de a férfi még
mindig a lépcsőházban állt. Tétován méregette magát.
A lakásba lépve már csak egyetlen bizonyítékra várt. Az előszobai
tükörhöz lépett. Kezét felemelte és láthatta, hogy az alig két órája mégcsak
borsószem nagyságú folt mostanra egész kézfejét elborító szabályos
labirintussá növekedett. A csigavonalú útvesztő, ezüstösen ragyogott,
lüktetett, mint a felgyorsult szív.
- Satane vár rád! - hallotta mélyről. - Indulnod kell a hegyre... át kell
haladnod a spirálon!... Satane vár!... Hainuwele levágott karjával vár!...
szenvedés lesz, de megváltás... egyesülés.
A pótkulcsot a helyére akasztotta, zakóját is vissza tette a
széktámlájára. Halkan behúzta maga mögött az ajtót.
Amikor a síekhez ért,a fény már elözönlötte a várost. Gyorsan a sínek
közé állt. A vonat megállt. Könnyű léptekkel lépett fel az első kocsi
lépcsőjére.
Másnap a helyi lapban rövid hír jelent meg:
╔════════════════════════════════════════════════════════════════╗
║ "Tragikus baleset történt augusztus 01-én a kora reggeli ║
║ órákban a vasúti felüljárónál. Philippe Jobent levélkihordó, ║
║ miután megszökött a kórházból, ahová előző este ║
║ szívelégtelenséggel beszállították, átmászott a biztonsági ║
║ hálón és a sínek közé állt. A menetrendszerint közlekedő ║
║ párizsi expressz halálra gázolta." ║
╚════════════════════════════════════════════════════════════════╝
Bódi Ildikó
(Salgótarján)