''VIHAR UTÁN... KUTYABAJ I.0
''(1)0
Már nagyon fogytán volt az energiánk. A mesterséges nap fénye évről évre
egyre halványabban világított. Az élet egyre nehezebb lett.
Apáink szerint a Földről már több mint 90 éve nem érkezett szállítmány.
Élelmiszerkészleteink is fogytán voltak, és az energiaválság miatt a
szintetikus élelem előállítása is nehézségekbe ütközött.
Az energiahiány a kupolák belső hőmérsékletének rohamos csökkenéséhez
vezetett. Évente általában fél Celsius fokkal csökkent a kupoláinkban lévő
hőmérséklet.
Akkoriban már ritkán mértünk +10 Celsiusnál nagyobb értéket, időről időre
érezhetőbbé vált, hogy a Plútó hidege lassan belopódzik az eddig biztonságot
nyújtó plexit építményeinkbe. A három épület levegőellátása is egyre
bizonytalanabbá vált, ráadásul nagyon sok energiát emésztett fel. Sajnos még
nem álltunk olyan technikai szinten, hogy a Plútó mérgesgázokkal teli
fagyott légköréből éltető gázt nyerhettünk volna. Energiatartalékainkból már
nagyon kifogytunk, ezért nem maradt túl sok reményünk.
Nem tehettünk mást, ezért a hosszú szenvedésre készültünk fel, a hosszú élet
helyett. Arra gondoltunk, hogy mikor nagyapáink nagyapjai ezt a telepet
létesítették bizonyára nem ilyen véget képzeltek el nekünk. Ezen a végzeten
sokat gondolkoztunk, de tenni ellene semmit sem tudtunk.
A bázis csak a legszükségesebb berendezésekkel volt ellátva. A nagyszámú
csillagászati műszer mellett, az esetleges meghibásodásokat kijavító gépek
száma eltörpült. Minden tekintetben a Föld "rabszolgái" voltunk. Miattuk
léteztünk és tőlük függött végzetünk. Hívójelünkre válasz nem érkezett.
''(2)0
Én a csillagszem elnevezésű fotontávcső optikusa voltam - azért mondtam
ezt így, mert ez a szerkezet óriási energiát emésztett fel, ezért a
vészhelyzet miatt a bázis parancsnoksága úgy döntött, le kell állítani a
csillagászati megfigyeléseket.
A munkámra tovább nem volt szükség, ezért átkerültem a javítóműhelybe. A
szakemberek irányítása alatt a hibaelhárítás lett a feladatom. Eleinte
élveztem a dolgot, azonban később ez a munka egyre nehezebb lett, mert az
energiaellátásban beálló zavarok egyre több komoly meghibásodást okoztak.
A bázis a tevékenységét szinte teljesen beszüntette, csak önmagunk
fenntartása lett célunk. Mindenki jól tudta, ha nem érkezik segítség,
akkor éveken belül bekövetkezik a vég az itt élők számára. A fagyhalál
gondolata volt a legszörnyűbb, azonban azt tudtuk, hogy akár még 20 évig
is kitarthatunk, ha jól takarékoskodunk. A 97 felnőtt mellett 6 gyermek is
volt a bázison, talán ők szenvedtek a legtöbbet a nélkülözéstől és a
hidegtől, s ez volt a legszörnyűbb.
Talán ez volt annak a magyarázata, hogy az azt megelőző 8 évben már nem
születtek gyerekek a telepen, a halálozások száma azonban évente erősödött.
A kupolarendszer lakosságának statisztikai mutatói egyre csak zuhantak.
''(3)0
A Plútó, ez a Földnél jóval kisebb, a naprendszer szélén keringő kettős
bolygórendszer lett az utolsó pont, ameddig az ember keze fizikailag elért.
A sötétség és a hideg ellenére az ember elég jól megvetette a lábát ezen a
bolygón. Sikerült a mesterséges nap segítségével tartósan száműzni a
sötétséget, és a kietlen, jeges síksággal fedett Plútót kissé lakhatóbbá
tenni. A bolygó éghajlata jelentősen megváltozott. Az örökös jég
birodalmában helyet kapott a kevésbé fagyott hó is. A fagyott
mérgesgázokkal teli légkör kissé felengedett, és gázneművé változott.
Gyakoribbakká váltak a hóviharok, ami az ember megjelenése előtt
elképzelhetetlen volt. A változás azonban még nem volt olyan erős, hogy a
jég teljesen megolvadjon. Mivel a szénalapú életfeltételek hiányoztak, az
emberek a kupolákon kívüli világban természetesen csak a védelmező
szkafanderben létezhettek. Több expedíció kutatta éveken keresztül a bolygó
felszínét és belsejét, de semilyen életre utaló jelet nem találtak. Az
évtizedekig tartó kutatások befejeződtek.
Végeredményben 3 kupolaépület és 12 emberpár maradt a bolygón. Ök látták el
a csillagászati megfigyeléseket és ők lettek a mi őseink - de ez ma már mind
csak a múlt.
''(4)0
Talán 20 éves lehettem, amikor megjelentek, már több mint 30 éve. Hogy
hogyan kerültek ide és mikor, senki sem tudta. Elméletek születtek, de
bizonyítást soha sem nyertek. Megjelenésük szinte az egyik napról a másik
napra történt. Később mindenki úgy emlékezett vissza, hogy egyszer csak ott
voltak a kupoláink körül.
A legközelebb lévők talán 300 méterre álltak az épületeinktől. A kihunyóban
lévő mesterséges nap fénye már oly erőtlen volt, hogy a pár száz méteres
távolság már a sötétbe veszett számunkra. Épületeink gyér világítása még
jobban fokozta vakságunkat. Csak a teljes elsőtétítés jöhetett szóba, és a
rendelkezésünkre álló néhány infravörös távcső.
A bázis sötétbe burkolódzott, mi pedig szemeinket meresztgettük, hogy
észrevegyük a szürkület homályába vesző lényeket. A kint tomboló hóvihar
gyakorlatilag lehetetlenné tette a megfigyeléseket. A hóvihar után hiába
próbáltunk bármit vagy bárkit is észrevenni a kinti világban, életnek
nyomát sem találtuk.
A bázisparancsnokság 4 embert kiküldött egy lánctalpas terepjáróval az
idegenek pár nappal azelőtti tartózkodási helyéhez, azonban a kis csoport
semmit sem talált.
Azon a napon jómagam is kint jártam. Mivel már elmúltam 20 éves, és minden
kiképzést kiváló eredménnyel végeztem, engem is beosztottak abba a tizes
csoportba, amelyik vihar után a kupolák környékét megtisztította a hótól.
Vihar után mindig ki kellett menni takarítani, különben a bázist előbb vagy
utóbb betemette volna a fergeteg.
A munka jólesett és gyorsan ment, mert a kis nehézkedés a bolygó felszínén
nem hátráltatott bennünket számottevően. Mi, fiatalok, sokszor jókat
nevettünk, mikor egy-egy ugrás nagyobbra sikerült, mint terveztük. Az öregek
meg mindig csak morogtak ránk. A hólapátolás számunkra játék volt, de aznap
nem játszottunk. Igyekeztünk hamar befejezni a munkát, mert az elmúlt napok
izgalma tovább kísértett bennünket.
''(5)0
Az újabb - menetrendszerint bekövetkező - hóvihar előtt minden
figyelmeztetés nélkül újra elsötétedett a telep. Ebédemet az étkezőben
hagyva futottam a kupolafal tövébe. Éreztem, hogy a benti elsötétítés csak
az idegenek újbóli felbukkanása miatt történhetett.
Ott álltak, ahol előzőleg is láttuk őket. Talán 8-10 idegen lehetett kint a
gyilkos hidegben. Szerencsére a vihar még nem tombolt teljes erejével, így
néhány percen át szabad szemmel is kivehetővé váltak a jövevények
körvonalai. Nem tudtam, hogy azért látom őket kistermetűnek, mert messze
vannak tőlünk, vagy azért mert nagyon alacsonyak. Arcom odanyomtam az
átlátszó üvegszerű falnak és próbáltam kivenni a homályban testüket.
Megdöbbenésemnek a lezúduló hóförgeteg vetett véget. Nem akartam elhinni,
amit szemeim pár másodperccel előbb láttak.
A hozzám legközelebb lévő idegen egy nagytestű farkaskutya volt.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
A "C" épületből a zsilipfolyosón átrohantam az "A" épület nagytermébe,
azonban mire odaértem, már mindenki ott tolongott.
A bázison tenyésztettünk állatokat is - főleg ezek képezték élelmünket is -,
állatállományunkban volt 5 farkaskutya is. Mire odaértem, addigra már
bevezették a kutyákat. A tanácsteremben izzott a hangulat. Leültem kijelölt
helyemre a szüleim mellett s feszülten várakoztam. A parancsnoki tanács a
megjelentekkel közölte a nagy felfedezés hírét. Mindenki a teremben lévő
tudósokkal együtt próbált az elmúlt eseményekre fényt deríteni. Nemsokára
hangos bekiabálásoktól zengett a tanácsterem, és pár percen belül olyan
izgatott zsibongás lett úrrá mindenkin, hogy nem maradt emberfia, aki értett
volna az egészből egy szót is. Természetesen logikus magyarázatot senki sem
talált. Nekem is tele volt a fejem, kavarogtak a gondolataim és keseregtem
magamban:
Miért pont kutyák?
A nagy zsivajban senki sem vette észre, mikor osontak ki a megriadt ebek.
Aznap nem sikerült a takarítócsoportba bekerülnöm.
''(6)0
A harmadszori megjelenésükkor is úgy viselkedtek, mint az előző két
alkalommal, azaz sehogy. Csak álltak, és figyeltek. Az idegenek és a
közöttünk lévő távolság kicsit csökkent, de még így is túl messze voltak
ahhoz, hogy jól megfigyelhessük őket. Mozdulatlanságuk a gyilkos hidegben,
mindenféle védőöltözet nélkül a halálos légkörben példa nélküli volt. Ugy
tűnt, hogy a kutyák - mert így neveztük el őket - otthon voltak a Plútón.
Fantasztikus lelkesedéssel töltött el bennünket az a rejtély, ami
körüllengte az idegenek megjelenését ezen a bolygón.
Azon gondolkodtunk mindannyian, hogy honnan kerülhettek ide ezek a
teremtmények és miért nem sikerült eddig még a nyomukat sem megtalálnunk.
Azonban az ezernyi kérdésre senki sem tudott felelni.
Kapcsolatteremtési kísérleteink nem jártak eredménnyel. Az idegenek
látszólag nem voltak felszerelve műszaki eszközökkel, ezért nem lepődtünk
meg, amikor rádiósugárzásunkra nem érkezett semilyen válasz. Látszólag
testüket nem fedte ruházat. Testfelépítésük és kültakarójuk vizuális
megfigyeléseink szerint tökéletesen megeggyezett a mi farkaskutyáinkéval.
Kinézetük miatt természetesen nagyon nehéz volt arra gondolnunk, hogy a kint
élő lények értelemmel bírnak. Semilyen magyarázatot nem találtunk azonban
arra, hogy hogyan képesek elviselni az irtózatos hideget és a mérgező
gázokkal teli légkört, nem beszélve a kinti alacsony nyomásról.
Feltételeznünk kellett, hogy a jövevények egy általunk nem ismert módon
jutottak a bolygó felszínére és valamilyen vizuálisan nem érzékelhető módon
képesek védekezni a rettenetes környezetben.
A kutyák helyzetüket nem változtatták meg, sokszor már azt hittük, hogy
talán nem is élőlények, hanem szobrok, és valaki azzal szórakozik, hogy
vihar előtt mindig fölállítja őket a kupoláink körül.
''(7)0
Következő kapcsolatteremtési kisérletünk szörnyű kudarccal végződött. A
bázis elöljárósága kiküldött egy lánctalpas járművet négy emberrel a
fedélzetén, hogy megkiséreljék felvenni a kapcsolatot az idegenekkel. A négy
önkéntes heteken át kemény tréningeken vett részt. Keményen edzettek, hogy a
hóvihar viszontagságait szerencsésen átvészeljék. A kapcsolatfelvétel
sikeressége érdekében szintén kemény elméleti kiképzésben részesültek. A
felkészitett kis csoportot még a hóvihar kitörése előtt kivezényelték az
idegenek várható megjelenési helyére. A kiküldöttek feladata kissé izgalomba
hozott mindenkit a telepen, hiszen nagyon jól tudtuk, hogy eddig még soha
sem volt példa arra, hogy valaki is kint töltse a vihart. Azonkívül izgatott
bennünket az is, hogy hogyan sikerül az első igazi találkozás a
jövevényekkel. A kis csapat 10 napi élelmet és elegendő oxigéntartalékot
vitt magával, hiszen a vihar befejeződése előtt semmiképpen sem térhettek
vissza a bázisra, mert kicsiny utat kellett volna megtenniük, de egy vihar a
Plútón nem azt jelentette, mint amit a Földön értettek rajta. A Plútó
viharai elképzelhetetlenül erősen tomboltak, azonkívül a mágneses zavar
miatt a tájékozódást segítő műszerek használhatatlanokká váltak. A vizuális
navigálás pedig szinte teljességgel lehetetlen volt, hiszen a táj arculata
pillanatonként megváltozott az erős szélben.
Aznap a vihar előbb kezdődött, mint vártuk, ezért sajnos a kupolákban hiába
meresztgettük szemeinket, bíztunk azonban a kiküldöttek talpraesettségében.
A rádiókapcsolat a mágneses zavarok miatt szinte percek alatt megszakadt.
Annyit sikerült megtudnunk, hogy a kutyák még nincsenek a helyszínen.
A vihar olyan erővel kezdett tombolni, amilyen erősséget eddig még sohasem
tapasztaltunk. Mi biztonságban voltunk a kupolákon belül, a kintiek életéért
azonban nagyon aggódni kezdtünk, amikor már egy hete nem akart szűnni az
elemek harca. Sokat álldogáltunk a biztonságot nyújtó falak tövében és
néztük a semmit. Hermetikusan el voltunk zárva a végzetes vihartól, azonban
idegeink furcsa játékot játszottak velünk. Szinte arcunkon éreztük a kinti
világ fagyos leheletét és borzongás futott át megannyiszor testünkön.
A vihar tizedik napján kiküldték a mentőexpedíciót a második lánctalpassal.
Még sohasem tartott ilyen sokáig egyetlen vihar sem. Az erős hófúvás szinte
tökéletes hófüggönyt varázsolt szemeink elé. A mentőexpedíciót szinte
azonnal betakarta az áradat, emberfeletti erővel küzdöttek, hiszen tudták,
hogy társaik már 10 napja szenvedik a kíméletlen időjárást. Azt is tudták,
hogy az első csoportnak a tartalékai már kimerülőben vannak, ez még
elszántabbá tette őket. Azonban ez sem volt elég. A mentőexpedíció képtelen
volt fellelni a kapcsolatfelvételre kiküldött csoportot. Vihar után öt
nappal bukkantak rá a hóval betemetett járműre, 500 méterrel nyugatabbra,
mint ahol tartózkodnia kellett volna.
Az asztronautákat 1 kivételével megtalálták. Elszórva feküdtek a hó alatt a
terepjáró körül.
Később az esetet úgy rekonstruálták, hogy az emberek a szokatlan erősségű
vihar miatt és a tartalékok kimerülése miatt pánikba estek, ezért
megpróbáltak visszatérni a bázisra, de eltévesztették az útirányt.
Szerencsétlenségükre a lánctalpas a laza talajon megsüllyedt, ezért
képtelenek voltak tovább haladni. Tartalékaik talán annyira kimerültek, hogy
kénytelenek voltak a biztonságot nyújtó járművet elhagyni. Talán azt hitték,
hogy már közel vannak a kupolákhoz, ezért megpróbálták gyalog átverekedni
magukat a borzalmas tomboláson, az erős szél azonban elsodorhatta őket
egymástól. Talán még órákig küzdöttek magányosan, míg el nem fogyott utolsó
csepp erejük, és oxigénkészletük is.
A negyedik embert hét év múlva találtuk meg 50 méterre a "C" épülettől. Neki
majdnem sikerült.
A kutyák talán tudták, hogy megváltoznak a viharok erősségei, mert évekig
színüket sem láttuk.
Az elkövetkező években az elemek óriási erővel csaptak le ránk.
''(8)0
Múltak az évek és mi hiába gyülekeztünk a plexit falak mögött. A
kéthetente esedékes vihar mindig óramű pontossággal jött és ment. Vihar után
mindig egy tizes létszámú csapat ment ki takarítani. A vihar és az utána
következő takarítás már szinte szertartásunkká vált. Ez így ment tíz éven
át. Az emberek már kezdték elfelejteni a hajdani izgalmas időket. Aztán egy
napon újra megjelentek. Energiatartalékunknak már majdnem a végén jártunk,
szinte mindig sötétben voltunk. Kupoláink belsejében állandóvá vált az este.
Talán ez okozta, hogy amikor újra feltűntek, alig 150 m-re tartózkodtak
tőlünk. Termetük már nagyobbnak tűnt, mint azelőtt, de ezt a közelségüknek
tulajdonítottuk. Sokan voltak. Talán negyvenen vagy még többen. Próbáltunk
nekik fényjeleket adni, integettünk, de eredménytelenül. Farkaskutya
állományunk is megszaporodott közben. Próbálkoztunk azzal is, hogy a terembe
betereltük kutyáinkat, hátha az idegenekhez való hasonlóságuk felkelti a
lények érdeklődését. Próbálkozásaink minduntalan sikertelenek maradtak.
Mivel semilyen formában sem tudtunk kapcsolatba lépni az idegenekkel ezért a
puszta figyelgetés lassan már megszokássá vált, s jelenlétük egyre
érdektelenebbé zsugorodott számunkra a mindennapok fagyoskodásai mellett. A
kupolákon belül már csak meleg réteges öltözékben lehetett elviselni az
életet. A hőmérséklet annyira lecsökkent, hogy a túlélésért való küzdelem
töltötte ki minden napunkat. Néhányan fontolgatták, hogy még egyszer ki
kellene menni a kutyákhoz, de ezt a felvetett ötletet a tanács nem fogadta
el, mert az idegenek mindig csak a vihar kitörése előtti percekben jelentek
meg. A vihar pedig oly erősen tombolt, hogy kockázatos lett volna a
kinntartózkodás. A vihar elmúltával a zord idő a kutyákat is "elfújta".
Vihar után sohasem sikerült a jövevények nyomára bukkanni.
''(9)0
Újabb éveknek kellett eltelniük, míg rájöttünk hogy talán a fénynek
valami köze lehet a kutyák megjelenéséhez, mert az épületeink minél jobban
elsötétültek az energiaforrások kimerülése miatt, annál több idegen jelent
meg és annál közelebb jöttek. Ahogy életünk fénye elhalványult, úgy
megjelenéseik is egyre gyakoribbak lettek, olyannyira, hogy már akkor is
előtűntek a semmiből, amikor a viharnak nyoma sem volt. Mikor ez
bekövetkezett, akkor éreztük, hogy itt az idő a kapcsolatteremtésre. A
kutyák magabiztosabbá váltak, mert már mozogni is láttuk őket. A telep körül
200-nál is több idegen lézengett szinte állandó jelleggel, a vihar
elmúltával azonban mindig nyomuk veszett. Később aztán már a viharok
elvonulása sem "riasztotta" el őket.
Az újabb kapcsolatfelvételi kísérletet a vezérkar úgy akarta intézni, hogy
vihar után a hólapátolással egybekötve történjen meg a baráti találkozó.
A parancsnokság szerinti felállás a következőképpen nézett ki: körülbelül
300 idegen lehetett a kupolák körül, s velük szemben a mi 10 fős takarító
csoportunk. Sajnáltam, hogy nem sikerült bekerülnöm a csapatba, de később
szerencsémnek tartottam.
A találkozásról rádiófelvétel is készült - természetesen ez eléggé egyhangú
felvétel volt, ugyanis az idegeneknél nem jöhetett számításba a rádiózás,
(a felvétel Z13/27-82 kódokkal hívható ki a hangkristályból.), de az
üvöltözésen kívül szinte semmi sem vehető ki a történtekből.
Sajnos ez a találkozási kísérlet is katasztrófális véget ért, és ezzel
pontot tett a kapcsolatfelvételi kísérletünkre.
A 10 férfi kilépett az épületből, s a zsilipajtók szinte még be sem
záródtak, amikor az idegenek megindultak szinte egyszerre a kint ácsorgók
felé. Az alig 50 m-es rohanásuk gyorsabban zajlott le, mintsem ezt
elképzelni lehetett volna.
A feszültség egy pillanat alatt a tetőfokra hágott, s szinte azonnal
felváltotta a rémület. Eszeveszett üvöltözés kezdődőtt az épületekben is és
kint is.
Az idegenek lerohanása nem baráti üdvözlés volt, hanem támadás.
A harc másodpercek alatt lezajlott, s a szörnyűséghez némelyikünk olyan
közel volt, hogy csak a plexit 10 cm-es vastagsága választott el bennünket.
Néhány lövés dördült el kint, s a vágtató kutyák ahogy jöttek, úgy el is
tűntek. A következő sokkoló órák a 10 szétmarcangolt ember testének
helyreállításával teltek el.
Mivel a mészárlás pontosan a zsilipajtó előtt történt, a holttestek
beszállítása fizikailag nem volt nehéz feladat, idegileg azonban nagyon
megterhelő volt. A nehéz páncélbetétes szkafanderek olyan állapotban voltak,
mintha egy húsdarálón engedték volna át a szerencsétlenül jártakat. Az
idegenek közül a mieink egyetlen egyet sem tudtak leteríteni. A kupolákban
még sokáig hallattszott a hozzátartozók jajgatása, aztán szép csendesen úrrá
lett mindenkin a félelem. Ez után a nap után soha többé nem mehettünk ki
szkafanderben.
''(10)0
A takarítás több, mint egy hónapig szünetelt, azonban a bázis már félig
hó alá került, egy lánctalpas a rászerelt bádog lapátokkal ment ki
végrehajtani a szükséges munkálatokat. A nehézkes gép a pár perces munkát
feszült órák alatt tudta csak végrehajtani. Csak azután mertünk
fellélegezni, miután az idegileg és testileg agyongyötört pilóta visszatért
közénk. A lánctalpas pilótája elmondta, hogy néha már leszámolt az életével,
mert jól látta, hogy körülötte sündörögnek a pokoli teremtmények. A
megrendítő események után saját farkaskutyáinkat el kellett zárnunk, mert ha
megjelentek valahol, már pánik tört ki.
Újabb évek teltek el különösebb események nélkül.
Az energiánk fogyott, a félelmünk maradt és nőtt.
A kutyák olyan szemtelenekké váltak, hogy odamerészkedtek az üvegfalainkhoz
s pofájukat nekinyomva figyelték a beni világot. Ilyenkor mi félve
hátrahúzódtunk, s megfagyott az amúgy is fagyos légkör. Ezeknek a lényeknek
a tolakodó jelenléte tartotta fenn bennünk az amúgy is erős halálfélelmet.
Néha valamelyik dög nekirohant a kupola falának, mi ilyenkor ijedten
ugrottunk hátra. Tudtuk, hogy a tömény fal vastagsága olyan erős, amivel
fizikai lény nem bírhat el, de mégis mindig rettegés fogott el bennünket,
akárhányszor hallottuk a koppanásokat.
Azonban alig pár hét alatt újra rá kellett döbbennünk arra, hogy ezek a
vadállatok újabb rettenetes dologban törik konok koponyájukat.
A kopogás már szinte elviselhetetlenné vált. Még hetekkel azelőtt percenként
három-négy koppanás hallatszott. Később ez a szám már elérte az átlag
másodpercenkénti egy-két koppanást.
Pár héttel később a kopogások egyenletesekké váltak, majd valamilyen
borzalmas ütemszerű kopogássá változott az életünk. A vadak a "B" épületet
teljesen körbefogták és oly erővel verték a fejüket, hogy el kellett
hagynunk a kupolát a zsilipfolyosókon át.
Kezdetben nem értettük, hogy mi a céljuk az idegeneknek, fizikusaink azonban
kiszámították és demonstrálták nekünk, hogy a kutyák igen is értelmes
lények, mert kihasználják a rezonancia erejét. Elképedve hallgattuk
előadásukat és lassan rá kellett döbbennünk, hogy nem sokára a "B" épület
már nem a miénk lesz, hanem azé a sötét értelemé, amely a rettenetes
jövevényekben munkálkodott. Alig 8 napunk maradt az élelmiszerek és egyéb
tartalékok átmentésére. A "B" épületet sikerült kiürítenünk. A nyolcadik
napon egy óriási reccsenéssel végigrepedt a "B" kupola fala. Már csak órák
kérdése volt azután a sorsa. Tehetetlenségünkben kínlódva az öklünket
rágtuk.
''(11)0
A külső légköri nyomás kisebb volt a belsőnél, ezért a
nyomáskiegyenlítődés miatt a "B" kupola valósággal szétrobbant. A belső
éltetőgáz pillanatok alatt elszisszent, magával ragadva a lerögzítetlen
tárgyak tömkelegét. A megrázkódtatás után hirtelen néma csend lett. Még
sokáig néztük a térségben szétszóródott tárgyakat, aztán a következő vihar
mindent betemetett.
A kutyák egy időre újra eltűntek.
A megmaradt két épület nyert egy kis energiát, mert a talaj alatt üzemelő
fotongenerátoroknak már eggyel kevesebb kupola ellátása vált feladatukká. A
"B" épületet sikerült még idejében lezárni, és sikerült kiiktatni az
energiaellátás rendszeréből. A katasztrófával némi időt nyertünk a
túléléshez, a belső hőmérséklet egy ideig normalizálódott, és a világítás
is "felizzott". Pár hónapra ismét előkerülhettek a fontosabb megfigyelő
műszerek. Természetesen a fotontávcső nem tartozott ezek közé. A
használatáért túl nagy árat kellett volna fizetnünk később. A bázis
főméltóságai úgy döntöttek, hogy mi, emberek, felvesszük a harcot az
idegenekkel.
A döntéssel mindenki egyetértett, de az általános ujjongás elmaradt.
''(12)0
Volt két meteorit-elhárító nehézlövegünk. Úgy döntöttünk, hogy használni
fogjuk. A két nagy hatótávolságú rakétakilövő a két kupolaépület tetején e
célra kialakított lövegtoronyban volt elhelyezve. A harmadik a "B" épület
tetején volt, de az megsemmisült, a kupolával együtt. A kisebb kézi
fegyverzetet és a sziklarobbantáshoz használt tölteteket a hajdani "B"
épületbe vezető két zsilipfolyosó maradványaiba telepítettük. Pár hetes
munkával sikerült ugyancsak e két folyosó maradványait lezárni a
külvilágtól, és aláaknázni mintegy 30 m-es szakaszt. Az aknatelepítés azt a
célt szolgálta, hogyha a kutyák bejutnának a két folyosóra akkor meg tudjuk
semmisíteni azokat a részeket, amelyeket már a birtokukba vettek. Az egyik
folyosót kettő, a másikat 3 zsiliprészre tudtuk osztani, így a zsiliprészek
külön is felrobbanthatóakká váltak. A zsilipfolyosóban a fegyverzetet húsz
és harminc ember kezelte, azaz rekeszenként tíz-tíz fő. Ök szkafanderben
vonultak ki vész esetén. Az ötven embert úgy sorsoltuk ki, még az ütközet
előtt. A sors döntésével mindenki egyetértett. A kupola lövegtornyaiban
nyolc-nyolc ember foglalt helyet.
Eltelt pár nap, és semmi sem történt. Az izgalom a tetőfokára
hágott. Semmi sem történt és semmi sem mozdult, majd jött egy kétnapos
vihar. A nyugalom, ami utána következett, elviselhetetlenűl hosszúnak tűnt.
Közben kemény munka folyt a zsilipfolyosókban. Az ott elhelyezett
könnyűfegyverzet tisztántartása, és a folyosó plexitfalán a fényvágóval
vágott hasítékok megtisztítása a jégtől, nem kis feladat volt. Az "A" és "C"
épület közötti zsilipfolyosót megerősítettük, belső vasszerkezeti
szereléssel kitámasztottuk s egyéb kötőelemekkel felszereltük. Majd kívülről
az egyik terepjáróval és némi robbanóanyaggal sikerült laza talajjal az
egészet befednünk. Gyakorlatilag a két kupolát összekötő zsilipfolyosó a
felszín alá került. A zsilipfolyosó bármilyen megrongálódása súlyos érvágás
lett volna a bázisnak. Tudtuk, hogyha a folyosó használhatatlanná válik,
akkor a telep két részre oszlik és így erőink szinte teljesen védtelenné
válnának.
Abban bíztunk, hogy a kutyák nem olyan intelligensek, hogy erre rájöjjenek.
Reménykedtünk abban, hogy a támadásuk következő célpontja nem a főépület
lesz. Az "A" kupola volt a bázis lelke. Szerelőink minden életfontosságú
berendezést onnan irányítottak a vezérlő teremből. A kupola elvesztése
pontot tett volna az egész létesítmény sorsára. A "C" épület kevésbé volt
fontos, mint a szomszédja, de annak az elvesztése is súlyos problémákkal
járt volna.
Számításaink szerint a "C" kupola ostromára kellett felkészülnünk, mert az
előző támadás a legkisebb épületet érte. Nem tudtuk, milyen ereje van az
ellenségnek, de támadási logikájukat próbáltuk követni. Mivel a telep "C"
szárnya kisebb volt az "A" szárnynál, ezért erőinket úgy helyeztük el, hogy
ezúttal a támadást sikeresen visszaverhessük.
A kinti fagyos szél süvöltött, s a menetrend szerinti vihar közeledett. A
jelzőműszerek vijjogó figyelmeztetése rázott fel mindenkit, a dermesztő
némaságból. A kinti homályban mozgásba lendült a táj. Majd egy kutya feje
koppant a kupola falán.
''(13)0
A mechanikus infravörös letapogatók talán több ezer pontot jeleztek a
lokátor képernyőjén. Minden pont egyenként egy-egy idegen volt. Tudtuk, hogy
megkezdődött... Minden ember elfoglalta előre meghatározott helyét. Feszült
csend keletkezett, majd lassan megkezdődtek a puffanások és koppanások. A
"C" épület térsége hemzsegett az idegenektől, míg az "A" kupola üvegfalán
szinte nem is hallatszott koppanás, A parancsnokság tűzparancsa minden
űrruha sisakrádiójában egyszerre hangzott el.
A különböző meteorológiai rakéták és töltetek nem a célnak megfelelően, de
jól működtek. A fegyverekké átalakított kilövő eszközök a vártnál jobb
célpontossággal és hatásfokkal működtek. Ennek az eredménye pillanatok alatt
megmutatkozott. Az egyoldalú tűzharcban az emberek mérgüket és
elkeseredettségüket lőtték ki a külső világba. Oriási villanásokkal
robbantak fel a rakéták és egyéb fabrikált lövedékek. Az egymást követő több
száz detonáció és fényfelvillanás szinte bevilágította a környező területet,
felforrósítva a közvetlen légkört.
A hőtől a külső jégpáncél láthatóan megolvadt, de amint a detonáció elmúlt,
a víz azonnal megfagyott a robbanás kráterében. A fergeteges tombolást még a
közben kitört hóvihar is tetézte. A robbanások füstjét és a párolgó jég
gőzét a szél hamar tovakergette, s felbukkant a homályban a megváltozott
környezet képe.
A "C" részlegből fellőtt jelzőrakéta majdnem egy teljes percen át
bevilágította a térséget. Szemünket és agyunkat ekkor gonosz, de jóleső
látvány töltötte el. Több száz kutya holt teteme hevert szétszóródva a
síkságon. A kavargó hó azonban csakhamar betemette a halott ellenséget.
Örömujjongásunk nem tarthatott soká, mert pár óra múlva ismét elkezdődött a
kopogás, de oly erővel rontottak ránk a gazok, mint még soha. Az újabb
tűzparancs pillanatnyilag ismét rendet teremtett.
Mire a füst eloszlott, az életben maradt idegenek ismét elkotródtak és a
térséget újra a halott tetemek tömkelege terítette be.
Pillanatnyi megelégedésünket a rémület váltotta fel, mert a felszálló füst
homályában láthatóvá vált a "C" épületből kivezető zsilipfolyosó maradvány
sérülése. Megdöbbenésünkkel szinte egyidőben az aláaknázott zsilipszakasz
felrobbant, majd pár pillanat múlva a "C" kupola melletti zsilipszakasz is
megsemmisült. A kutyák két napra eltűntek.
''(14)
A vihar mindent betemetett, és mi nem mertünk kimerészkedni a bázis
kupoláiból. Azt sem tudtuk kideríteni, hogy mi történt a két zsilipkamrában
azon a szörnyű napon. Az önmegsemmisítőt csak emberi kéz hozhatta működésbe,
és mivel a műszerek semilyen meghibásodást sem regisztráltak, ezért
feltételeztük, hogy komoly veszélynek kellett lennie ahhoz, hogy a húsz
ember a halált választotta inkább, mint a pillanatnyi késlekedést. Módjukban
állt volna a "C" épületbe menekülni, majd a pusztító erőket onnan is
szabadjára engedhették volna. Feltételezésünk két nap múlva beigazolódott.
A kutyák újabb támadása hirtelen és célratörő volt.
Ujabb támadásuk ekkor már nem a "C" egység ellen irányult, hanem a főkupola
ellen. Gyors elszántságuk azonban hiábavaló volt, mert kemény
ellentámadásunk valósággal lesöpörte őket a környező síkságról. Ujjongásunk
azonban nem tarthatott soká, mert ekkor bekövetkezett az újabb
szerencsétlenség. Elvesztettük a hajdani "B" kupolából az "A"-ba vezető
zsilipfolyosó legbelső, 1-es számú kamráját.
Az óriási detonáció mindenkit meglepett, hiszen az egész támadás és
ellentámadás néhány percig tartott csupán, ezért feltételeznünk kellett,
hogy a kutyák nem csak a rezonanciát vették igénybe a támadáskor. Gyors
számításaink szerint a "B" kupola falát majdnem 1 hónap alatt semmisítették
meg. Mivel a zsilipfolyosó falvastagsága csak a fele lehetett a kupolákénak,
ezért a legjobb esetben is legalább 2-3 hét kellett volna annak áttöréséhez.
A zsilipkamrában lévő 10 ember megint nem a menekülést választotta. Sokat
töprengtünk, hogy vajon mi történhetett az "A" épület zsilipajtaján túl és
miért kellett 10 jól képzett emberünknek újra elpusztulnia.
Ujabb problémánk az volt, hogy nem sikerült rádióösszeköttetést teremtenünk
a bázistól különvált két összefüggő zsilipkamrával. Látszólagos sérülést nem
figyelhettünk meg vizuálisan. Műszereink is használhatatlanná váltak, hiszen
a detonáció minden összekötő kábelt széttépett. Tudtuk, ha él még odaát
valaki, akkor a sötétben minden energia nélkül kellett hogy maradjon, így a
bolygó hidege lassan, de feltartóztathatatlanul bekúszik a zsilipkamrákba,
befejezve a gyűlölt ellenség megkezdett munkáját.
Még órák múlva sem sikerült semilyen életjelt észlelnünk, pedig akár csak
egyetlen jelzőrakéta kilövése is meggyőzött volna bennünket, hogy kiküldjünk
egy terepjárót. Arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy az idegenek
valahogy bejuthattak a zsilipkamrákba és a legénységet elpusztították.
Még napokig látszottak a felrobbant kamrából szerteszét repült holttestek
maradványai a kupolák között. Néha meg-megcsillant egy-egy űrruha-foszlányon
egy hideg szikra, majd a kezdődő hófúvás homályba borított mindent, ölelőn
betakarva ellenséget és barátot egyaránt.
Alex