''KAKAÓ ÖSSZEL
Imádom a nyugalmas, napfényes őszi délutánt, amikor nem történik semmi!
Mögöttem a vén kúria vadszölővel befutott fala, faragott, barátságos
ablakai. Előttem itt a teraszon, kézközelben, a kis kerti asztal, kockás
terítővel, egy hadseregnek való kakaóval és foszlós kaláccsal. Hiába mondom
Julikának, hogy csökkentse az adagjait. Az asztalon túl először saját
ballábam bepólyált fejét látom (és ahogy ránézek, meg is sajdul), de utána
kinyílik a tér. Harsogó zöld gyep, pedig ősz van. Lejjebb, a kerítés mögött,
a tyúkok kapirgálnak, mozgó tarka foltok. A jobboldali dombon felfutó
szőlősorok és hangyányi emberkék, a dombok ide-oda dobálják jókedvű
zsivajukat. A szemközti dombon megszínesedett erdő. Csak a fenyők viselik
büszkén elegáns (megszokott?) zöldjüket, minden más napsütötte ősz-színű. A
hegytetőn a vár maradványai. Nincs olyan szép így töredékeiben, mint egy
osztrák, vagy bajor vár a képeslapokról, ép bástyákkal, csillogó
ablakszemekkel, persze, hogy nincs. Csakhogy itt mi évszázadokon át
harcoltunk a törökökkel! Sőt, később az osztrákokkal is. Nincs mit szemére
hányni szegény kicsi, romos várnak. Mégis szép, romjaiban is. Romantikus.
Lélekemelő.
A bal oldali dombot nem látom. Takarja a kúria kissé elvadult, de
barátságos parkja. Különösen ez a fehér nyírfatörzs tetszik itt, a sárguló
lombok alatt. Meg az a még zöld galagonya a piros bogyóival. No meg... Ezt
hagyjuk! Szerfelett szívesen sétálnék egyet! Hát ez most nem megy.
Van még fölöttem egy felhőtlen, mégis sápadt-kék ég, meg a drága, enyhén
délutánba hajló Napocska. Ezzzel a leltár kész. A külső leltár. Belső
leltár? Nem is tudom. Először is, persze, minden lélegzetvételre fáj a
törött bordám. Másodszor viszont élvezem a csendet, amin átszürődik a
szüretelők távoli zsibongása, aztán ezt a végtelen nyugalmat. Élvezem, hogy
kicsöppentem a mindennapi hajszából. Harmadszor pedig lustulok. Lám, még a
hímzést is újra az ölembe ejtettem. Vásárhelyi. A színei illenek ehhez a
nyugalmas őszhöz itt körülöttem. A hangulatomhoz. Kora tavasszal mindig
kalocsait szerettem hímezni, vagy sióagárdit. Azokkal lehet elővarázsolni az
igazi virágokat. A nyári színek tombolásában elég a beregi keresztszemes
szolid piros-kékje vagy feketéje. Sőt, egy hevesi fehérhímzés. A matyó
minták harsogó pirosa, tömött formái télen valósággal felmelegítettek. Csak
a fekete mintákkal álltam hadilábon. Nyáron volna jó hímezni, mert sok fény
kell hozzá. De kinek esik jól a nyárban a sötét szín és gondolat? Különben
legyünk csak realisták: nagyon ritkán ülök le mostanában hímezni. Lánykorom
kedves elfoglaltsága volt, de manapság... A rohanás. Az öreg ördög, semmi
rohanás! Megtanultam fegyelmezni magam, megvédeni a családomat a modernnek
mondott esztelen rohanás átkaitól. Meggyőződésem, hogy az embernek arra van
ideje, amire időt akar szakítani. Ha tehát nem varrok mostanában, akkor
valamiért nem is akarok. Hát igen, például a szemüveg. De most, a kényszerű
tétlenség napjaiban, olyan jól esik újra elfoglalni magam ezzel az ismerős
szépséggel. Délelőtt olvasgatok, délben - juj! - szunyókálok, délután
hímezgetek. Jó is így, meg szörnyen unalmas is, pedig csak három napja
művelem. Nagyon hiányzik a tevékenység! Nemigen tudok ölbetett kézzel
megülni. És legalább lenne kivel beszélgetni! A lányom csak idehozott a
baleset után, "Pihend ki magad!", mondta, rábízott Julikára, majd eltűnt.
Julika ellát, egyem az ügyes kis szívét, viszont hallgatag, és ráadásul
roppant tisztel. Engem. Hogy miért? De ebből kifolyólag jóformán nem beszél.
Helyette énekel. Édes kislányhangja van, és a népdalokat kedveli.
Szerencsére. Csakhogy mostanra rég elment Julika. Senki nincs most
körülöttem, csak a tyúkok, a gyönyörű öreg kandúr, meg Amálka, a kecske.
Amálka odalent a galagonyát eszegeti, de elég unottan, már jóllakhatott.
Murci viszont éppen erre settenkedik. Egy szóra az ölembe ugrik és mindjárt
hangos dorombolásba kezd. Három napja ismer. Most vagy ő barátságosabb
macska az átlagosnál, vagy érzi rajtam a macskák barátját. Hát hiszen
érezheti. Remélem, ellátja othon a szomszéd a cicáimat! Rendes szomszéd. Itt
is lehetne legalább egy szomszéd, akivel beszélhetnék, úgy mondják, nagy
elvadult kert tartozik ehhez az öreg kúriához, aztán az országút húzódik, és
azon túl a falu. Nem ismerek senkit, a kertről sem tudom, hogy mekkora,
és... Ott jön két ember. Jaj, de jó! Kik lehetnek? Mégis vannak szomszédok?
A nő gyönyörű. Hófehér ruha simul karcsú termetére, harangozik formás lába
körül. Hullámos sötét hajtömeg. Igazi hajkoszorú! Szabályos, szép arc.
Furcsán merev. A fiú... Fiú? Vagy éretlen leányka? De furcsa teremtés ez a
másik! A ruhája sem igazít el: ezüstszürke overáll. Divat, tudom. Csak
legalább mosolyogna egyet! A lányok annyira másképpen mosolyognak, mint a
fiúk! Nem mosolyog. Áll, néz. Különös szeme van. A szépséges nőnek is.
Mintha szólni akarna, de csak áll, néz. Hát sajátos a modorotok, gyönyörűm!
Viszont örülök, hogy látok valakit. Ha ti nem szóltok, nekem sem muszáj.
Intek, hogy üljenek le az asztal mellé. Odakínálom a kalácsot. Mégis jó
valamire, hogy ennyi van! A szépség kivesz egy szeletet, azután úgy
forgatja, mintha sosem látott volna még ilyet. A szürkeség tétovázik, hogy
vegyen-e egyáltalán. Ez jó! Külföldiek vagytok vajon? Azért hallgattok ilyen
mélyen? Fura népek. Hátha tudok nektek külföldiül?
Elérem a kakaós kancsót, öntök a szépség csészéjébe. A nő hirtelen
odanyúl, kiveszi a kezemből a kancsót, és tölteni kezd a másik csészébe.
Enyhén szólva meglep a mozdulat, hiszen elérném én is a másik csészét, de
hát te tudod szépségem! Viszont feltűnően ügyetlenül tartod azt a kancsót,
le fog esni a teteje. Most tehát én nyúlok a kancsóhoz, de nem veszem el,
csak tartom a tetejét, amíg a nő tölt. A nő rámnéz. Nincs kifejezés az
arcán, de úgy érzem, csodálkozik. Én is csodálkozom. Külföldön nincs kancsó?
Egyetek inkább. Törölgetem a kalácsot (Murci is kér és hangosan dorombol
hozzá), és mivel szomszédaim most sem szólnak, elkalandoznak a gondolataim.
Először a balesetem jut eszembe. Most történt, tán egy hete, egy olyan
ostobaság volt! Meglöktek a tömegben, én meg leestem két lépcsőt. Nagyon
rosszul estem. Megrándult a bokám, kék-zöld az egész testem és eltörött két
bordám. Két szál lépcsőtől! Nem rémes? Aztán a kórház, ahol rendbekaptak, a
fertőtlenítőszag, a sok kín. A lányom idehozott. Pihenj! Hát jó, jó, de... A
lányom. A születése jut eszembe. A nővérke nedves ruhával törölgeti az
arcomról a vajúdás verejtékét. Fáj a vajúdás, fáj, de nem számít. Értelme
van a fájdalomnak. Sokkal jobban zavar, hogy nagyon fázik a lábam. Aztán
megvan a baba. Megnyugtatóan oázik, nekem meg fülig ér a szám. Mikor
megmutatják, már frizurát is fésültek az én pirinyó lányomnak. Egészen lila
a kinti hidegtől. Szopik és a hüvelykujjamba kapaszkodik a csöpp kezével. A
kisujjamnál már a könyöke van. Tiszta apja. Meg nagyanyja. Meg a húgomra is
hasonlít.
Ebből elég! Ábrándozom itt, a vendégeim meg unatkoznak. De nem, nem!
Roppant figyelmesen néznek, mintha tanulmányoznának. Gyerekek, ezt nem
szeretem! Inkább igyatok meg egy csésze kakaót!
A szépséges nő most leveszi rólam különös tekintetét, fogja a kakaós
kannát, a másik kezét ráhelyezi a fedélre és tölti a kakaót! Nocsak! És
milyen tanulékony vagy! Most a társának is önt a szépség, aztán, kis habozás
után, nekem is. Hát csakugyan sajátos az udvariasságod, babám! De azért
köszönően rámosolygok. Most sem mosolyog vissza. Mintha álarc fedné az
arcát. Mintha vakok között nőtt volna fel. Feláll a nő, odajön hozzám.
Lehajol és Murcihoz nyúl. Murci gyanakszik, de bennem bízik, hát nem mozdul.
A nő óvatos és finom. Végigsimítja a macska fényes szőrét. Ugy látszik, a
cicának nem hiányzik a mosoly a simogatáshoz: lelkesen dorombolni kezd. A nő
megretten, elkapja a kezét. Ettől már muszáj nevetnem. Meg akarom nyugtatni,
ezért simogatni kezdem a cicát. Hadd lássa ez a fura szépség, hogy nincs
semmi fenyegető a dorombolásban. Szegény nő meg is nyugodna, de most aztán
borzasztó dolog történik: Amálka feljön a teraszra. Kecses vékony lábait
kényesen rakva odamegy a nőhöz, hogy megszagolja. Keskeny körmei hangosan
kopognak a terasz kövein. A nő meghallja, megfordul, a szeme karikára nyílik
és a falig hátrál. Szeretne belebújni a vadszőlőbe. Amálka nem érzi át, hogy
mennyire félnek tőle, ő csak egy növényevő. Ekkora rettegés láttán egy
ragadozó már támadna. Megsajnálom szokatlan vendégemet, gyorsan egy szelet
kalácsért nyúlok. Közben kínomban nagyot szisszenek, túl hirtelen volt a
mozdulat. A kecske odakapja a szemét, hegyezi keskeny füleit. Meglátja
kezemben a kalácsot, és persze ott hagyja a nőt. Miután megette a kalácsot,
kis patácskájával zajosan kopogtatva levonul a kertbe, kedvenc
vadrózsájához. Csak tudnám, hogyan tudja puha szájacskájával a sok tüske
közül kiszedni a csipkebogyót! De kiszedi, az utolsó darabig!
A nő a falnál hatalmasat sóhajt megkönnyebbülésében. Körülbelül ez az
első érzelem, amit egészen biztosan felismertem nála. Leereszkedik a
székére. Most veszem észre, az overállos is meg van ijedve. Hogy ti honnan
csöppenhettetek ide? De persze nem kérdezem meg, hiszen még eddig meg sem
szólaltunk. Megnyugodtál, jól van, iszogasd a kakaódat! Visszatérek saját
gondolataimhoz. Alkonyodik, hűvös szellő támad. Hirtelen homokos
tengerparton érzem magam, hűvös szellőben. Narancsszín homok, bólogató
pálmák kék lombja, delelő vérpiros Nap. Micsoda hülyeség! Mégis óriás vágy
fog el, meglátni, újra meglátni ezt a tájat, a távolban ködlő, nádbugához
hasonlító épületeket! Erővel szakítom el magam az ostoba képtől, fölnézek
vendégeimre. A nő kezei az asztalon, feje lehajtva, szeméből hull a könny.
Te jó ég! Így megijedt? Most mit tegyek? Az overállosra nézek, a szám tátva
marad. A fura szürke lény arca mozdulatlan, de az ő szeméből is pereg a
könny. Te szegény kis csúnyaság, hát mi baj? Kezem az asztalon nyugvó
kezeire teszem. Ne félj, még egy-két év, de lehet, hogy csak egy fél, és te
is kialakulsz. Leszel te is szép kislány, vagy hát helyes fiú! Ne búsulj! A
szürkeség rám néz. Mintha elképedés lenne a szemében.
Aztán a nő felé fordul. Egy hang sincs, de mind a kettő feláll, menni
készül. Kár! Nem beszéltetek túl sokat, de jó volt, hogy itt voltatok. Rám
néznek. Ez tán a búcsú? Megfordulnak, elindulnak egy hang sincs. Hát
viszontlátásra! Sokáig nézek utánuk.
Már besötétedett. A lélegzés már nem fáj, és egyszerre pontosan tudom,
hogy a bokám is meggyógyult s már egy darab kék foltom sincs. Ezt most el
fogom titkolni! Majd sántítok egy kicsit, amíg lát valaki. Majd bicegve
megyek sétálni az erdőbe, úgy élvezem még egy darabig ezt a csöndes őszi
magányt.
Nincs nyugalmasabb, mint egy napfényes őszi délután, amikor nem történik
semmi.
Maruzs Éva
(Salgótarján)