''KOMMUNIKÁCIÓ
A kék idegen reggel érkezett. Kicsit később ugyan, de nem lehetett
ráfogni, hogy késett volna. Ugyanis nem várta senki.
Aztán csak itt volt. A kis sárga sokáig figyelte lentről, ahová az
éppenhogy felbukkanó Nap kicsalta, de a Nap még nem volt az igazi. A kis
sárga egyébként is álmosan pislogott a világba, még nem volt eléggé felnőtt
ahhoz, hogy megnyugtassák a reggel élénk színei. Ahhoz viszont, hogy ne
ismerje fel azonnal a kék idegent, már nem volt elég fiatal. A kék
elhelyezkedett valahol fent, meg-megremegett és annyira más régiókban
kalandoztak a gondolatai, hogy lentről nem vett észre semmit. Hangot nem
adott egészen eddig, de hosszas mocorgás után most véletlenül
megszólalt: - Csiff!...
A kis sárga bandzsító tekintettel figyelte a földről és csodálkozva
fedezte fel a késői szólam okát: egy falatnyi sár volt az idegen szájában,
amit most odafent ráragasztott a meredek falra. Most vette észre azt az
akrobata tartást is, ahogyan az idegen ott kapaszkodott, azon a lehetetlen
helyen. - Csiii!... Csui!... - aztán egyszerre csak nem volt sehol. Eltűnt,
mint a pelyva az erős szélben. Csak a kicsi, barna csomót hagyta ott, mely
igen tétován tapadt a falhoz, mintha csak addig kellene kibírnia, míg az
idegen visszatér. A kis sárga várta, hogy növekedjen az árnyéka, hiszen a
Nap szemmel láthatóan emelkedett. Nem akarta elszalasztani az illúziót, hogy
az a valami mozog. Zárkózottan moszatolni kezdett hát odalent, míg rá nem
jött, hogy igen furfangos hely az, mert a Nap sugarai sohasem érik el.
Várakozott egy percig, aztán látta, hogy a kék villanás újra
odacsap, - Csui!... Brrrr.
A szokatlan munka elánja megrémítette kissé, de úgy gondolta, ahogy ő sem
tudna bajt okozni a kék munkálkodónak odafenn, az sem tudja őt bántani
idelenn. A falon már egyébként is két moszat ült és ez kellőképpen lekötötte
a figyelmét. A kék ragyogás irigységet keltő íveléssel tovavillant és a kis
sárga úgy érezte, ma reggel lehetetlenség bármire is odafigyelni. - Gyip...
De hát mit lehet erre mondani?
A két pötty ott ült, odafent. A Nap feljebb és feljebb emelkedett és
fénye megvillant háta mögött a zöldre festett deszkákon, a fal pedig egyre
fehérebb és fehérebb lett káprázó szemei előtt. Az árnyékba bújó két
szemecske pedig egyre titokzatosabb alakot ölt, mígnem háromra, négy-ötre
szaporodik és már teljesen kizárja a véletlen alakulást, ami mindennap
megszületik, de csak éber tekintetek számára. Itt már logikát kell keresni,
még akkor is, ha a cikázó, kettős farkú kékséget ez látszólag egyáltalán nem
foglalkoztatja. Annyira nem, hogy néha már akkor is megszólal, amikor még el
sem helyezte végleg a szájában hozott, nedves rögöcskéket. - Gyivv!...
Szokatlan izgalom ez, a figyelés, az elzárkózás joga a láthatóan igen
fontos munkálkodás elől és amikor a mű már félkész állapotot mutat, már nem
is érdemes tevőlegesen beavatkozni. A kék villanás pontosan érti a dolgát és
már meg-megpihen. Árnyékos nyugalommal szemléli a kétszer is aláhúzott
mondanivalót: az otthon falán az otthont. A kis sárga tudja ezt. Azért várt
eddig, mert kiváncsi volt, vajon a kék idegen tudja-e.
- Pii... - szólítja meg mostmár a rokonságfélét mutató idegent, de az
elhussan a feje fölött, immár egy benfentes szárnycsapással.
Vissza sem pillant árnyékban büszkélkedő művére, mintha önmagának
nagyobbik részét hagyta volna hátra. A hely már foglalt. Kész birodalom,
legalábbis készebb egy másiknál, amely hívatlanul ott készülne, ahol már nem
illendő.
- Piii... Ppp.
Hogy nyomába eredjen elhatározott dolgának, a kis sárga kihasználja az
építkező távollétét. Felküzdi magát egy hasonlóan sárga dombocskán és
szárnyaival egyensúlyozva máris ott áll a deszkák tetején. Feljebb van még
ugyan egy hívogató kiszögellés, de ezt már nem kísérli meg, mert a függő
palota építője közeleg. Mégiscsak előkelőbb, ha már az út végén fogadja.
- Gyeva!... A kék rokon fulladozva tapasztott a munka őrületében és
rémült pillantással állapította meg, hogy a kis sárga már egészen közel
billeg félkész otthonához. És egészen távol saját kész otthonától. - Piii! -
hallotta a hangját és remegésétől dugába dőlt az erőltetett kommunikációs
kísérlet. - Gyevvv!!...
A földhözragadt rokon ismét élt az alkalommal, amint egyedül maradt:
sikerült néhány arasznyival közelebb kerülnie. És hogy megelőzze közeledési
kísérleteinek váratlanságát, már jó előre hangoskodott az érkezőnek, hogy
foglalt legyen a kommunikációs csatorna is. Ezzel egyidőben azonban
figyelnie kellett a szaporodócsomócskákra is, amelyeknek még mindig nem volt
számára semmiféle értelme, hiszen sejtéseit még nem erősítette meg az
idegen. Márpedig ezt tőle kellett megtudnia. - Piii... Pippp!
- Gyeva - ragadt az új falat a többihez és a kék idegen olykor már
belülről is dolgozott. Semmi kedve nem volt magyarázatokba bocsátkozni
arról, amit pontosan tudott. A spontán kíváncsiság kielégítése csak elvonná
figyelmét a legfontosabb, befejező mozzanatoktól. - Gyipp... - hallotta
saját hangjának esetlen utánzását és kezdte felbőszíteni az események
ilyetén alakulása.
- Gyevvva!...
Az eddigieknél is sebesebben távozott.
A sárga rokon felbátorodott a semleges, de kétségkívül neki célzott
válaszon. Tehát a "gyeva" az, amiből a lakocska készül. Megvárta hát, míg az
újabb gyeva a többihez ragad: a világért sem akarta elmulasztani a teljes
befejezés pillanatát.
A következő percben a kék művész már egészen eltűnt a fala mögött,
belülről ragasztgatta egymás mellé a gyevákat. Egyre szűkebb nyíláson
nézegetett kifelé és egyre több lettt a bejárat körül a gyeva.
- Piii - próbált kommunikálni a sárga kétségbeesetten. Ha még egy adag
gyeva érkezik, a kék rokon innen egészen láthatatlan lesz. Amúgy is régóta
csodálja, hogyan fér ki még egyáltalán azon a parányi résen. Szerinte már
régesrég kész az alkotás, sőt! A kék rokon szemén látja, hogy egyre nagyobb
figyelemmel viseltetik iránta!...
- Piii! Ppppp... - örvendett az örjöngő gyorsasággal helyére kerülő,
utolsó adagnak.
Csakhogy a villásfarkú belül maradt.
Akárhogyan is szemlélte a dolgot, az új építményen semmiféle kijárat nem
mutatkozott, bejáratnak pedig éppenséggel nem látta értelmét. Egyre száradt
az agyag és egyre végérvényesebbé szilárdultak a kis sárga kétségei.
- Piii... - mondta még, és ahogy a lefelé vezető útra pillantott,
szédült.
Bajzafi Ferenc
(Debrecen)