Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                ''KOMMUNIKÁCIÓ

   A  kék  idegen  reggel  érkezett.  Kicsit  később  ugyan, de nem lehetett
ráfogni, hogy késett volna. Ugyanis nem várta senki.

   Aztán  csak  itt  volt.  A  kis  sárga  sokáig figyelte lentről, ahová az
éppenhogy  felbukkanó  Nap  kicsalta,  de a Nap még nem volt az igazi. A kis
sárga  egyébként is álmosan pislogott a világba, még nem volt eléggé felnőtt
ahhoz,  hogy  megnyugtassák  a  reggel  élénk színei. Ahhoz viszont, hogy ne
ismerje  fel  azonnal  a  kék  idegent,  már  nem  volt  elég  fiatal. A kék
elhelyezkedett  valahol  fent,  meg-megremegett  és  annyira  más  régiókban
kalandoztak  a  gondolatai,  hogy  lentről nem vett észre semmit. Hangot nem
adott   egészen   eddig,   de   hosszas   mocorgás  után   most   véletlenül
megszólalt: - Csiff!...

   A  kis  sárga  bandzsító  tekintettel  figyelte  a földről és csodálkozva
fedezte  fel  a késői szólam okát: egy falatnyi sár volt az idegen szájában,
amit  most  odafent  ráragasztott  a  meredek falra. Most vette észre azt az
akrobata  tartást  is, ahogyan az idegen ott kapaszkodott, azon a lehetetlen
helyen.  - Csiii!... Csui!... - aztán egyszerre csak nem volt sehol. Eltűnt,
mint  a  pelyva az erős szélben. Csak a kicsi, barna csomót hagyta ott, mely
igen  tétován  tapadt  a  falhoz, mintha csak addig kellene kibírnia, míg az
idegen  visszatér.  A  kis sárga várta, hogy növekedjen az árnyéka, hiszen a
Nap szemmel láthatóan emelkedett. Nem akarta elszalasztani az illúziót, hogy
az  a  valami  mozog. Zárkózottan moszatolni kezdett hát odalent, míg rá nem
jött, hogy igen furfangos hely az, mert a Nap sugarai sohasem érik el.

   Várakozott  egy  percig,  aztán   látta,  hogy   a  kék   villanás   újra
odacsap, - Csui!... Brrrr.

   A szokatlan munka elánja megrémítette kissé, de úgy gondolta, ahogy ő sem
tudna  bajt  okozni  a  kék  munkálkodónak  odafenn, az sem tudja őt bántani
idelenn. A falon már egyébként is két moszat ült és ez kellőképpen lekötötte
a  figyelmét. A kék ragyogás irigységet keltő íveléssel tovavillant és a kis
sárga úgy érezte, ma reggel lehetetlenség bármire is odafigyelni. - Gyip...

   De hát mit lehet erre mondani?

   A  két  pötty  ott  ült,  odafent. A Nap feljebb és feljebb emelkedett és
fénye  megvillant  háta mögött a zöldre festett deszkákon, a fal pedig egyre
fehérebb  és  fehérebb  lett  káprázó  szemei  előtt.  Az  árnyékba bújó két
szemecske  pedig  egyre  titokzatosabb alakot ölt, mígnem háromra, négy-ötre
szaporodik  és  már  teljesen  kizárja  a  véletlen alakulást, ami mindennap
megszületik,  de csak éber tekintetek számára. Itt már logikát kell keresni,
még akkor is, ha a cikázó, kettős farkú kékséget ez látszólag egyáltalán nem
foglalkoztatja. Annyira nem, hogy néha már akkor is megszólal, amikor még el
sem helyezte végleg a szájában hozott, nedves rögöcskéket. - Gyivv!...

   Szokatlan  izgalom  ez,  a  figyelés, az elzárkózás joga a láthatóan igen
fontos  munkálkodás elől és amikor a mű már félkész állapotot mutat, már nem
is érdemes tevőlegesen beavatkozni. A kék villanás pontosan érti a dolgát és
már  meg-megpihen.  Árnyékos  nyugalommal  szemléli  a  kétszer is aláhúzott
mondanivalót:  az otthon falán az otthont. A kis sárga tudja ezt. Azért várt
eddig, mert kiváncsi volt, vajon a kék idegen tudja-e.

   - Pii...  -  szólítja  meg mostmár  a rokonságfélét mutató idegent, de az
elhussan a feje fölött, immár egy benfentes szárnycsapással.

   Vissza   sem  pillant  árnyékban  büszkélkedő  művére,  mintha  önmagának
nagyobbik  részét  hagyta  volna  hátra. A hely már foglalt. Kész birodalom,
legalábbis készebb egy másiknál, amely hívatlanul ott készülne, ahol már nem
illendő.

   - Piii... Ppp.

   Hogy  nyomába  eredjen  elhatározott dolgának, a kis sárga kihasználja az
építkező  távollétét.  Felküzdi  magát  egy  hasonlóan  sárga  dombocskán és
szárnyaival  egyensúlyozva  máris ott áll a deszkák tetején. Feljebb van még
ugyan  egy  hívogató  kiszögellés,  de ezt már nem kísérli meg, mert a függő
palota építője közeleg. Mégiscsak előkelőbb, ha már az út végén fogadja.

   - Gyeva!...   A  kék  rokon  fulladozva  tapasztott a munka őrületében és
rémült  pillantással  állapította  meg,  hogy  a kis sárga már egészen közel
billeg félkész otthonához. És egészen távol saját kész otthonától. - Piii! -
hallotta  a  hangját  és remegésétől dugába dőlt az erőltetett kommunikációs
kísérlet. - Gyevvv!!...

   A  földhözragadt  rokon  ismét  élt  az alkalommal, amint egyedül maradt:
sikerült  néhány arasznyival közelebb kerülnie. És hogy megelőzze közeledési
kísérleteinek  váratlanságát,  már  jó előre hangoskodott az érkezőnek, hogy
foglalt   legyen  a  kommunikációs  csatorna  is.  Ezzel  egyidőben  azonban
figyelnie kellett a szaporodócsomócskákra is, amelyeknek még mindig nem volt
számára  semmiféle  értelme,  hiszen  sejtéseit  még  nem  erősítette meg az
idegen. Márpedig ezt tőle kellett megtudnia. - Piii... Pippp!

   - Gyeva  -  ragadt  az  új  falat  a többihez  és a kék idegen olykor már
belülről  is  dolgozott.  Semmi  kedve  nem  volt magyarázatokba bocsátkozni
arról,  amit pontosan tudott. A spontán kíváncsiság kielégítése csak elvonná
figyelmét  a  legfontosabb,  befejező  mozzanatoktól.  - Gyipp... - hallotta
saját  hangjának  esetlen  utánzását  és  kezdte  felbőszíteni  az események
ilyetén alakulása.

   - Gyevvva!...

   Az eddigieknél is sebesebben távozott.

   A  sárga  rokon  felbátorodott  a  semleges,  de kétségkívül neki célzott
válaszon. Tehát a "gyeva" az, amiből a lakocska készül. Megvárta hát, míg az
újabb  gyeva  a  többihez ragad: a világért sem akarta elmulasztani a teljes
befejezés pillanatát.

   A  következő  percben  a  kék  művész  már  egészen eltűnt a fala mögött,
belülről  ragasztgatta  egymás  mellé  a  gyevákat.  Egyre  szűkebb nyíláson
nézegetett kifelé és egyre több lettt a bejárat körül a gyeva.

   - Piii  -  próbált kommunikálni  a sárga kétségbeesetten. Ha még egy adag
gyeva  érkezik,  a kék rokon innen egészen láthatatlan lesz. Amúgy is régóta
csodálja,  hogyan  fér  ki még egyáltalán azon a parányi résen. Szerinte már
régesrég  kész az alkotás, sőt! A kék rokon szemén látja, hogy egyre nagyobb
figyelemmel viseltetik iránta!...

   - Piii!  Ppppp...  -  örvendett  az  örjöngő gyorsasággal helyére kerülő,
utolsó adagnak.

   Csakhogy a villásfarkú belül maradt.

   Akárhogyan  is szemlélte a dolgot, az új építményen semmiféle kijárat nem
mutatkozott,  bejáratnak pedig éppenséggel nem látta értelmét. Egyre száradt
az agyag és egyre végérvényesebbé szilárdultak a kis sárga kétségei.

   -  Piii...  -  mondta  még,  és  ahogy  a  lefelé vezető útra pillantott,
szédült.


                               Bajzafi Ferenc
                                 (Debrecen)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.