''...BLUE BIRDS FLY...
(Kék madár)
Megint a széttörő, gigantikus üveg csattanása és aztán a következőt is
földhöz csapták. Közben vakítóan morzézik az égen a villám: egy hosszú fény,
egy sötét szünet; egy rövid fény, megint szünet. Talán el lehetne olvasni,
talán üzen valaki a villámokkal? Remegve és elbűvölten kucorog a lélek, míg
fenségesen elvonul Vihar nagyúr, zajos és nedves seregeivel. Amikor már csak
az utóvédek kopogtatják a tetőt és az ablakot, akkor le lehet rázni a
rettegést, mely haragvó isteneket mutatott a remegő porszemnek; le lehet
rázni, mint kutya a vizet, és kiszaladni a kertbe, a csöpögő fák alá, az
ózon-illatú tágasságba, szivárványt lesni.
A szivárvány mindig csoda. Megtanulta az ember az iskolában a prizmát,
meg a fénytörést, persze. De mit számít mindez, amikor ott ragyog az
egymásba futó hét pántlika a még sötét ég hátterén! Ilyenkor lenne jó
madárrá válni, hogy minél nagyobb darab szépséget ihasson föl a tekintet! Ha
pedig madárrá nem lehetek, hát legalább festő lehetnék és megörökíthetném a
látványt! Úgy, hogy éljen az a kép! Susogjanak és hajladozzanak a falombok
és röpködjenek a kék madarak, mint igazándiból, mint itt fölöttem.
Pardon! Álljunk meg egy szóra! Kék madarak! Tisztázzuk, a mese csak
hangulat volt, ez itt nem mese, csak egy vihar utáni, csöpögő kert. Tehát
milyen madarak röpködnek? Hát...szürkék. Szürkéskékek. Kékek, mondhat
mindenki amit akar! Kékek!
Jó. Kékek. Hiszen van kék madár elég. Csak a fajtáját kell megállapítani.
Indigópinty? Annak nagy. Meg hát az trópusi szépség, nálunk nem él.
Atlaszpinty? Hagyjuk a pintyeket! A papagájokat is. Ez tyúk nagyságú. Csak a
formája valahogy... Te jó ég, ennek négy lába van!
No jó. Fáradt vagy, hosszú volt a nap, eredj aludni! Négylábú madár!
Kentaurokat még nem láttál? Mars az ágyikóba! Fordulj, lódulj!
Az ágyikó nehézségekbe ütközik. Mert a házban van. Az ösvény végén. Az
ösvény közepén viszont ott áll egy ilyen izé. Kék. Két lábon áll és keze is
van. Most hallucinálok? Vagy álmodom? Nem ártana ellenőrizni valahogy. Az
viszont teljesen bizonyos, hogy félek. A fogam is kocog belé.
Ez kezd unalmas lenni. Állunk itt egymással szemben és félünk. Pedig
olyan apróka ez a fura formájú veréb hozzám képest... Mitől rettegek én
ennyire? Ha közelebb lépnék, elrepülne. Inkább le kéne fényképezni, de a gép
természetesen a házban van. Marad a megfigyelés. Leülök lassan erre padra,
és... Juj, vacak vizes!
Nagyon hirtelen ugorhattam fel a vizes padról, mert a madárka
összerezzent, és engem olyan heves félelem-hullám árasztott el, hogy
valósággal megdermedtem. Hohó, pajtás! Hát te küldöd rám a félelmet? Nem is
rossz ötlet! Tulajdon félelmünkkel megdermeszteni az ellenséget! Csak egy
kis telepátia szükséges hozzá.
Na idesüss, madárkám! Nem akarlak megenni, és nem szoktam bántani semmi
élőt! Nem érted? Akkor úgy üzenem, hogy nagyon tetszenek nekem a négylábú,
kék madarak! Nagyon szimpatikus, értelmes képük van! Érted már, érzem. Most
nem rettegsz annyira. Figyelj, én most lassan leguggolok, hogy ne legyek
olyan nagy. Nos? Jobb így? Akkor most ismerkedjünk! Szép színed van!
Juj, olyan éhes lettem hirtelen, hogy az már túlzás. Talán még soha
életemben nem voltam ennyire éhes. Most mit csináljak? Itt ez a szépség, én
meg menjek vacsorázni? Rémes ötlet! Vacsorázni? Megint álljon meg a menet!
Hiszen egy fél órája vacsoráztam! De akkor... Te madár! Te üzened ezt az
éhséget? Kipróbáljuk.
Jó, jó, de mit esznek a négylábú, kék madarak? Itt a zsebemben egy alma,
ide leteszem. Megkóstolod?
Te madár! Hát te kést használsz? És ez mi a kezedben? Kémcső?
Hűha! Sőt! Hűha!
Most mit nevetsz? Persze, hogy bamba képet vágok. Ki gondolta volna, hogy
értelmes vagy? Nem olyan nagy itt az idegen-forgalom! Bár - ami azt illeti -
sejthettem volna. Négylábú, telepatikus kék madár... Hiszen nyilvánvaló. Így
utólag.
Legalább jó az az alma? Akkor gyere, megmutatom az almafát. Itt van,
egyél kedvedre! Amennyi belédfér. Csak a fa maradjon!
Mi ez a zene? Ritmikus szárnysuhogás, a kétségbeesés átcsap örömbe,
rengeteg kék madártól kékké vált az almafa lombja. Csöpp fogak alatt herseg
az alma. Úgy árad az öröm, a megkönnyebbülés, mint a muzsika. Új hang a
kórusban: ez most a köszönet hangja. Egyre erősödik, mintha most jutna sorra
eszükbe, már harsog a hála. Jól van, no, meséljetek inkább magatokról! És
most emel a muzsika, ringat, zöld lombok fölött kavarog; aztán folyók és
dombok tűnnek fel, bűbájos vidék, hol lehet? Kék madarak lassú
szárnycsapásokkal, méltóságteljesen lebegnek. Aha! Aztán egy nagy, sima
felületű gömb, gyűrűkkel, körülötte büszkeség és aggodalom. Sok-sok kék
madár, integető szárnyak és gondolatok. Csillagfény, száguldás, hideg.
Büszkeség és veszélyérzet. Távolság, magány. Kicsike kék madár, nagy szem,
nagy buksi, csetlik-botlik. Majd másik kicsike is, később körtáncot járnak.
Járnak? Lebegnek a levegőben. Még mindig száguldás és magány, és egyre
erősebb veszélyérzet. Éhség. Nagy éhség. Egy közeli kék bolygó. Oly ismerős
a színe! Éhség! Leszállás. Óriások, szárnyak nélkül. Félelem és éhség,
éhség! Óriások mindenhol. Közömbösek. Tehetetlenség. Zúgó vihar. Rettegés,
éhség, tehetetlenség. Felderítés. Egy óriás, almával a kezében.
Megkönnyebbülés. Hála, hála! Honvágy. A gömb egy völgyben. Sok-sok alma
kéne! Honvágy!
Itt végetért a zene. És most zene nélkül érzem magamban a
tehetetlenséget. Tudunk segíteni, emberek? A kék madarak hazavágynak!!
Maruzs Éva
(Salgótarján)