Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                      ''A SZOBOR, AKI NEM AZT SZÉGYELLTE

                                                 Mottó: Nem bántja a szemét?

   Figyeljetek csak, hogy jártam a múltkor! Úgy kezdődött, hogy belémcsapott
egy meteor. Amikor magamhoz tértem az ijedtségből, akkor legelőször alaposan
megátkoztam  annak  a  nyavalyás,  világcsavargó  meteornak  a  lilaszoknyás
anyukáját,   azután   végigfuttattam   az   Agyon  az  ellenőrző  programot.
Tulajdonképpen  nem volt nagyobb baj. Hála a nagy Kozmosznak, a levegő, víz,
élelem mind működött. Több ponton is megsérült a burkolat és - mint mindig -
befuccsolt a rádió. Éppenséggel tudta a Központ, hogy merre tekergek, mert a
baleset  előtt fél órával küldtem el az utolsó jelentést. Az okos válaszukat
viszont  már  nem  hallottam,  és  persze másnap már nem tudtam jelentkezni.
Ilyesmi  megesik  a  felderítőknél.  Baj,  de  csak  nekem. Tudjátok, hogy a
Központban  csak  egy  hét  múlva kezdenek el aggódni a drágák. Ott törtem a
fejem,  hogy  most  mit  csináljak.  Mindent  meg  tudtam volna javítani, ha
valahová  letehettem  volna  a  kasztnit.  Addig  viszont nem vehettem le az
űrruhát. A szkafander életben tart, amíg a készletek ki nem fogynak, készlet
pedig   volt   bőven.  Maradt  a  feladat:  le  kell  szállnom  valahová.  A
legközelebbi  alkalmasnak  tűnő  bolygó  olyan  hat  napi  járásra  volt.  A
Központig   harminc  nap  repülés,  a  bolygóig  hat.  Úgy  döntöttem,  hogy
közelebbről megnézem azt a bolygót.

   Az  első két nap semmi baj sem volt. Bár a "semmi" talán túlzás, igazában
azonban  csak kis undok apróságok jöttek elő. Egy űrhajós ilyesmik miatt nem
nyüszít.  Hiszen ti is tudjátok, hogy annak idején tulajdonképpen a túlélést
tanultuk és gyakoroltuk a kiképzésen. A nyavalyás életünk őrizgetését. Ehhez
képest csak kellemetlenségek történtek.

   A  harmadik  napon  elromlott a helyzet. Nem, semmi nem ment tönkre, csak
éppen  piszkosul  szorított  az űrruha. Nem is a szkafander, hanem az alatta
lévő  trikó.  Előbb a hónom alatt, aztán az ágyékomnál, végül a bokámnál is.
Próbáltam  megigazgatni,  na  de  űrruhán  keresztül? Vastag kesztyűvel? Mit
mondjak,  nem  ment.  A  fészkelődés csak pillanatokra hozott enyhülést. Még
álmomból is folyton felriadtam a szorításra.

   A  negyedik  napon  úgy  ébredtem,  mintha  kicsavartak  volna, de... nem
szorított!  Örömöm  pontosan öt másodpercig tartott. Akkor ugyanis viszketni
kezdett  a  hátam közepe. De nagyon. Mintha huszonöt sárkefével keresztezett
hernyó  tartott volna ünnepi felvonulást a gerincemen. Hozzáférni nem lehet,
az  űrruhában  vakaródzni nem lehet, az űrruhát levenni nem lehet, mosakodni
meg  aztán  végképp  nem lehet! Majd megvesztem! Megpróbáltam hozzádörzsölni
valamihez  szegény  hátamat,  ettől  letörött  az  italadagoló  csapja.  Úgy
megijedtem, hogy amíg meg nem javítgattam a csapot, addig nem is korzóztak a
hernyók.  Még  csak  ez  hiányzik, egy szeszély miatt szomjan halni! Tudtam,
hogy  az  űrruha  trikója nedvszívó, amennyire lehet, tisztán tartja a bőrt,
tehát  csak  ideges tünet lehet az a viszketés. Vagy ki tudja? De akármi is,
le  kell  állítani  a  viszketést!  Előkapargattam minden tudományomat, amit
hajdan  az  önszuggesztióról  felszedtem.  Meggyőztem  magam, hogy nincsenek
hernyók,  nem  is  viszkethet  a hátam közepe. Fizikai képtelenség, hiszen a
trikó lágyan simogatja.

   A  meggyőzés  sikerült.  Amikor felmerültem a tudatalattimból, egyáltalán
nem viszketett a hátam. Annál jobban a mellem és a nyakam.

   És  ez  így  folytatódott még két napig. Bármit csináltam, állandóan több
ponton  viszkettem.  Vakarództam,  fészkelődtem,  igazgattam  a  ruhámat  és
majdnem  megőrűltem.  A  meggyőzés  nem  használt.  Az összes többi sem. Már
mindenem viszketett, sőt fájt. Már nyüszítettem kínomban.

   Szerencsére  a  bolygó  egyre  közelebb  került, míg végül leszállhattam.
Ellenőrző  program,  jaj,  te  jó  Kozmosz,  még  ezt  is  ki kellett bírni!
Imádkoztam,  hogy legalább jó bolygót adjon nekem, mert belepusztulok már az
űrruhába!

   A Kozmosz megkönyörült rajtam. Belélegezhető levegő, semmi mikróba, iható
víz,  meleg, hát mi kell még? Kirohantam az űrhajóból és ledobáltam magamról
mindent,  de  mindent! Kiderült, hogy már csupa seb a bőröm. Szétnéztem, hol
van itt víz.

   A szétnézés furcsa eredményt hozott. Le is ültem a meglepetéstől.

   Minden  villódzott.  A  talaj  homokosnak  tűnt,  de rengeteg színes csík
villant  rajta  ide-oda. Odébb gyep látszott, még odébb erdő. Első ránézésre
normális erdő. Csak éppen nem volt határozott körvonala, a színe olyan volt,
mint   egy   impresszionista   festmény,   és  az  egyes  fákat  nem  tudtam
megkülönböztetni,  bárhogy  meresztgettem  a  szememet.  Akkor  megláttam  a
patakot.  Indultam  végre  -  végre!  -  megfürödni és nem érdekelt az egész
elmosódott világ.

   A  pataknál  ért  a  következő meglepetés. Ilyet a nagyapám sem látott! A
patak  partja  mozgott!  Rezgett,  mint  egy  megpendített  húr.  A  víz  is
villódzott.  De  nem  úgy  ám,  mint a normális földi víz a napfényben! Csak
bámultam.  Lehet  az  idegen  Nap  fénye  az oka? Nem, a fény kellemes volt.
Megnyugtató.  Otthonos.  De  a  víz!  Mintha csíkok rohangásznának benne. Ó,
bántam   is  én!  Víz!  Mosakodás!  Gyerünk!  Legalább  félórát  pancsoltam,
szappanoztam, samponoztam, prüszköltem.

   Egyszerűen  elmondhatatlan  az  a kéj, amit akkor érez az ember, ha végre
tiszta   a  bőre!  Szépen  bekenegettem  gyógykenőccsel  a  sebeimet,  aztán
nekiugrottam  a  mosásnak.  Csak  dörzsöltem,  dörzsöltem  a trikót a jó kis
mosókrémemmel, csak öblögettem, újramostam, minden mérgemet és viszketésemet
beleadtam  abba  a mosásba! Habtiszta lett az a gyalázatos trikó! Kiteríteni
csak  az űrhajóból kihozott állványra tudtam, mert ebben a villódzó világban
egy szilárd bokor sem látszott.

   Most  aztán  tiszta  voltam,  a  ruha sehol sem bántott, merthogy föl sem
vettem  magamra,  nekiálltam  hát a javításnak. Belemerültem a munkába, csak
órák  múlva  fékezett  le  a  fáradtság.  Kiderült,  hogy  tíz  óra  hosszat
hajtottam,  de  sötétedésnek  semmi  nyoma  nem  volt.  A Nap ugyanott állt.
Hirtelen  ráébredtem,  hogy ez nem a Nap. Úgy látszik, nagyon lassú a bolygó
tengelyforgása.  Vagy  esetleg egy oldalával fordul a napja felé? No, én azt
sem bántam, mentem aludni. A sok olajos rongyot, üres vegyszeres flakont ott
hagytam, ahol leesett.

   Világosban  aludtam  el,  világosban  ébredtem  fel, a Nap ugyanott állt.
Mennyi  lehet  itt a tengelyforgás? A rádióm már működött, gyorsan leadtam a
szokásos  jelentést.  Persze,  rákérdeztek, hol jártam egy hétig. Elmondtam.
Kifaggattak,  mi  baja  a  bőrömnek,  azután  utasítottak, hogy derítsem egy
kicsit  fel  a  bolygót,  ha  már  úgyis ott vagyok. Mit lehet egy nap alatt
felderíteni? De a paranccsal nem szabad vitatkozni, mint ismeretes.

   Még  mindig csupasz voltam. A trikó már száraz volt, viszont a sebeim még
nem  gyógyultak  be.  Úgy  döntöttem,  nincs  itt  senki,  nem  öltözöm fel.
Reggeliznem kell, mosakodni, utána elindulok.

   A  reggeli  persze  konzerv  volt.  Jaj,  de untam már a pépeket! Az üres
konzervdoboz  szépen kacsázott végig a víz színén, majd lesüllyedt. Indultam
mosakodni.

   A  patak nagyon meglepett. A partja most is mozgott, de a víz... Nem volt
benne  csík. Teljesen normális víz volt. Csak a felszínén villódzott a fény,
csak  a part rezgett, de... mintha kihalt volna. Marhaság, gondoltam. Tegnap
rosszul láttam.

   Megmosakodtam,  bekentem  a  sebeimet.  A kiürült tubust labdává gyűrtem,
nagyokat rúgtam belé, úgy ballagtam az erdő felé. Az erdő más lett. Rezgett,
mozgott,  de  kisebb  lett.  A  lábam  körül, a talajon is kevesebb a rezgő,
rohanó  csík.  Érdekes!  Eltapostam  volna?  Lehetetlen.  Mire  én a lábamat
mozdítom,  már  el  is  villant.  Nem,  eleve érzékcsalódás lehetett. Hiszen
piszkosul fáradt voltam az érkezéskor. Tegnap, vagy mikor.

   Visszafordultam  az  űrhajó  felé.  Eszembe  jutott,  hogy van a poggyász
között  valahol  egy  mutantor.  Az  a  szerkentyű, tudjátok, amivel a lassú
mozgásokat  lehet  tanulmányozni. A virág nyílását, meg a felhők mozgását az
égen.  Tőlem  kérdezitek, hogyan működik? Azt sem tudom elmagyarázni, hogyan
szaladgál az elektromosság a vezetékben, de a lámpa attól még világít. Ebben
is  valami  időkvantumok  futkosnak,  azok  mutatják,  hogyan fog kinyílni a
virág.  De  most  meg  akartam  fordítani a készüléket. Pont olyan, mint egy
látcső.  Reméltem,  hogy  visszafelé  lelassítja  azokat  a rohanó csíkokat.
Szerettem volna végre rájönni, mi villódzik szüntelenül.

   Lelassította.  Ez volt egész eddigi életemben a legnagyobb sokk, ami ért,
pedig  egy  űrfelderítő  tapasztal  egyet-mást  cifra  és  zűrös  napjaiban!
Lelassította a csíkokat és bennem megállt az ütő.

   Most  nem  mozgott  a  talaj.  A  patak  partja  is  csak  állt, mint egy
akármilyen  földi pataké.Az erdőben minden fát meg tudtam különböztetni, már
nem  volt festmény-hatása. Hanem a mezőn át jött felém egy autó. Egy öreg T-
modell. Azt a titáni metánbányából szalasztott nagynénikéjét neki!

   Lekaptam  a  szememről  a  mutantort, hogy jobban megnézzem az autót. Nem
láttam.   Sehol  semmi,  csak  a  szokásos  csíkos  villódzás.  Az  erdő  is
elmosódott. Hát mi van itt?

   Újra belenéztem a mutantorba. Hol az autó?

   Sehol. Pedig legfeljebb két percig bámészkodtam, nem néztem a mutantorba,
vagy  addig  se.  Hát  micsoda  neptunuszi  lila gömbcsuklós bányarém tréfál
velem?

   Na,  rendben  van,  megfogadtam,  hogy most nem veszem el a szemem elől a
nézőkét,  bármit látok. Toronydaru is jöhet, lánctalpas boszorkány is jöhet,
ennek most utánajárok! Gyertek, ha mertek!

   Mertek.  Néma  csöndben elősuhant egy metállszínű, áramvonalas, szépséges
autó,  mint  az  álom,  kiszállt  belőle  egy  középkorú házaspár. Szabályos
középkorú   házaspár,  a  nőn  rikító  színű  kalap,  ízléstelen,  mint  egy
kertitörpe, és csak éppen a térdemig értek. Akkor a férfi megszólalt:

   - Micsoda óriási szobor!  Tényleg nem alkothatta ember! A legenda szerint
a Tűzözön idején került az égből a Földre. - Egészen álmodozó lett a hangja.
- Azóta itt áll és a lába nyomán elsárgul a fű, elpusztulnak az állatok. Azt
is  mondja a legenda, hogy évezredek múlva el fog jutni a városig és az lesz
a  végítélet  napja.  -  Hirtelen  magához  tért. - Ez persze csak mese. Egy
szobornak  nem  lehet  lába  nyoma,  nem  juthat el a városig. Az igaz, hogy
errefelé  minden  elpusztul.  A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt itt is
éltek  állatok. De a tudomány még nem igazolta, hogy tényleg volt Tűzözön. -
Teljesen  belelkesült  a  kis  okos.  - Viszont a szobor itt áll, és annyira
megmagyarázhatatlan!  Nézd,  itt  a  képe,  meg  a  legendája  is a százéves
Baedeckerben!  Jé,  ezen a képen a másik lába van elől! Csak nem mozog mégis
ez a szobor? Igaz lenne a legenda?

   - Legenda, legenda!  Eredj már, te fantaszta!  Egyszerűen fordítva tették
be  a  filmet! Még hogy mozog! Egy szobor! - Az asszony pont olyan tudálékos
volt, ahogy vártam tőle. Ismeritek ezt a fajtát!

   És  ezzel  az  asszony,  mint aki jól végezte dolgát, elvonult, vissza az
autóba.  A  férfi leforrázva kullogott utána. Szerettem volna megsúgni neki,
hogy a földi asszonyok is ilyenek... de akkor végre leesett a tantusz.

   Értitek  már?  Ott  ilyen borzasztó gyorsan telt az idő! Azért nem tudtam
kivenni  a  fákat  mutantor nélkül, mert gyorsan nőttek, gyorsan pusztultak.
Azok  a csíkok emberek voltak, esetleg állatok is, de a gyors mozgásuk miatt
nem láttam mást, csak egy villanást. A patakban a villanások halak lehettek.
Olyan  gyors  volt minden történés, hogy én szobor voltam hozzájuk képest. A
százéves könyvben a másik lábam volt elől. Egyszerűen elképesztő érzés volt:
szobor vagyok! Te jószagú Kozmosz! Azt az ostoba legendát nem értettem, most
sem  értem.  A  Tűzözön  a  leszállásom lehetett, de miért mondhatta, hogy a
lábam nyomán elsárgul a fű? Hanem képzeljétek el, én akkor már második napja
csupaszon  mászkáltam  az  emberek  között!  Ez  az  ő idejükben hányszáz év
lehetett?  Hányszáz  éve  néztek  már  és  takargatták  el a serdülő lánykák
szemét?! Jó, az ember nem csinál belőle ügyet a fürdőben, magunk között, mit
tudom  én! De ez más eset volt, nem? Kapcsolatfelvétel, ha úgy tetszik. Jaj,
még most is nagyon röstellem magam!


                                 Maruzs Éva
                                (Salgótarján)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.