''HONVÁGY
A Super Society útja zavartalan volt már hosszú évek óta. A hétköznapi
életben egymást váltották az esemény nélküli, nyugodt napok. Az emberek már
megszokták, hogy naprendszerből naprendszerbe utazva élik életüket. Voltak
azonban idők, mikor az űrbázis halálos veszélyben forgott.
322-ben: Egy elmebeteg tudós kísérletet tett arra, hogy felrobbantsa a
bázis - akkor még őrizetlen - üzemanyag-készletét. Az akciót
egy biztonsági járőr fegyverével hiúsította meg.
357-ben: Az űrlétesítmény épp egy olyan csillagrendszerben
tartózkodott, melynek szomszédságában egy szupernova
felvillanása keltett jogos riadalmat. A magas hőfok
következtében ki kellett üríteni az űrvándor oldaltermeit, és
az embereket a középen elhelyezkedő óvóhelyekre kellett
telepíteni. A maximális hűtés mellett problémát okozott még az
élelmezés is. A hűtőkamrák belseje maga a pokol volt. Az
űrmonstrum külső részén elhelyezett kamerák, s más szerkezetek
tönkrementek, megsemmisültek.
401-ben: Egy addig ismeretlen betegség ütötte fel a fejét és tizedelte
az embereket. A gyors orvosi észjárás azonban glóriaként
izzott a tudósok, kutatók heves gondolkodású feje fölött. Fél
éven belül megtalálták az ellenszert, de addigra már 7000
ember pusztult el a járvány okozta legyengüléstől.
498-ban: Az emberi jogok megsértése miatt lázadás tört ki. A
zavargásban részt vevők vezetőit a Főtanács halálra ítélte,
amit napokon belül végrehajtottak. A rendzavaró cselekmények
lassan alábbhagytak.
532-ben: A Society meteorviharba került. A Nagy Könyvben a több száz
becsapódás közül megemlítenek egy hatalmas erejű ütközést is.
A napló szerint a bázis életében ez volt a legnagyobb mérvű
katasztrófa. A szivar alakú, viszonylag kis méretű, de több
tonnás meteor szinte átlyukasztotta az űrjárművet. Huszonöt
emeletet átütött, s csak öt szint maradt épségben. Szerencsére
a keletkezett lék nagy részét a meteor teste eltömte. A
legszélső hat szint az ütközés ereje és iránya miatt elvált a
bázistól, és pillanatok alatt egyetlen hatalmas robbanás
kiséretében tökéletesen megsemmisült. Az űrvándor testéből
hosszú nyílvesszőként meredt ki a gyilkos kőzet. A keletkezett
lékből a levegő, a lerögzítetlen tárgyak, emberek, műszerek
tömege száguldott ki tehetetlenül a végtelen térbe, s ez mind
röpke percek leforgása alatt történt. Az űrjármű a végtelentől
kapott halálos ajándék roppant lendületétől pörögve,
tehetetlenül sodródott tovább az űr hidegébe, hátrahagyva a
halott emberek, műszerek, tárgyak emlékét. Az űrkomplexum
helyzete kilátástalannak, gyászosnak tűnt. Csodával határos
módon a létfenntartó gépek, műszerek, és ezek ellátó szervei
alig sérültek meg, ellenben az áramellátásban nagy zavar állt
be, de a lelemény és a kitartás ekkor is segített.
A gyászos adatok szerint 5 perc leforgása alatt 18 000 ember
tünt el örökre a lék nyílásán.
Akik a " porszívó "-hatáson kívül estek, más termekben
tartózkodtak, vagy még idejében el tudtak menekülni, azok
életben maradtak. Döbbenten, de éltek. Több éves kemény,
megfeszített munka árán sikerült úgy-ahogy rendbehozni a
hajtóműveket, de a hajón még mindig nagy volt a zűrzavar. Sok
év telt el, mire a túlélők be tudták bizonyítani, hogy az
ember bármilyen szerencsétlen helyzetből is talpra tud állni.
Persze adódtak még problémák a hosszú úton, de olyan súlyos
megpróbáltatások már nem érték a kolóniát, amelyek veszélyeztethették volna
létét.
Society hosszú életében a legszörnyűbb a kezdet volt.
A politika vitte romlásba az embert. Az ember hatalmi vágyának nem tudott
ellenállni, elpusztította önmagát. Csak egy kis emberközösség maradt
életben.
Amikor a kutatóállomás útnak indult, még béke volt. Az SS-1 kódjelű
űrállomás, a 30 000 fős kutatószemélyzettel, valamint az ugyancsak több ezer
fős gépkezelő munkásokkal együtt útra kelt a Naprendszer külső bolygói felé.
Célja a külső bolygók és holdjaiknak vizsgálata lett volna, ugyanis a
mérőműszerek egyre fokozódó pályaelhajlást jeleztek. Az indulást követő
második héten elérte a hír az SS-1-et:
Kitört a háború!
Az információ rejtjeles szövegként érkezett. A rejtjelkódot csak
tizenhárman ismerték, a kapitány és a vezérkar. A kapitány teljes
hírzárlatot rendelt el, félve attól, hogy az emberek pánikba esnének. Néhány
nap múlva azonban kénytelen volt bejelenteni az eseményeket, mert az
anyabolygó adását nem tudták fogni, radarképe egyszeriben eltűnt a monitorok
képernyőiről. A nukleáris katasztrófa teljesen megsemmisítette a bolygót. A
tudóscsoport döbbenten vette tudomásul, hogy valószínűleg csak ők az
egyetlen szervezett túlélői az utolsó háborúnak. Tudták, hogy a bolygójukra
többé már nem szállhatnak le, mert az nincs többé. A parancsnok még azon a
napon elrendelte a szavazást további sorsuk felől. A döntés egyértelmű volt:
az SS-1 folytatja az utazást, és a Naprendszert elhagyva, új világok felé
tekint.
Szerencsére a Super Society rendelkezett a hosszú úthoz szükséges
megfelelő felszereléssel és tartalékkal, ezért berendezkedett az
önellátásra. Az emberek kétségbeesése és az ismeretlentől való félelme
lassan alábbhagyott. Más választásuk nem volt. Mind jobban előtérbe került
az új cél.
A későbbiek során a kolónia találkozott még kutató-űrhajókkal,
űrállomásokkal, és egyéb űrobjektumokkal. Ezeket magához kapcsolta, és
egyben betöltötte az "anya" szerepet.
Az így "összefogdosott" bázisok ellátták gépekkel, műszerekkel és
emberekkel is. A lélekszám már meghaladta az 50 000 főt.
Mire a kis közösség kiért a Naprendszerből, már el tudta magát látni
szintetikus élelemmel, különféle építőszerkezetekkel, sőt még az üzemanyag
gyártására is rá kellett állnia.
Joggal érezhették úgy, hogy a Super Society felkészült az útra.
Azóta sok-sok év telt el. A parancsnok meghalt, és elhunytak azok is,
akik még emlékeztek az anyabolygóra. A nemzedékek cserélődtek, és a régmúlt
eseményekről már csak a krónikák beszélhettek. A hajónaplók voltak a hiteles
történelemkönyvek.
A vándortársadalom megerősödött. Kiépített magának egy hatalmas védelmi
rendszert, már nem volt az a menekülő vad, mint egykor. Rendelkezett saját
haderővel, útját tömérdek cirkáló vigyázta. Járőr- és felderítő hajókat
küldött előre, nehogy meglepetés érje. Épített egy űrjármű-fogadótermet, egy
hajtóműtöltő állomást, azonkívül óvodákat, iskolákat; szórakozóhelyeket.
Minden embert munkával tudott ellátni. Az űrbázis úgy tágult, ahogy az
állomány szaporodott. A létszám már milliókra rúgott, ám az évezredes álom
még nem teljesült be. Naprendszerek, csillagrendszerek tömegén haladt át, de
alkalmas otthont, parkolót, pihenőhelyet még nem talált.
Magányosan haladt a végtelenben.
Ki tudja, mennyi idő telt el, míg a Society végre révbe érkezett. Az
emberek azonban nem változtak semmit, megérkeztek a bolygóra és elnevezték
Földnek. Éltek ezen a planétán vad, emberszerű lények - A társadalom
kipusztította őket, a rengeteg, értelemmel bíró állattal együtt. Az ember
elpusztított mindent, aminek nem vehette hasznát, szétszedte az űrbázist és
szétszéledt a földrészeken. Elfelejtette, hogy társas lény. Mindenki ment a
maga feje után, és ezért az emberek lassan elszakadtak egymástól, felbomlott
a társadalom. Az SS-1 szétszerelt darabjait benőtte a fű. A szintetikus
élelem hamar elfogyott, az emberek éhezni kezdtek. Rájöttek, hogy a
természet ellátja őket élelemmel, de azért meg kell dolgozniuk. Először
elkezdtek gyűjtögetni, majd halászni és vadászni. Megtanulták, hogyan kell
az állatok bőrét lenyúzni és kikészíteni. Ekkor eldobták lerongyolódott
ruházatukat, és állatbőrökbe bújtak. Később már tudtak vetni, aratni,
szántani, eszközöket készíteni. Fegyvereket kovácsoltak és háborúztak.
Uralkodók születtek, és rabszolgák haltak meg. Majd a parasztok fellázadtak.
A lázadókat megfeszítették. A nőket megkínozták, majd elégették. Később a
nép felkelt és Szabadságért kiáltott. A forrongások miatt, és a
nincstelenségtől szenvedtek milliók. Szuronyok vájkáltak ismeretlen
ellenfelek beleiben. Kartácstüzek sodortak le lovaikról ezreket. Óriás
léggömbökből bombák hullottak városok százaira. Milliók hamvadtak el
kemencékben. Ezrek jajgattak sűrű dzsungelekben. Sivatagok lángoltak az
olajtól bűzlően. Nők ezreit becstelenítették meg ismét, és csecsemőket
gyilkoltak...
Épül egy űrbázis, a neve SS-2. Kutató-űrállomás lesz, sokan mindent meg
fognak tenni, hogy a fedélzetére kerüljenek. Azonban sokan itt maradnak.
Köztük én is. Minek mennék?...
Alex