''AZ ÜZENET
A galagonya ágai között, a csipkés levelek takarásában valami papír
fehérlett. Az erdész izgatottan kapott érte. Valami azt súgta: EZ VÉGRE
NYOM!
Az erdész is napok óta az eltűnt fiatalasszonyt kereste. Eleinte, amikor
nem tért vissza az asszonyka a vásárból, azt gondolták, hogy talán eltévedt.
De ezen a tájon sűrűn sorakoztak a falvak: ha másfelé fordult, majd
eligazítják. A tanító úr már az első napokban nagyon aggódott, hogy valami
szerencsétlenség érte a feleségét. Nem kellett volna egyedül elengedni! -
tördelte a kezét. Hanem, ha csak lábát törte volna az asszony, a ló már
hazahozta volna. És nyáron nincsenek farkasok.
Mikor már három napja se ló, se szekér nem került elő, az egész falu a
tanítóné asszony keresésére indult. A szomszédasszony átvitte magához a
kicsi fiút, s a tanító úr a favágókkal járta az erdőt. Őszintén szólva csak
lelassította a haladást, de ezt hogyan mondják meg neki...?
Eredmény eddig semmi. Az erdész is már egy hete jár-kel, eldugott
zugokba, csak általa ismert szakadékokba kukkant be. Semmi. És most itt, a
világ szeme előtt, a szekérút mellett, az urasági vadaskert kerítésénél, itt
ez a papír. Nem is egy papír, néhány lap, összegöngyölve, sűrűn teleírva. Ez
bizonyosan nyom lesz!
Édes Uram, János!
Bocsásson meg nekem azért, amit tenni fogok! Reszket a kezem, és
reszket a szívem, gyomrom, egész bensőm is, mégis... muszáj. Oda
kell mennem! Rettentő erő húz. Nagyon félek, hogy többet nem látom
sem Édes Uramat, sem az én gyöngyömet, kicsiny fiamat, de nincs mit
tennem.
Nem meséltem még, Édes Uram, azt hiszem, sohasem meséltem még,
hogy volt nekem gyerekkoromban egy vissza-visszatérő álmom. Nem
történt abban az álomban semmi, sem jó, sem rossz, de sokszor
visszatért. Egy domb mellett mentem el álmomban, szekéren ülve. Jobb
kezemről volt a domb, benőve ritkás erdővel. A domb alján, a
szekérút mentén kerítés húzódott. Álmomban eljutottam a kerítés
sarkáig. Ott a kerítés derékszögben felfutott a dombra, s rajta túl
még ritkásabb facsoportokat világított meg a lenyugodni készülő nap.
Kész. Ennyi az egész. Ugye, nem sugall ez semmi borzalmasat?
Mégis, mégis már ez is sok lenne, de hátra van még a java! Ez az
álom kisleány-koromban gyakran előjött, ám később elmaradt. Már
menyasszonya voltam Édes Uramnak, mikor édesanyám egy vacsorán
valamit mesélt Károly bátyámnak, akit Édes Uram is ismer. S hát azt
kezdte beszélni, hogy volt neki, az én édesanyámnak egy visszatérő
álma. És elmesélte! Az én álmomat, a domboldallal, a kerítéssel, a
lenyugvó nappal, és főleg, főleg a kerítés sarkával!
Mai napig borzongok, ha erre az estére visszaemlékezem.
Megcsapott valami titokzatos, sejtelmes dolog szele. Ilyet nem
hallani, csak a mesében, hogy két ember azonosat álmodjék! S még
ott, a mesében is rendszerint egyszerre álmodják ugyanazt. Hanem az
én édesanyám lánykorában álmodta, amit álmodott, amikor én még sehol
sem voltam. És vajon hogyan kell érteni ezt a mi közös álmunkat?
Jaj, tudom már!
Azon az estén édesanyám mást is mesélt még. Egyszer egy doktornak
mondta el az álmát, s megkérdezte, miért tér ez mindig vissza.
Hiszen nem jó, nem rossz, nem jósol, sőt, nem is mond semmit. Akkor
az a doktor úgy vélte, édesanyám valamelyik ősével történhetett ott
a sarkon valami. Nagyon fontos valami lehetett, ha az ősünk így
továbbadta. De hogy mi?
Azóta sokat gondolkodtam én ezen az öröklött álmon. Ilyesmiről
nem lehet se hallani, se olvasni. Aztán próbáltam kitalálni, mi
történhetett az ősünkkel. Valami, ami hirtelen jött a saroknál,
valami nagyon jelentős, de mindenesetre nem halálos, ha örökíteni
módja volt. Törtem a fejem, törtem, de csak egyet tudtam biztosan:
mostanában kellett ennek történnie, nem az évszázadok homályában,
mert hát mióta készülnek drótháló kerítések?
Édes Uram, immár tudom! Nem az ősök vére hozta az álmot! Üzenet
volt! Valahonnan felülről jött, az idő spirálisan csavarodó síkján
kívülről. Üzenet volt, és nekem jött. Nem elég pontos a készülék,
amely sugározta, azért kapta meg az üzenetet édesanyám is, és meg
fogja kapni talán kicsike fiam, vagy majdani unokám is. Üzenet volt,
hívás. Engem hívott.
Itt vagyok. Ülök a szekéren. Jobb oldalamon a domb, a ritkás
erdővel és a kerítéssel. A nap nyugodóban. Ez az a hely. És ott a
sarok. Mindennél hatalmasabb déja vu tart fogva. A fogam kocog,
egész valóm reszket. Mindent végiggondoltam. Ha én most oda nem
megyek, arra a sarokra, akkor majd esetleg a gyermekemnek kell
odamennie. Ki tudja, mi éri? Oda kell mennem!
Ezt a levelet a bokorba teszem. Isten legyen Édes Urammal, kicsi
fiammal! Imádkozzanak értem!
Maruzs Éva
(Salgótarján)