Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                  ''AZ ÜZENET

   A  galagonya  ágai  között,  a  csipkés  levelek takarásában valami papír
fehérlett.  Az  erdész  izgatottan  kapott  érte. Valami azt súgta: EZ VÉGRE
NYOM!

   Az  erdész is napok óta az eltűnt fiatalasszonyt kereste. Eleinte, amikor
nem tért vissza az asszonyka a vásárból, azt gondolták, hogy talán eltévedt.
De  ezen  a  tájon  sűrűn  sorakoztak  a  falvak:  ha  másfelé fordult, majd
eligazítják.  A  tanító úr már az első napokban nagyon aggódott, hogy valami
szerencsétlenség  érte  a  feleségét. Nem kellett volna egyedül elengedni! -
tördelte  a  kezét.  Hanem,  ha  csak lábát törte volna az asszony, a ló már
hazahozta volna. És nyáron nincsenek farkasok.

   Mikor  már  három  napja se ló, se szekér nem került elő, az egész falu a
tanítóné  asszony  keresésére  indult.  A  szomszédasszony átvitte magához a
kicsi  fiút, s a tanító úr a favágókkal járta az erdőt. Őszintén szólva csak
lelassította a haladást, de ezt hogyan mondják meg neki...?

   Eredmény  eddig  semmi.  Az  erdész  is  már  egy  hete jár-kel, eldugott
zugokba,  csak  általa ismert szakadékokba kukkant be. Semmi. És most itt, a
világ szeme előtt, a szekérút mellett, az urasági vadaskert kerítésénél, itt
ez a papír. Nem is egy papír, néhány lap, összegöngyölve, sűrűn teleírva. Ez
bizonyosan nyom lesz!
                              Édes Uram, János!

       Bocsásson  meg nekem azért, amit tenni fogok! Reszket a kezem, és
    reszket  a  szívem,  gyomrom,  egész bensőm is, mégis... muszáj. Oda
    kell  mennem!  Rettentő erő húz. Nagyon félek, hogy többet nem látom
    sem  Édes Uramat, sem az én gyöngyömet, kicsiny fiamat, de nincs mit
    tennem.

       Nem  meséltem  még,  Édes Uram, azt hiszem, sohasem meséltem még,
    hogy  volt  nekem  gyerekkoromban  egy  vissza-visszatérő álmom. Nem
    történt  abban  az  álomban  semmi,  sem  jó,  sem rossz, de sokszor
    visszatért. Egy domb mellett mentem el álmomban, szekéren ülve. Jobb
    kezemről  volt  a  domb,  benőve  ritkás  erdővel.  A  domb alján, a
    szekérút  mentén  kerítés  húzódott.  Álmomban  eljutottam a kerítés
    sarkáig.  Ott a kerítés derékszögben felfutott a dombra, s rajta túl
    még ritkásabb facsoportokat világított meg a lenyugodni készülő nap.
    Kész. Ennyi az egész. Ugye, nem sugall ez semmi borzalmasat?

       Mégis,  mégis már ez is sok lenne, de hátra van még a java! Ez az
    álom  kisleány-koromban  gyakran  előjött,  ám  később elmaradt. Már
    menyasszonya  voltam  Édes  Uramnak,  mikor  édesanyám  egy vacsorán
    valamit  mesélt Károly bátyámnak, akit Édes Uram is ismer. S hát azt
    kezdte  beszélni,  hogy volt neki, az én édesanyámnak egy visszatérő
    álma.  És  elmesélte! Az én álmomat, a domboldallal, a kerítéssel, a
    lenyugvó nappal, és főleg, főleg a kerítés sarkával!

       Mai   napig   borzongok,   ha  erre  az  estére  visszaemlékezem.
    Megcsapott  valami  titokzatos,  sejtelmes  dolog  szele.  Ilyet nem
    hallani,  csak  a  mesében,  hogy két ember azonosat álmodjék! S még
    ott,  a mesében is rendszerint egyszerre álmodják ugyanazt. Hanem az
    én édesanyám lánykorában álmodta, amit álmodott, amikor én még sehol
    sem  voltam.  És  vajon  hogyan kell érteni ezt a mi közös álmunkat?
    Jaj, tudom már!

       Azon az estén édesanyám mást is mesélt még. Egyszer egy doktornak
    mondta  el  az  álmát,  s  megkérdezte,  miért tér ez mindig vissza.
    Hiszen  nem jó, nem rossz, nem jósol, sőt, nem is mond semmit. Akkor
    az  a doktor úgy vélte, édesanyám valamelyik ősével történhetett ott
    a  sarkon  valami.  Nagyon  fontos  valami lehetett, ha az ősünk így
    továbbadta. De hogy mi?

       Azóta  sokat  gondolkodtam  én ezen az öröklött álmon. Ilyesmiről
    nem  lehet  se  hallani,  se  olvasni. Aztán próbáltam kitalálni, mi
    történhetett  az  ősünkkel.  Valami,  ami  hirtelen jött a saroknál,
    valami  nagyon  jelentős,  de mindenesetre nem halálos, ha örökíteni
    módja  volt.  Törtem a fejem, törtem, de csak egyet tudtam biztosan:
    mostanában  kellett  ennek  történnie, nem az évszázadok homályában,
    mert hát mióta készülnek drótháló kerítések?
       Édes  Uram,  immár tudom! Nem az ősök vére hozta az álmot! Üzenet
    volt!  Valahonnan  felülről jött, az idő spirálisan csavarodó síkján
    kívülről.  Üzenet  volt,  és nekem jött. Nem elég pontos a készülék,
    amely  sugározta,  azért  kapta meg az üzenetet édesanyám is, és meg
    fogja kapni talán kicsike fiam, vagy majdani unokám is. Üzenet volt,
    hívás. Engem hívott.

       Itt  vagyok.  Ülök  a  szekéren.  Jobb oldalamon a domb, a ritkás
    erdővel  és  a  kerítéssel. A nap nyugodóban. Ez az a hely. És ott a
    sarok.  Mindennél  hatalmasabb  déja  vu  tart fogva. A fogam kocog,
    egész  valóm  reszket.  Mindent  végiggondoltam.  Ha én most oda nem
    megyek,  arra  a  sarokra,  akkor  majd  esetleg a gyermekemnek kell
    odamennie. Ki tudja, mi éri? Oda kell mennem!

       Ezt  a levelet a bokorba teszem. Isten legyen Édes Urammal, kicsi
    fiammal! Imádkozzanak értem!


                                 Maruzs Éva
                                (Salgótarján)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.