Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                 ''KIKÜLDETÉS

   Lassan   a   vége   felé   közeledett  az  építőanyag-ipari  konferencia.
Mindannyian  jól  éreztük  magunkat,  a társaság az eltelt két hét alatt jól
összerázódott.  Túl  voltunk az érdemi megbeszéléseken, így egy kis lazítást
megengedhettünk  magunknak. A forró éghajlatot szerencsére hamar megszoktam.
Sokan  panaszkodtak  a  gyér  légkondícionálásra  s  más  egyéb - európainak
szokatlan  -  dologra,  de  engem  cseppet  sem zavart. Egyenesen élveztem a
számomra egzotikus bűzt a piacon, a forró nyüzsgést a "sárból" épített város
utcáin.   Sokat   figyeltem  az  embereket.  Próbáltam  megfejteni  másságuk
értelmét,  lényegét.  Csodáltam  életkedvüket mely felülkerekedett irtózatos
nyomorukon.  Sokfelé  jártam a világban, de ilyen szegény és nyomorult népet
még  nem  láttam. Nem értettem, mi adja nekik a mérhetetlen erőt ahhoz, hogy
talpon tudjanak maradni ilyen nehéz körülmények között.

   Aznap délután is a piacon sétáltam. Késő délutánra már elviselhető lett a
napsütés.  A  piac  egész estig, sőt éjjel is egy mozgó, nyüzsgő tér volt. A
szállodánk  gyalog  úgy  egy  félórányira  volt  e  helytől, de én mindennap
fáradhatatlanul    kiballagtam,    nekivágva   a   nyüzsgő   emberáradatnak.
Ellátmányomból  bármelyik  portékát megvehettem volna, de a helyi szokást én
is  betartottam,  ezért mindig és mindenre alkudoztam. Azonban venni valamit
szinte  sohasem  sikerült,  itt mindennek gyanús szaga volt, a forróságban a
halak  bűzlöttek,  mindent  szállt a sok légy és a por. Jól éreztem magam az
üvöltöző  nyüzsgésben.  Annyiféle  nyelv  keveredett  itt,  hogy nem győztem
kapkodni  a  fejem.  Az  egyik  helyen  arabul perlekedtek vagy talán  héber
nyelven,   a  másik  helyen  valamilyen  számomra  ismeretlen  kevert  helyi
dialektusban. Elvétve németül vagy angolul próbálkozott némelyik turista. Az
emberi  beszédet  néha túlharsogta a teherhordó tevék, szamarak bőgése, vagy
az  eladásra  szánt kecskék mekegése. Nekem éppen ez a hely kellett, imádtam
az  ilyen,  európai  embernek  szokatlan környezetet. Éreztem és élveztem az
igazi  életet.  Azonban  hamarosan  ennek  az  igazi életnek a hátrányait is
megismerhettem.   A   szálloda   alkalmazottai   érkezésünkkor  felhívták  a
figyelmünket,  hogy a világ legügyesebb zsebtolvajai is itt tartózkodnak, fő
ténykedési területük a piac és környéke.

   Az  első  napokban vigyáztam a tárcámra, ám mivel semilyen furcsa esemény
nem  történt,  az  utolsó  napokra  lanyhult  a figyelmem. Mivel nem először
jártam  már  hasonló  területen vagyonomat mindig két részre osztottam, és a
kisebbik  részt  hordtam  magamnál,  a  nagyobbik  részt  pedig  a  recepció
páncélszekrényében  helyeztem  el.  A  szobák nem voltak elég biztonságosak,
ezért  kénytelen  voltam így cselekedni. Ebben az országban is, mint sok más
országban,  a szálloda csak azokért az értéktárgyakért vállalt felelősséget,
amelyeket a vendégek a páncélszekrényben elhelyeztek.

   Helyi  idő  szerint  már  délután  hat felé járt, ekkor már tanácsos volt
hazaindulni,  mert  délről  már erősen fújt a sivatagi szél. A sivatag forró
lehelete   magával  hordta,  kavarta  az  éles  homokszemeket,  melyek  igen
kedvelték  az  európai  ruházatot,  mert minden résbe beleültek. Néhol olyan
porfelleg  keletkezett,  hogy  az  ember  az  orra  hegyéig  sem  látott.  A
napszemüveg  megóvott  a  nap  gyilkos  sugaraitól, azonban a porral szemben
tehetetlen voltam, néhányszor meg kellett állnom, hogy szemeimből kitöröljem
a  port.  Egy újabb ilyen kényszerpihenő közben hirtelen deréktájon egy erős
ütést   éreztem.  Olyan  erővel  rohant  nekem  valaki,  vagy  valami,  hogy
egyensúlyomból  kibillentett  s  elterültem  a földön. Kézitáskám nagy ívben
kirepült  a  kezemből.  Kezemben  lévő  napszemüvegem  szintén elejtettem, s
ráesve,  annak  szilánkjai  végighasították  mellemen  az inget. Hallottam a
dobogó  lábak egyre halkuló ütemét, lenyúzott bőröm fájdalmát feledve, fejem
azonnal kitisztult. "Megtámadtak" - cikázott át agyamon a gondolat.

   Megláttam  a futó alakot, kezében a táskámmal, utánavetettem magam. A düh
és  a  bosszú  erőt  adott,  mert  úgy szaladtam - félretaszigálva az elébem
kerülőket  -  mint  egy  megvadult  fenevad.  Önbizalmam  egyre  nőtt, amint
csökkent  a  távolság  köztem  és  támadóm között. Míg mögötte futottam, jól
megfigyelhettem  vézna  alakját,  azonnal tudtam, hogy egy kamaszodó gyerek.
Támadóm  érezhette,  hogy már csak pár lépésnyire vagyok tőle, mert hirtelen
mégjobban  megszaporázta lépteit. Ügyesen rohant, és jól szedte a kanyarokat
-  a számára bizonyosan ismerős utcákon. A szűk és kanyargós utcákon nagyobb
előnyre   tett   szert,   de  még  így  is  túl  közel  voltam  hozzá.  Néha
hátrapillantott,  akkor  láttam,  hogy  nem  bírja  már soká. A forró levegő
égette  torkomat,  éreztem, hogy már én sem bírom sokkal tovább. Ijedt arcát
látva,  reméltem,  hogy  eldobja azt az átkozott táskát, és akkor megmenekül
tőlem  és  én  is  megmenekülök  a  szomjhaláltól,  de  nem tette. Az utolsó
lépteimet  megnyújtottam  és  nagyot  taszítottam meztelen hátán. A lendület
hatására mindketten elestünk. Rázuhantam, hangosan nyekkent alattam a gyenge
teste  és  egy halk nyüszítő hangot hallottam. Nagy nehezen feltápászkodtam,
kitéptem  görcsös  kezei  közül  a  táskát. Úgy feküdt ott a földön mint egy
leterített őz. Melle zakatolva járt fel-alá. Lábammal leszorítottam a földre
bokáját,  hogy ne tudjon mozdulni. Másik lábával kétségbe esve felém rúgott,
de éreztem, hogy nincsen benne erő. Karjánál fogva felrántottam a földről és
jobbról-balról   kétszer   megütöttem  tenyeremmel  az  arcát  -  egyiket  a
napszemüvegért a másikat a futásért kapod - üvöltöttem angolul.

   A  gyerek  összehúzta  magát,  annyira  remegett  a  kimerültségtől és az
ijedségtől,  hogy  amint  elengedtem  azonnal  összerogyott.  Úgy  kuporgott
lábaimnál  mint egy nagyobb fajta gumilabda. Pár percig farkasszemet néztünk
egymással - agyunkban zakatolt a "mi lesz most?" kérdés.

   Amint  kicsit kifújtam magam, megnyugodtam. A kölyök nem mozdult, várta a
sorsát,  én  végignéztem  rajta,  erősen  felhorzsolódott vékony lábát látva
rájöttem, hogy aki előttem hever legyőzve, megalázva, az nem egy gonosztevő,
hanem  egy szerencsétlen sorsú ember, aki kényszerből tette azt amit tett és
vesztett.  Kinyitottam  a  táskám,  és  a  pénztárcámban  lévő  40-50  érmét
rászórtam  az előttem heverő testre. A test azonnal életre kelt, feléledt és
mohón  kapkodni kezdett a fémpénzek felé. Valamit motyogott, de nem értettem
a nyelvét, mert valamelyik helyi keveréket használta.

   Rövid  sortom  zsebéből  elővettem  zsebkendőmet  s letöröltem vele saját
vérző térdem, majd a kendőt összehajtva a gyerek felé nyújtottam, s kezemmel
egy  törlő  mozdulatot  tettem,  hogy  megértse miért adtam neki a kendőt. A
kendőt  szinte  úgy  tépte ki a kezemből. Összegyűrte és markába szorította,
eszébe sem jutott, hogy saját vérző lábát letörölje vele. Leguggoltam elé és
lábát megérintve mondtam neki:

   - Töröld meg.

   Úgy  láttam,  nem boldogulunk egymással, ezért intettem neki, hogy tartsa
meg  a kendőt. Felálltam és elindultam vissza a piac felé. Lábaim remegtek a
megerőltetéstől,  nem voltam hozzászokva, hogy kilométereket rohangáljak egy
idegen  ország  ismeretlen  utcáin.  Néhányszor  eltévedtem,  és  mikor  már
másodszor  mentem  el  egy  jellegzetes  épület  előtt,  megpróbáltam jobban
koncentrálni  az útra. Végül sikerrel jártam, megtaláltam a piacteret, onnan
azután  már  az  ismert  úton  folytattam  a  gyaloglást  a  szálloda  felé.
Igyekeztem, mert nem akartam, hogy rám sötétedjen. Már nem lehettem messze a
szállodától,  mikor  úgy  éreztem,  mintha  követnének. Hátrafordultam, és a
magam mögött kullogó gyerekben a délutáni támadómat ismertem fel.

   Próbáltam  elhessegetni,  de  nem  tágított, amikor megálltam, akkor ő is
megállt.  Nem  akartam,  hogy  rám  akaszkodjon,  ezért  ki  kellett valamit
találnom.  Megfordultam  és  elindultam  felé,  azonban  erre  ő is hátrálni
kezdett. Rá kellett jönnöm, ezzel a taktikával nem megyek semmire. Kénytelen
voltam  hagyni, hadd jöjjön ha nem restelli magát. Tudtam, hogy a szállodába
úgysem  jöhet be. A portán elkértem a szobám kulcsát, ruhám állapotát látva,
a  portás  izgatott  kérdésére  csak  legyintettem.  A  hűvös  szoba  kicsit
felüdített,  megmosakodtam  -  mert  a  kevés víz miatt fürdésről nem nagyon
lehetett szó - és bezuhantam az ágyamba. Hirtelen felnéztem, fülledt éjszaka
hangjai  suhantak  be  szobám  nyitott  ablakán.  Odamentem  az  ablakhoz és
gyönyörködtem  a nagy teliholdban. A nappal nyüzsgő forgataga után jól esett
a  csendes  éjszaka.  Fejem felett csak a hatalmas ventillátor lassú forgása
adott némi surrogó hangot.

   Gyönyörködtem  az éjszakában és sajnáltam az idő múlását, mert a délutáni
kalandomat  leszámítva jól éreztem magam itt, és még szívesen maradtam volna
pár  hétig.  Az  ablakhoz  húztam  egy  széket, leültem és elmélkedtem a nap
eseményein. Gondolataimban a kamasz járt. Vajon hol lakik? Evett-e? Vannak-e
szülei?  Mi  lesz  belőle?  Gondolkodtam,  kérdezgettem  magamtól, mennyivel
rosszabb  ezeknek a gyerekeknek a sorsa, mint odaát nálunk Európában. Ezek a
gyerekek   itt  mind  elkallódnak.  Fiatalon  meghalnak,  mert  e  kényszerű
életvitelük megöli őket, még az előtt, hogy megérnék a felnőttkort.

   Miért van ez így...

   Hirtelen nagy óbégatás zökkentett ki gondolataimból. Felálltam és láttam,
hogy  a  szálloda  előtt  nagy csoportosulás van. Nyújtózkodtam, hogy lássak
valamit,  de  a fény nem volt elég, csak azt láttam, hogy az emberek valakit
taszigálnak.  A sötét gyülekezetet lassan megszokta a szemem és hirtelen egy
ismerős  alakra figyeltem fel. Hármasával vettem a lépcsőfokokat, hogy minél
hamarabb  leérjek  az  emeletről.  A  lendülettől  szinte úgy robbantam ki a
szálloda  ajtaján.  Erre  a  gyülekezet  hirtelen  megtorpant  és a kiabálás
abbamaradt. Odamentem a főportáshoz és megkérdeztem:

   - Mit vétett a gyerek?

   A  portás elengedte a jajgató gyerek rövidre nyírt fekete haját. A kamasz
erre  rögtön leborult és átfogta térdeimet. Újra nagy kiabálás kezdődött, én
megpróbáltam  megnyugtatni  a  szálloda személyzetét. Megtudtam, hogy a srác
már órák óta ott lebzselt a hotel körül, és a portások azért jöttek ki, hogy
elzavarják  a  csavargót,  nehogy  bánthassa  a hotelben lakó gentlemanokat.
Megmagyaráztam  a délután történt eseményeket a főportásnak, aki mindenkit a
helyére  küldött,  és amikor már csak hárman maradtunk, elkezdett óbégatni a
gyerekkel,  aki zokogva válaszolt neki. Az egész szózuhatagból természetesen
egy mukkot sem értettem, de a főportás megmagyarázott mindent:


   - Uram  jegyezze  meg,  ne  tegyen itt jót senkivel, mert utána nem lehet
őket  levakarni.  Ez  a  gazfickó  önt  várta itt a kapu előtt. Nem hajlandó
megmondani, hogy mit akar öntől, uram. Csak azt hajtogatja, hogy ön jó, és ő
mutatni  akar  valamit.  A főportás megnyugtatott, hogy ne tartsak semmitől,
azonnal  rendőrt  hív  és  a gazember nem fog többet zaklatni. Erről azonban
sikerült  hamar lebeszélnem egy ropogós papírpénzzel. Igen meglepődtem azon,
hogy  mit  akarhat  ez  a  szerencsétlen nekem mutatni, hiszen a saját vézna
testén kívül semmije sem lehet.

   A  portás megengedte, hogy a szobámból ételt és italt vigyek ki újdonsült
barátomnak,  de  megjegyezte, eszembe ne jusson éjjel kint maradni az utcán.
Bólogattam,  hogy  megfogadom  a tanácsát, de nem hitte ezért erősen kezdett
húzni az ajtó felé.

   Nem  tehettem  mást,  otthagytam  a  mohón  faló gyereket az utcán. A kis
lelenc hálásan nézett rám, miközben falta a rántott húst és a kenyeret. Jobb
keze  ökölbe  volt  zárva.  A  pénz, amit délután kapott tőlem, még mindig a
markában  volt.  Éjszaka  még  sokszor  kinéztem  az  ablakon.  A hold fénye
mindannyiszor  megcsillant  egy  rozoga  inas  barna testen. Azon az éjjelen
semmit sem aludtam.

   Az első hajnalsugár már ruhában talált.

   Ott-tartózkodásomból  már csak két nap volt hátra, ezért próbáltam szűkös
időmet   minél   jobban  kihasználni.  Uticsomagomból  előkotorásztam  kicsi
hátizsákom,  megtöltöttem  minden "földi jóval", és útnak indultam. A portás
álmosan intett utánam, s én kiléptem a külvilágba. Sejtésem beigazolódott. A
kamasz  kölyök ugyanott várt rám, ahol előző nap elbúcsúztam tőle. A reggeli
hidegtől  és a fáradtságtól elgémberedve indult meg felém, amikor meglátott.
Üdvözlőleg  intettem,  mire  ő  belém csimpaszkodott, s húzni kezdett a piac
felé.  Olyan  erővel  húzott  maga után, hogy szinte képtelen voltam haladni
vele.  Meglepett  erőszakossága,  de  ezt  az  elmúlt  éjszaka  elszenvedett
nehézségeinek  tudtam  be. Szinte futva haladtunk, néha megtorpantunk, s így
lassításra   kényszerítettem,  de  ő  pillanatokon  belül  újra  gyorsított.
Elhatároztam,  ha  így  megy  tovább, akkor nem megyek vele sehová. Ráadásul
egyetlen  szót  sem  váltottunk,  mivel egymás nyelv ét nem értettük. El sem
tudtam képzelni, hogy hová megyünk, de éreztem, hogy mennem kell.

   Az  utcák  lassan kezdtek benépesedni, néhány csadorba öltözött asszony -
fejükön  vizeskorsóval  -  ment el mellettünk. Egy fehér szakállas aggastyán
néhány  ökröt hajtott a piac felé. A piaci zsivaj egyre jobban felerősödött,
de  mi  hirtelen  irányt  változtattunk, s számomra egy eddig még ismeretlen
utcán  haladtunk.  Közben  vonakodásommal  végre lassításra bírtam erőszakos
vezetőmet.  Egyre  sűrűbben  tekingettem  hátra,  mert  ismeretlen uticélunk
nyomasztóan hatott rám.

   Hirtelen  megálltam, a lendülettől a kölyök keze lecsúszott csuklómról. Ő
erre idegesen kapott felém, de én egy kézmozdulattal megnyugtattam, hogy nem
szököm  el.  Miközben ismét egy kanyargós sikátorban haladtunk, észrevettem,
hogy már jól bent járunk a szegény-negyedben.  A gyerek pár lépéssel előttem
haladt,  s  ha lassítottam, akkor mindig intett, hogy kövessem. Az is zavart
rendületlen   menetelésünkben,   hogy  minden  sárkunyhóból  figyelő  szemek
szegeződtek  rám.  Az  emberek  többsége nem nézett ki a házából, de a rések
mögött  sokszor  megpillantottam  néhány  fekete  szembogár csillanását. Úgy
éreztem  bármelyik  pillanatban  kironthatnak fegyverben, s én akkor sohasem
térek vissza hazámba.

   Próbáltam  szaporázni  lépteimet, hogy utolérjem társamat, benne valahogy
megbíztam.  Arra  gondoltam,  hogy  ő  védelmet nyújthat számomra. Egy ideig
fejben  tartottam  az eddig megtett útvonalat, de a sivár utcák egyformasága
hamar  összezavart.  Átkoztam  magam,  hogy  nem  hoztam  tollat  és  papírt
magammal,  amire  feljegyezhettem  volna útvonalunkat. Törtem a fejem, vajon
hová  visz  utunk?  Kell-e ez nekem? Lelkemben azonban vágytam az ismeretlen
kalandot.  Arra  már  rájöttem,  hogy itt senki sem akar kirabolni, megölni,
hiszen  már  régen megtehették volna. Már majdnem tíz óra volt. A közel négy
órai  gyaloglás  kifárasztott.  A  türelmem  elfogyott,  már  nem  vágytam a
kalandra.  Próbáltam  megmagyarázni  a  fiúnak, hogy nem megyek tovább, de ő
csak  mutogatott az égre, a nap felé, miből lassan megértettem, hogy már nem
tarthat soká utunk.

   Elhatároztam,  hogy  még  egy  órát  követem  a  kis  vadorzót, de az óra
leteltével   visszafordulok,  és  ebben  nem  akadályozhat  meg  semmi  sem.
Fáradtságom  kissé  agresszívvá tett, ezt csak fokozta az, hogy már jó ideje
elhagytuk a lakott települést.

   Talpaim  alatt  a  száraz  köves  talaj erősen tartotta magát. Én viszont
attól tartottam, hogy talpam felhólyagosodik, ami a visszautat megnehezítené
számomra.  Félelmem  azért  is nőtt, mert éreztem, hogy a tűző nap forrósága
elől  lassan árnyékba kellene húzódnom. Csodáltam elszánt vezetőm erejét, és
kitartását. Ő végig egy iramban haladt célja felé, és tette ezt mezítláb, az
éles  kövekkel  mit  sem törődve, étlen, szomjan, kialvatlanul. Éreztem, nem
bírom  tovább,  és szinte abban a pillanatban elhagyott elszántságom és vele
együtt  erőm  is  elfogyott.  Lerogytam.  Kísérőm,  akkor odaugrott hozzám s
próbált  felsegíteni,  de én elhagytam magam. Vézna kis teste megfeszült, de
nem  bírt  velem.  Fejemmel  intettem,  hogy  nem  megyek tovább. Erre ő még
kétségbeesettebben   próbált  lábra  állítani,  kevert  nyelvén  kérlelt  és
kiabálva   mutogatott   menetirányunk   felé.   Elég  sok  idő  eltelt  mire
megértettem,  hogy  egy  barlang  van  a közelben és ott pihenhetünk. Utolsó
erőmet  is  összeszedve  felálltam és intettem, hogy induljunk. Szitkozódtam
magamban,  saját  felelőtlenségemért. Úgy éreztem menten elpusztulok, hogyha
nem kerülhetek árnyék alá.

   A  barlang  nem  volt  bizalomgerjesztő,  bejárata azonban hűs sötétséget
lehelt. Másra nem is vágytam, csak elbújni a tűző nap elöl. A gyermek eltűnt
előlem  a sötétben, s én tapogatózva próbáltam utolérni. Néha elengedtem egy
cudar  káromkodást,  mert  megcsúsztam  a  sziklákon.  Szemem perceken belül
megszokta  a  sötétséget,  így  újra  felfedeztem  magam  előtt vezetőmet. A
meredeken lefelé vezető folyosó lassan egyre jobban kiszélesedett. A barlang
valójában   barlangrendszerekből  állhatott  és  mi  valószínűleg  az  egyik
összekötő-folyosón  jutottunk  el  egy  óriási  terembe.  A  falak nyirkosak
voltak,  néha  éreztem  és  hallottam,  ahogy  a  mennyezetről és a falakról
lecsöppen egy-egy vízcsepp. Víztükröt pillantottam meg magam előtt. A kölyök
egy  kiemelkedő  szikla mellé guggolt, s lábait egyenként megmosta a vízben.
Ahogy  közelebb mentem, hallhatóvá vált a barlangi tavat tápláló forrás halk
csobogása. Leheveredtem a kőtömb mellé, hátamat a sziklához támasztottam, és
kezemet belemártottam a csörgedező ér frissen beömlő vizébe.

   Meglepődtem  a  hűvös  víz  érintésétől.  A  kinti  forróság  után  hideg
borzongás futott végig a hátamon.

   Szokatlan  volt,  hogy a zárt barlangban nem volt vaksötét. Felnéztem, és
láttam,  hogy  a  sziklamennyezet  apró résein átszűrődik némi napfény. Ez a
gyér  fény mégis varázsossá, hangulatossá tette ezt a helyet. A barlangterem
oldalfalait azonban homály fedte.

   A  gyerek  intett,  hogy  nyugodtan  pihenjek. A megerőltető meneteléstől
megéheztem s megszomjaztam. Hátizsákomban kotorászva néhány konzervet vettem
elő.  Kisérőm  érdeklődve  figyelte  ténykedésemet  s  örömmel kapott a felé
nyújtott  kétszersült  és  a  konzerv  felé. A kulacsomban lévő üdítő - mely
szinte  felforrt  az  idevezető  úton  - nem nyerte meg barátom tetszését. Ő
inkább  a forrás hűsítő vizét választotta. Én félve a fertőzésektől inkább a
saját  italomnál  maradtam.  Ebédünk  elfogyasztása  közben  némán bámultunk
egymásra.  Nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mit keresek itt, de az ebéd
után  ismét  erősnek  éreztem  magam.  A  barlang  csendje,  a víz csobogása
felébresztett bennem valami ősi érzést.
   Lehunytam  szemem  és  azt képzeltem, megválok a civilizációtól. Eltűnnek
gondjaim, bajaim. Nem kell a jövőmmel foglalkoznom. Csak a mának élek. Nincs
karrier.  Nincs  rohanás.  Nincs  határidő. Nincs főnök. Béke van, nyugalom.
Nincs fájdalom, éhség. Csend van.

   Már  nem  éreztem  a hátamon a kő hidegét. Nem éreztem az időt. Lebegtem,
ringatóztam.  Szemem  kinyitottam,  kerestem  társamat,  de  annyi  erőt sem
éreztem  magamban, hogy mozdítsam fejemet. Szememre mázsás kövek nehezedtek.
Küzdöttem, de éreztem, hogy alulmaradok. Szemeim le-le csukódtak.

   Erős szikrázó fény térített magamhoz. Hunyorogva ocsúdtam fel. Tenyeremet
a  vakító  fény  felé  nyújtva  próbáltam  árnyékot  vetni szememnek, közben
kétségbe  esve,  a  levegőbe  kapaszkodva  felültem. Hasztalan kerestem ifjú
vezetőm  alakját a vakító fénytől megvilágított barlangban. A fiút sehol sem
láttam.  Rájöttem, hogy egyedül vagyok, ettől még jobban elfogott a rémület.
Helyemről   felugorva   az  egyik  közeli  szikla-kitüremkedéshez  tapadtam.
Felemelt  jobb  kezemmel  védtem  az  arcom, s hunyorogva kerestem e különös
jelenség  okát.  Döbbenten  tapasztaltam,  hogy  a  szikrázó  fényforrás nem
sugároz  hőt  felém,  csak egyszerűen és megmagyarázhatatlanul előttem volt.
Döbbenetem  csak fokozódott, mikor ráébredtem arra, hogy a fény nem tölti be
az egész barlangot, hanem pontosan szemben velem, kettő-három méterre tőlem,
egy  két  méteres  sugarú  körben, embermagasságig tart. Olyan érzésem volt,
mintha  a  föld megnyílt volna előttem. A fény egyre erősebb lett, azonban a
látható  szikrázás  abbamaradt. Feszülten, mozdulatlanul vártam, a menekülés
gondolata fel sem merült bennem. A fény erőssége közben elérte maximumát, és
a  villongás  végkép  abbamaradt. Egy ember vékony alakjának árnyékát véltem
felfedezni  a  fénygömb  közepében.  Nem  akartam hinni a szememnek, s akkor
talán nem is hittem. A férfialak körvonala homályos volt, de tisztán láttam,
amint  kissé  oldalra  széttárt  kézzel  tenyérrel előre - felém - egyenesen
állt.  Láttam,  hogy  meztelenségét  egy  lepelszerű  anyag takarta. A kissé
hosszúkás   arc  és  a  vállára  omló  haj  ismerőssé  tette.  Úgy  éreztem,
rengetegszer  láttam  már  ezt  a férfit. Láttán nyugalom szállt rám. Testem
forrónak éreztem, amint a hűvös verejték végigszaladt arcomon.

   Döbbenetemből egy hirtelen fényfelvillanás rázott fel.

   A  barlang  koromsötétjében  még  sokáig égett a szemeim előtt egy fényes
folt, melyet akkor is láttam, mikor a szemeimet behunytam. Az egész jelenség
olyan  volt,  mintha  az  elektromos  ívhegesztés  fényébe néztem volna. Még
sokáig mozdulatlanul vártam, de nem történt semmi. A sötétben azon tűnődtem,
hogy  valóban  megtörtént-e az előbbi esemény, vagy csak álom volt az egész.
Olyan  hirtelen  lett  vége, hogy szinte meg sem tudtam győződni arról, hogy
mit  láttam.  Négykézláb  tapogatózva,  pár  métert  előre  csúsztam,  de  a
jelenségre  utaló  jelet,  égésnyomot  vagy  szagot nem tudtam felfedezni. A
történtek  valódiságáról  csak  a  fénytől  elvakult  szemeim  győztek  meg.
Perceken  belül  ez  az  egyetlen  bizonyítékom  is szertefoszlott, mert már
kezdtem  a  sziklafalak  alakját  felismerni,  látásom  ismét  helyre  állt.
Összeszedtem  szétszórt holmimat. A barlang csendjét csak a kis ér csobogása
törte meg. Elindultam arrafelé, amerre a barlang kijáratát sejtettem.




                  
          
Illusztráció: WonDers A barlang bejáratán átszűrődő egyre erősebb fénysugár fájón hasított a sötétséghez hozzászokott szemembe. A nap már jóval túljutott delelőjén. A hőség ellen küzdött a már jól ismert erősődő szélzúgás, mely a sivatag felől nap-nap után kerg ette az éles kis porszemeket. Ameddig a szem ellátott, nem volt sehol egy élő ember. Egyedül voltam. Mivel mindig a város felé fújt a szél, így a széliránnyal megegyezően indultam el, s pár órai gyaloglás után sikerült elérnem az oltalmazó várost. A sivatagi szél már javában tombolt. A visszaút nehezét már megtettem, korábbi izgatottságom mértéke enyhült, hideg fejjel próbáltam az elmúlt eseményeket időrendi sorban felidézni. A jelenség okát azonban továbbra sem sikerült megfejtenem, mint ahogy arra sem sikerült rájönnöm, hogy a bennszülött fiú mikor, hogyan, és hová tűnt el a barlangból. Az, hogy a fiút többé soha sem láttam igazolta sejtésemet, hogy amit mutatni akart, azt láttam azon a napon. Nem tudtam, hogy mit láttam, de úgy éreztem látnom kellett. Másnap már a hazautazáshoz kellett készülődnöm. Sokszor kitekintettem az utcára az ablakomból, de nem véltem ismerőst felfedezni. Mivel hiába vártam a fiút, délután útnak indultam, végigjártam azokat a helyeket, ahol az előző napokban megfordultam. Közben a fejemben egyre csak a megmagyarázhatatlan látomás járt. Az idő sajnos egyre gyorsabban múlt, és én annál inkább nem akartam hazatérni. Tettem még egy kirándulást a barlanghoz, de az előző napi kalandom sajnos nem ismétlődött meg. A szállodába hazaérve már csak a jelenségre tudtam gondolni. A portások gyér angoltudása miatt kérdezgetéseimre csak azt a választ kaptam, hogy ősrégi babona övezi a barlangot, helyi szokás, nem érdemes vele törődni. Éjszaka nem tudtam aludni, ahányszor kilestem szobám ablakán, annyiszor merült fel a remény, hogy a fiú ott áll az utcán, és annyiszor fogott el a csüggedés, mert nem volt ott. Lassan hajnalodott, s tudtam, ahogy a nap egyre feljebb kapaszkodik az égen, az én időm úgy fogy el. Már előre rettegtem a perctől, mikor a szálloda egyetlen Land Rover terepjárója megáll a bejárat előtt és én végleg távozom a városból, hogy repülővel elhagyjam ezt a száraz, szegény és gazdag, kopár és gyönyörű országot. Elmélkedésemből egy hangos rekedt dudaszó zavart fel és én gépiesen, fáradt és merev arccal, megtörten, kezemben a csomagjaimmal vonultam le a lépcsőn. Komótosan, mintha még most is az időt húznám, fizettem, s a szálloda bejáratán beszűrődő erős napfény felé fordulva - lehet, hogy köszönés nélkül - távoztam. Tudtam, soha sem lesz még egyszer annyi pénzem, hogy ide eljöjjek. A szívem összeszorult. Az autó már jó pár perce robogott velem, s a város utcái egyre elhagyottabbak lettek. Akkor nem értettem igazán, miért fáj a szívem. Hirtelen egy integető alakra lettem figyelmes. Szívem azonnal a torkomba ugrott, de még mielőtt a sofőr vállára tettem volna a kezem, ráébredtem, hogy csak egy haverozó kisgyerek az, ki tőlem az ismeretlentől a robogó nagy autóban, búcsúzik. Hosszasan néztem még a város után. A város zaja egyre jobban halkult, s az autó motorhangjába csak az erősődő szél zúgása vegyült. Búcsúztam a várostól. Búcsúzott tőlem Izrael. Éreztem, hogy egyre messzebb kerülök tőle. Alex
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.