''VONZÁSBAN
Égő tűzként hasította a levegőt, amint belépett a légtérbe.
Nem érzett fájdalmat, csak a körülötte elsuhanó, forrón fortyogó gázok
zúgását érezte.
Ez az? Ettől óvták mindig? Azt hitte sokkal... sokkal rosszabb!
Az egyenletes száguldást a rideg, hideg semmiségben, felváltotta az egyre
gyorsuló zuhanás a kicsiny valami felé. Nem tudta, mi vár rá.
Nem tudhatta. - Senki sem tudta előre soha...
Sokan röppentek el mellőle. A hosszú vándorlásban sokan tűntek el,
sohasem hallott felőlük többé.
A többiek mindig csak úgy emlegették, hogy "elzuhantak".
Ezek szerint róla sem fognak hallani majd a többiek soha már.
Mi történt? Hová lett? Tudomásul veszik, hogy nincs, és kész.
Ettől már nem is félt annyira. Érezte, száguldása lefelé már egy idő óta
egyenletes, de még mindig forró tűz vette körül.
A mélység szippantotta magába, mögötte a heves lángok szikra csóvája
ropogva sistergett el nem szakadva tőle.
Úgy érezte, ez a megsemmisülés, de mégis fenséges érzés fogta el.
Gyönyörű! Szinte kéjes vágy kerítette hatalmába. Érezte, hogy testtömege
egyre kisebb lesz, de egyre jobban fokozódik a héj morajlása bensőjében.
Tudta, ezt kell éreznie. Mindenki így érzi, így kell, hogy érezze!
A mélység - igaz azt sem tudta, hogy merre van a "le" és a "fel" - már
feleannyira lecsökkent, mint amilyen a legelején volt.
Maga alatt zuhanása végcéljaként egy gömböt ismert fel.
Megrettent - most először!
A fantasztikus, jóleső, kielégült érzés szinte azonnal felcserélődött
szörnyű halálrémületté. Most már azon volt, hogy fékezze féktelen gyilkos
iramát - hasztalan.
Ereje már nagyon elhagyta, s tömege is nagymértékben lecsökkent. Hiába
forgolódott, pörgött s billegett. Kifáradt, s megadón tűrte, hadd sodorja
balsorsa a végzet felé.
Szeretett volna repülni a többiektől körülövezve. Velük mindig jól érezte
magát, de örült, hogy ezt az érzést is megismerte, mert ezt sokkal
izgalmasabbnak találta mindennél.
Csak azt sajnálta, hogy többé nem érezheti, mert bizonyára ez volt az
utolsó "jó" és "rossz" érzete! Úgy fog pusztulni, mint a többi "elzuhant",
még maga sem tudta, hogy hogyan fog ez lezajlani, de büszke volt: mindenki
tud repülni, de tűzben "elzuhanni" már kevesebben.
Talán az sem biztos, hogy ezután mindennek vége, sőt lehet hogy éppen
ezzel kezdődik valami új, jobb az eddiginél. Azért, mert az "elzuhantak"
közül senki sem tért vissza, még nem biztos, hogy az utolsó száguldás után
semmi sincs. - De ezt még nem tudhatta.
Már újra bátor volt, mint az elején, s élvezettel hullott alá tovább.
A gömb már hatalmassá duzzadt, az egész teret betöltötte.
Kiváncsi volt a gömbre. Nem látta olyan félelmetesnek, mint azelőtt hitte
róla. Sőt szerencsésnek érezte magát, hogy piciny része lehet majd a gömbnek
- az óriási gömbnek, ami egyre csak duzzadt, nőtt, s betöltött mindent. Most
már csak ez jelentette számára a világot, a célt, az eddigi létezés
értelmét.
Most már tudta, hogy nem semmisül meg. Élni fog egy másik világ
részeként, élni fogja a saját, vagy a gömb életét, de nem pusztul
haszontalanul, a gömbre zuhanva.
* * *
Esteledett, s már hűvösebbre fordult az idő, jelezve a közelgő még
hidegebb estét és éjszakát. A Nap már lebújt a csúcsok között, s átvette
helyét a Hold, a Föld hű kisérője. Téli arccal ragyogta le hideg fényét a
füves lejtőn végigvonuló nyájra. A Hold rideg fényénél csak a fentebb levő
havasok csúcsán szikrázó hó volt hidegebb.
A hegyi pásztor már készült hazahajtani a falu birkanyáját.
Öreg volt már, de szamara sem volt sokkal fiatalabb nála.
Ült az öreg a vén gebén, s nagyokat szippantott repedezett, kiszáradt
pipájából. Vén csontja megremegett, behúzta nyakát, kicsit hátrább fordult,
s jobb kezével magára húzta a meleg báránybundát. Ritkuló fogai között egy
éleset köpött, majd füttyentett a "hajtónak". Megbökte sarkával vén hátasa
oldalát. A nyegle állat eddig némán, lehajtott fejjel, szemébe boruló
füleivel álldogált tűrelmesen súlyával. A bökésre lassan botorkálva, de
továbbra is lehajtott fejjel megindult.
Közben a "hajtó" körbeszaladgálta a szétszóródott nyájat. Hangos
ugatással verte fel a természet álomba merülő csendjét.
A Hold útmutató fényében lassan megindult a bégető, buta tömeg. A kutya
már jól értette a dolgát. Már régóta szolgálta gazdáját, s bizony amelyik
bamba jószág nem akart engedelmeskedni neki, mert nem volt elég a napi
legelés vagy finom gyógyfűre akadt, az megjárta. A "hajtó" figyelmeztetően
mélyesztette fogait a vastag bundába. Ilyenkor a birka rémülten megugrott, s
bőgve menekült beljebb a biztonságos tömegbe. Még a kos sem mert a mérges
ebbel szembe fordulni, habár a "négylábú örző" is kerülte az efféle
találkozásokat, de ettől függetlenül is a legnagyobb "szava" volt a
seregletben.
Az öreg egy utolsót szívott a pipába, de az megszűnt füstölögni.
Káromkodott egyet, s a térdéhez ütögette a kialudt füsteregetőt, melyből a
megmaradt szenes dohány a szamár oldalára, majd onnan a füves, köves talajra
hullott.
Ekkor felnézett a súlyos bunda alól s elégedetten tekintett végig az
előtte vonuló csoporton. Ismét füttyentett, s balra intett. Baloldalon
leszakadt néhány állat a menetből. A "hajtó" már futott is arra az oldalra,
mérgesen csaholt a szétugró bambák között...
Az öreg elégedett volt, s csak annyit motyogott vastag, idősödő deresedő
bajusza alatt: - Jól van, hajtó!
Hazagondolt. A falura. A jó öregasszonyra, aki ismét ott várja a viskó
kapujában, mint megannyi éve már. A melegre gondolt ami bent várja a házban,
s az öreg nyanya zsíros, ízes, szaftos főztjére. Bizony megéhezett dél óta,
mikoris az asszonya kihozta kosarában az ebédjét.
A "hajtó" is éhes biztosan, s a gebe is vágyódik már az ól szénaillatára,
ahol már tisztán lecsutakolva, terhétől megszabadulva várhatja a maga jóízű
vacsoráját, s a gyöngyöző friss vizet, amit az öregasszony önt elébe a
favödörbe.
Nem voltak gyerekei. Pedig nagyon szerették volna a feleségével, ha
legalább egyetlen csemete születik, de sajnos soha sem maradt állapotos a
nő. Hogy kinek a hibájából, azt egyikőjük sem tudta. Szerették egymást, a
gyerekáldás elmaradása miatt sohasem marakodtak. Szomorúan tudomásul vették,
hogy a gyerek csak nem jön. Régen együtt éltek már, mindegyikük hitt
Istenben, és megelégedtek ennyivel.
Egy napon aztán meghalt a falujuk pásztora, s nem akadt ember aki
elvállalta volna e korántsem könnyű feladatot. A helyzet fokról fokra
nagyobb gondot jelentett a falunak, mert a föld az rossz volt errefelé, csak
az állattenyésztés volt némileg kifizetődő.
A tehénnel sok lett volna a baj és gond, a kevésbé igényes állat tartása
volt a jobb megoldás. A juh azonkívül még ellátta az embereket meleg
bundával is. Kissé fanyar ízű, de iható tejét és húsát hamar meg lehetett
szokni. Mivel nagyon igénytelen állat volt, ezért aztán aki csak tehette, az
birkát tenyésztett. A hegyes vidék miatt az egész ország kereskedelme
folyton e négylábúakhoz kapcsolódott.
Az öreg elvállalta a pásztorkodást, és azóta ő töltötte be ezt a
tisztséget. Hozzászokott és megszerette, tudta, amíg ő él, addig a falunak
nem kell félnie, hogy a birkanyájat elviszi a menykő. Azt is megszokta már,
hogy csak kéthetente kap híreket a faluból. A felesége, akit ő csak
"öregasszonynak" nevezett, csak egyszer ereszkedett le a két hét alatt a
faluba, akkor hozta fel az újságot, s az élelmet amire szükségük volt. Nem
ettek sokat, kevéssel is beérték. A falutól nem laktak messze, a kunyhó fél
napi járóföldnyire volt tőle, de az öregasszonynak azért ez sok volt. Nem is
a leereszkedés, hanem a felfelé gyaloglás "megrakottan". Az ösvényen még ló
s szamár nélkül is előnyösebb volt leereszkedni, mert az állat, ha
megbotlott volna, menten összezúzta volna magát a sziklás lankán.
Előfordult, hogy az öreg pásztor nem tért haza a kunyhóba.
Asszonya akkor sem nyugtalankodott különösebben, mert tudta ilyenkor,
hogy párja friss, újabb legelőre bukkant, s a szabad ég alatt hál, a nyáj
pedig összebújva vészeli át az éjt.
Az asszony nem félt egyedül, sokat megért már és volt egy puskája is a
házban. Embertől nem tartott. S a vadállatok hamar elhúzták az irhájukat,
amint a lövések eldördültek a ház ablakából.
Az öregnek is volt egy ósdi puskája, ritkán kellett használnia. A puska
egy bőrtegezben volt elhelyezve, a tegez pedig a szamár oldalára volt
rászíjjazva. Ritkán vetődött idegen erre a környékre, s az állatok másik
őre, a "hajtó", a bajban is hű, megbízható társa volt gazdájának.
A vadakat a kutya már jó előre jelezte, s a fegyver már időben az ember
kezében volt. Nem volt mitől félniük, és nem is féltek. A táj nyugodt volt,
szinte semmi sem mozdult.
A "hajtó" ugatása riasztotta fel az embert gondolataiból. Meglepve
tapasztalta, hogy már teljesen besötétedett. Csak az ég egyetlen hatalmas
égi lámpása világította meg az elszenderülő nappali rágcsálók odújait, az
emberek házait, s a csendben ébredezve neszező rovarok, s "éjjeli kóborlók"
búvóhelyeit. Hűvösre fordult az idő. Esténként egyre jobban elhalkult a
tücskök ciripelése, s a tavak, víznyelők környéki békák éktelen ricsaja. Az
ősz egyre jobban birtokába vette a tájat. Mind hevesebb szélrohamok kaptak
bele a kopár hegyi növények leveleibe, hogy megfosszák a bokrokat a még
megmaradt ruháiktól. Nap mint nap egyre gyorsabban sötétedett.
Az öreg nézte a Holdat. Szerette. Nem tudta, hogy mi miért van. Nem
értette a világ összefüggéseit de a Holdat ismerte már, gyermekkora óta
figyelte. Tudta, hogy a Hold mindig télen a legszebb.
Fázott, de örült a közelgő télnek. Örült, hogy ismét nézheti azt a
fantasztikus "hideg lámpást", összes "szikrájával" együtt.
Magányos óráiban mindig az eget kémlelte, a messzeséget, gyönyörködött a
csillagok vibráló, lüktető fényében. Tisztelte a kis égi gyöngyöket. Isten
szemei - mondták a falubeliek, s hitték, amint egy csillag ragyogása
leszáll, akkor egy földi ember sorsára pont tettetik. A meghalt embert Isten
szeme már nem követi, ezért a töméntelen mennyiségű szikrák közül egy
kihamvad, az élő emberek látómezejéből kiszáll, hogy a halott lelkének utat
mutasson a sötétben, a láthatatlan fény felé, Isten bírói színe elé.
Hirtelen tompa sustorgásra lett figyelmes. Azonnal elfelejtett mindent,
házat, öregasszonyt, mindent, amire az előbb gondolt. Most már csak a susogó
hangra figyelt, még a csacsit is megállította. Úgy fülelt, mint a tyúkok a
baromfiudvarban - kissé oldalra fordított fejjel, szemeit szúrósan, de
merengve a távolba meresztette -, hallgatózott.
Nem ismerte fel a zajt. Nem hallott még ilyet sohasem.
De mégis... vagyis csak hasonlót: Mikor fiatalabb volt, egyszer lekerült
a hegyekből a síkra - a lentebb elterülő városba - akkor hallott ilyesmi
zajt. Egy jármű hangja volt. A gép fémkerekei fémsineken futottak és sok
ember utazott rajta. Akkor hallotta az ehhez hasonló, sistergő dübörgést,
amikor a gőzmozdony a távolból egyre közelebb ért. De akkor olyan füst és
gőz terjengett a levegőben, hogy szinte felismerhetetlen volt a dübörgő
masina. Most pedig nem látott semmit.
- De ez mégsem lehet az! - motyogta az öreg önmagának vagy talán a
szamarának.
A sziszegő hang egyre élesebb lett s már egészen közelinek tűnt. Először
kétsége volt: Lehet, hogy csak öregkori képzelődés az egész, elfáradt fájnak
a szemei vagy...
Ekkor pillantása a kutyára esett. Az arrébb huzódott a nyájtól, elfeküdt,
szinte a földbe próbálta préselni magát.
A pásztor látta már ilyennek a kutyát - emlékezett - akkor csinált így a
jószág, amikor egyszer ő bántani akarta valamilyen apró csínytevése miatt.
Igen - a kutya félt, és kétségbeesetten figyelt, s halk, nyüszítő hangon
nyivákolt, vinnyogott, mint egy bagzó macska, csak még fültépőbben. A
pásztor már éppen rászólt volna, amikor újra, de mostmár tisztán hallotta a
feje fölül a sivító hangot.
Rémülten hátracsapta a fejét, úgy, hogy majdnem végighanyatlott hátasán s
felnézett az égre, arrafelé, ahonnan a fütyülő, éles zúgást vélte hallani.
Visszahőkölt döbbenetében, sarkait belenyomta szamara oldalába, s a kantárt
tartó kezei a levegőbe markoltak.
Az állat hirtelen megugrott, s az öreg egyensúlyát vesztve hanyatt
lebukott a köves kemény talajra.
Érezte, hogy rosszul esett, megszédült, képtelen volt felállni, a dübörgő
zúgást a fejében hallotta. A nyakát alig tudta elfordítani. Utolsó
erőfeszítésével megpróbált még egyszer feltekinteni az égboltra - mint aki
nem akar hinni a szemének, újra látni akarta azt, amit az előbb - azt a
fekete árnyat. Szemei elhomályosultak. Érezte még, hogy a hűvös légáramlat
végiglebeg a tájon. Kezei biztos támaszték után matattak a földön. Ismét
megpróbált felállni. Szorításában a füvet markoló ökle kitépte a föld
bársony takaróját, majd ernyedt, szétnyílt ujjai között a lengedező fuvallat
lassan tovasodorta a puha kis fűszálakat nyitott, érdes tenyeréből, s abban
csak a fűvel kitépett föld maradt meg, mely nehezebbnek bizonyult a
szellőnél.
A zuhanó tűz látványától, s a förtelmes dübörgéstől a megvadult nyáj
egymást taposva menekült.
Még a "hajtó" sem tudott úrrá lenni a helyzeten. Hiába ugatott,
vicsorgott, hiába ugrott egy-két megkergült kosnak. Hiába marta meg
bármelyiket is. Az üvöltő csorda elsodorta, s jónéhány rohanó láb gázolt át
vérben úszó testén. A hatalmas, megrémült állatözön megállíthatatlanul
száguldott a lejtős vidéken tova. Másodperceken belül elhalt a rohanók
csörtető zaja. Csak dögök, és sántikáló, bőgő, nyomorék megzavarodott
állatok maradtak a helyszínen.
Félelmükben ricsajozó birkák és sebeiket nyaldosó árva féldög, kínjukban
hörgő állatok között feküdt valahol vérbefagyva az immár örökre néma
"hajtó", mozdulatlanul heverő gazdájától nem messze.
* * *
Furcsa melegség öntötte el. Nyugodt volt. Az alatta elterülő gömbfelszín
már jóideje síkká változott. Már csak pillanatai voltak hátra, ki akarta
élvezni az utolsó másodperceket is. Zuhanása olyan élmény volt számára, mely
mindennél többet ért...
Alex