''A VÁROS
A kora őszi alkony szokásos helyén találta: ült a tízbe révedve, míg a
csorda követelőző bőgéssel tudtára nem adta: ím, itt az idő hazatérni.
Botjával bekotort a lángoló fahasábok közé, majd elmerengve, nehéz
szívvel a Városra gondolt.
A városra, melyet soha nem ismerhetett meg.
Mióta az eszét tudta, künn élt a hegyekben, pásztorként.
A hajnali napsugár már szorgos munkában találta. Mindig akadt tennivaló a
háznál, vagy az állatok körül. Egyszerű életét átszőtte egy szó: szeretet;
de valahol, elrejtve tudata mélyén féltve őrizte az Álmot: beszélő gépeket,
zenélő dobozokat, nyüzsgő forgatagot - a VÁROST.
Ezen az estén szokatlan erővel tört fel e kínző kiváncsiság, mely
láthatatlan szállal húzta, vonszolta az ismeretlen felé. Összeszorított
foggal ugrott fel, de nem bírta elterelni kusza gondolatait e csillogó
életről.
Felsóhajtott, majd odébblépett, egy darab fát rugdalva. Sajnálta magát,
önnön létét, tétlenségre kényszerített egyszerű életét.
Ekkor különös sűvítő hangra s az állatok szokatlan bőgésére lett
figyelmes. A pásztor felkapta a fejét, s gyanakodva körülnézett. A távolban,
egy patak által szabdalt mezőn parányi fényt pillantott meg, mely pici volt,
de határozott, csábítóan hívogató s mégis félelmet keltő.
Tétován állt, az ingét gyűrögetve, majd a csordát a kutyákra bízva
elindult.
Az el-elhalványuló fény miatt torokszorító félelem szállta meg.
- Ne, ne tűnj el, várj meg, várj... - rimánkodott, s maga sem vette
észre, hogy mikor váltott át óvatos járása vad ragadozó rohanására.
Elszántan futott az alkony sötétjét feltépő villogás felé, s az sem
érdekelte, hogy egy arcába csapódó gally vérző sebet ejtett rajta.
- El fog veszni, el fog veszni! - idegeskedett, s még gyorsabb tempót
diktált magának. Lábainak dobogása zakatoló ritmusként visszhangzott
szívében. Egymás után hagyta maga mögött az ismerős fákat, bokrokat, de
örökkévalóságnak tűnt, míg megközelítette e különös jelenséget.
A fény egy föld fölött lebegő tárgyból áradt, ám hirtelen villanással
kialudt. A pásztor szaggatott lélegzettel, értetlenül bámulta, majd
leroskadt.
Azt már nem vette észre, hogy apró, gyerekeknek tűnő szürke emberek
figyelik őt hatalmas, kifejezéstelen szemekkel.
Mikor magához tért, szurokfekete sötétség vette körül.
Nem, nem teljes feleszmélés volt ez, inkább lebegés egy bársonyos
simaságban, megfoghatatlan, furcs állapotban.
Örvénylő folyam ragadta lassan magával, melyben felrémlett a múlt: távoli
tölgyesek, csobogó csermelyek, riadt állatok, régi barátok. Az idő megszűnt
létezni, minden egybeolvadt egy bódító kavargásban, megnyugtató, lágy
zsongásban.
Ekkor az emlékek ködébe belehasított egy szál.
Egy vékony ezüstfonál, mely finoman, de mégis érezhetően követelt magának
egyre nagyobb és nagyobb teret.
Az idő is visszatért, a múltat a feledés fátyolával borítva.
Nem hagyott mást, csak a csillogó ezüstszalagot.
A pásztor félénken megfogta. Lassan megindult mellette, s mintegy
varázsütésre ismeretlen tájak és emberek jelentek meg előtte, hihetetlen
valósághűséggel.
Hallotta a tenger moraját, a sirályok vijjogását, látta a felkorbácsolt
vad hullámok kitartó táncát. Tovább haladva érezte a sivatagi forró szél
lehelletét, az arcába vágódó tüzes homok pokoli melegét, ...s valahol a
távolban meglátta ...a VÁROST.
Lábai elbizonytalanodtak, de a régi belső hang egyre csak suttogta: menj,
menj, MENJ!!
Ekkor hirtelen elhatározással s önfeledt mosollyal ugrott az életbe.
Játszi könnyedséggel lebegett egyik háztól a másikig, ujjongva: - hát itt
vagyok, itt vagyok végre!
Örömtől mámoros arccal hagyta magát sodortatni a tömeggel. Élvezte a
kapkodva elfogyasztott reggeliket, a nyüzsgő embereket, az áruházak csillogó
fényreklámjait, a villamosok éles csöngetéseit, az utcalányok hívogató
mosolyát, a részegek mulattató botorkálását. Rácsodálkozott a virágárusra, a
komoly tudósra, a morzsákat csipegető galambokra, a játékos kutyákra, a
kóbor macskákra.
Kiváncsian bekukkantott a pék boltjába, az asztalos műhelyébe, a színész
öltözőjébe, az utcaseprő ruhásszekrényébe, az igazgató irodájába. Nem bírt
betelni az ezerféle autócsodával, az éjszakai bárokból kiszűrődő vidám
hangokkal, a táncosnők könnyed szökelléseivel, a cigarettafüstös kávéházak
barátságos melegével, a színházak titokzatos sötétjével.
Észrevette a romantikus szerelmesek gyöngéd pillantásait, a szépfiúk
kalandorságait, a Hófehérkét hallgató csöppségek tündéri varázsát, a
játékautomatákon játszó ifjak üveges tekintetét, a templomok meghitt
csöndjét, a csapongó hívek csacsogását, a milliomosok gazdag világát, a
szegény nép szívós élniakarását.
Egy idő után azonban érezni kezdte a benzingőztől nehéz levegő nyomasztó
súlyát, a savas eső ízét, az emberek nyugtalan lelkének apró vibrálását, az
irígység, kapzsiság, álszent hajbókolás állandó jelenlétét.
Látta a koldusok néma könyörgését, a kisemmizettek fájdalmas mosolyát, a
durván sárba taposottak keserű belenyugvását. Megdöbbentette a rideg
közönyösség, a tettetett jószándék, az álszent együttérzés, a hazug ígéret,
s az emberek maradék tisztaságát lassan-lassan elborító szenny.
Mint egy mámorból ébredező részeg, kezdte felfogni e sokarcú csillogás
kietlen sivárságát: a Város, miközben kitörni igyekezett börtönéből, végleg
megrekedt a szabadság fogságában.
A pásztor lesújtva állt, könnyes szemmel és összetört álmaival, majd
hátra sem pillantva indult el vissza. Vissza az úton, az ezüst szál mentén,
saját egyszerű otthonába.
Akkor tért magához, mikor a langyos eső lágyan simogatni kezdte az arcát.
Feltápászkodott a földről, rápillantott a csordára, s a fejét az ég felé
fordította. Vörös, gyulladt szemeinek jólesett a kövér esőcseppek gyöngéd
paskolása. Nem értette, mi történt vele. Talán álomnak vélte e furcsa
utazást, de nem gondolkodott ezen.
Csak azt érezte, hogy lelkébe a tökéletes nyugalom és elégedettség
költözött, feledésbe taszítván egy régi hangot: Menj, menj, Menj!!
Haga Tivadar
(Salgótarján)