''HAGYATÉK
Este volt már, mire Fay a napi megfeszített munkától elgyötörten hazaért.
A városra sűrű, szmogos köd telepedett és kísértetiesen gomolygott, mint a
horrorfilmek díszlete. Fay alig várta, hogy a biztonságot ígérő házba
léphessen. A lépcsőház azonban sötét maradt, hiába kapcsolgatta a lámpát. -
A fene... - motyogta a lány, miközben magában szidta a közös képviselőt. A
női táska szertelen rendetlenségében vaktában kotorászott kulcsai után. -
Itt is rendet kell csinálnom - döntötte el, amikor végre kezébe akadtak és
megpróbált beletalálni a postaláda kulcslyukába. A ládában lapuló levél -
mivel a láda alulról fölfelé nyílott - a földre lavírozott. Keresgélte,
végigtapogatva a piszkos követ. A boríték, amit végül sikerült megtalálnia,
már tapintásra is rendkívülinek mutatkozott. Selymesen puha volt, mintha nem
papírból, hanem valami finom szövetből készült volna. A lakásba érve, amikor
végre világosságot gyújth atott, látta meg, hogy egy ellipszis formájú,
megsárgult borítékot tart a kezében. Ledobta csomagjait. Kiváncsian tépte
fel és kezdte olvasni a gyöngybetűkkel rótt sorokat.
Drága Fay!
Egyik napról a másikra, minden különösebb ok nélkül, hirtelen
távolodtam el az emberektől. Leírhatatlan, megmagyarázhatatlan érzés
volt, mert a korábbi években inkább lett volna okom gyűlölni a
világot, mint akkor. Sok emberben csalódtam. Rájöttem piti kis
hazugságaikra, hogy sok embert kihasználnak - engem is - és jókat
nevetnek az illető távollétében. De ezeken akkor már túltettem
magam. Mégis gorombává váltam. Válogatás nélkül, mindenkihez. És nem
is akartam megérteni, miért, mitől letem ilyen. Nem kutattam
magyarázatok után és nem vártam megértést. Úgy és azt mondtam ki,
amit éreztem, gondoltam és persze egyre többen megharagudtak rám. Ez
sem érdekelt. Szótlan, hideg és zárkózott lettem. Csak annyit
értettem az egészből, hogy létezésem megszokott rendjében felborult
valami, valahol a lelkem legmélyén és nincs többé szükségem azokra a
dolgokra, emberekre, akikre addig.
Egy napon aztán különös dolog történt velem. Egyedül maradtam az
irodában. Ez persze még önmagában nem rendkívüli. Ám abból a
végtelen csöndből az értelmetlenség, a haszontalanság, a halálra
vágyás gondolata bukkant elő. Néhány lépésnyire az asztalomtól,
zöldes, ködszerű anyag mögött, egy férfi alakja jelent meg. Kezét
lassan felém nyújtotta. Minden forogni kezdett velem. Mintha
kiléptem volna az asztalnál ülő testemből, a férfi mellett találtam
magam. Egy város parkjában, sűrű hóesésben. A lelassult időben,
szokatlan méltósággal sétáltunk egymás mellett. A hópelyhek össze-
kapaszkodva, gyermekkéznyi telepekbe gyülekezve zuhantak a már úgy
is vastag hótakaróra. A fák roskadoztak súlyos hóruhájuktól. Kezünk
egymásba fonódott és csak mentünk rendíthetetlenül és boldogan
célunk felé. Kezünk melegéből, gondolataink párbeszédéből, a
hótenger vakító fehérjéből, hosszú csókunkból gyönyörű, végtelen
világ nőtt ki, mely belénk olvadt, egy lett velünk.
- Nagy Jenő rendelője - hallottam a következő pillanatban egy nő
hangját, mely a kezemben tartott telefonkagylóból szólt hozzám. Nem
tudtam megszólalni. Az a hang meg egyre kérlelt, hogy nyugodjak meg,
nem lesz semmi baj. Dadogva mondtam néhány szót, amaz leíratta velem
a címet és az időpontot, mikor mehetek a doktor úrhoz.
Délután a megadott időben, márcsak kiváncsiságból is, elmentem a
megadott címre. Ott újabb meglepetés ért. Amikor megpillantottam a
pszichológust, úgy megrökönyödtem, hogy a köszönés is a torkomon
akadt. Most persze azt kérdezed, hogy miért. Mert a magas,
koromfekete hajú és fekete bajszos férfi pontos hasonmása volt az én
szép "fantomomnak", akivel abban a gyönyörű látomásban sétáltam.
Mosolygott most is, mint akkor, de barna szemében - amit sűrű fekete
szemöldök ívelt - mégis volt valami szigor.
Mi lehet jobb egy ilyen idegállapotúnak, mint a pihenés?
Természetesen vidéki pihenést javasolt. Még aznap összepakoltam,
autóbuszra ültem és három óra múlva a nagyszüleimtől örökölt ház
felé tartottam. Ott már könnyebben éreztem magam. Boldog voltam,
hogy megint láthatom a magasra nőtt gesztenyefákat, melyek ilyenkor
télen fekete-fehérbe öltözködtek. Az út sima és fehér volt.
Felületéről visszaverődött a Hold naptól kapott fénye és a jeges út
ezen ragyogása a dolgok végtelen összefüggéseit juttatta eszembe.
Szinte elémtárult a többdimenziós viszony. Nem siettem, mert úgy
éreztem: ennek a látványnak minden részletét magamba kell szívnom,
örökre az emlékezetemben kell maradnia, hogyha majd eltávozom a
Földről, magammal vihessem ezt a gyönyörűséget.
Az életre gondoltam, az elfutó időre, a végtelen szeretetre, mely
sokakban ugyan elrejtve, de azért mindenkiben ott él. Ott él,
sokszor egy kemény kéreg mögé rejtve, mint ahogyan a fák védik
belső, sérülékeny lényegük, mert az ember fél: a kéreg nélkül
sebezhetőbbé válik. És sajnos, sokszor nem ok nélkül hiszi ezt. A
fákkal társalogtam, meg a csillagokkal, miközben egyre erősebb lett
bennem megint a vágy, hogy a "fantom-szeretőm" lássam.
Pontosan tíz óra volt, amikor lekapcsoltam az ágy fölötti lámpát
és szinte azonnal elaludtam. A szép fekete "fantom" elém lépett,
kiváncsi mosollyal nézett rám. Azért jött, mert hívtam. Egymás
arcát, szemét fürkészve sokáig, sok mindenről beszélgettünk. Hogy
miről? Nos, azt most itt nehéz lenne elmondani, de annyit mégis
tudnod kell: kettőnkről beszélgettünk, hogy valami hiba miatt
tudatosult bennem, hogy máshová tartozom, de ha visszatérek, megint
együtt leszünk. Aztán szóltak, hogy lejárt az engedélyezett időnk.
Álmom vonzó, ellenállhatatlan "fantomja" az ujjamra húzott egy
gyűrűt, amely majd mindig biztonságérzetet ad nekem. Megcsókolt,
azután eltűnt. Fájt, hogy nem láthatom és ettől a fájdalomtól
felébredtem.
Belebámultam a sötétségbe. Álmomra gondoltam, Nagy Jenőre, a
délutáni látomásra. Felkapcsoltam a lámpát. Az óra tízet mutatott.
Azt hittem, megállt és kinyúltam a paplan alól, hogy ha lehet,
elindítom. Kezem félúton megállt a levegőben, mert az ujjamon ott
csillogott a gyűrű. Egy zöldköves gyűrű, melynek kövében átlósan
fekete ellipszis rajzolódott ki.
Nagy Jenő rendelőjét később hiába kerestem. Soha nem is létezett.
Viszont kilenc hónap elteltével fiam született. Ő nem kaphatta meg a
gyűrűt, csak Te.
Légy boldog, kedvesem!
Fay megtörölte könnyes szemét. A konyha-szekrényre tete a levelet és
bement a szobába. Az asztalon ott állt az a szelence, melyet a nagymamájától
örökölt egy hete. Felnyitotta a fedelét, meghallgatta a rövid keringőt,
melyet a doboz minden alkalommal eljátszott, valahányszor felnyitották a
fedelét. A zeneszám végén Fay kiemelte a dobozból és az ujjára húzta a
zöldköves gyűrűt, melynek kövében átlósan fekete ellipszis rajzolódott ki.
Bódi Ildikó
(Salgótarján)