''SUHANÁS
(avagy Mister Z. egyik furcsa esete)
Furcsa volt a köd. Olyan áthatolhatatlan és ijesztő, hogy összébbhúztam a
kabátom gallérját. Bepattintottam egy patentot, és idegesen meresztgettem a
szemem. Baljóslatú este volt. Titokzatos hangok szűrődtek a ködön át, minden
hang mintha a közvetlen közelből jött volna fülemhez. Ott voltak a hangok,
szakállam, gyérülő hajam és cigarettaszagú leheletemet érintették.
Körülvettek, mint a köd.
Féltem. Nem tudtam, milyen hangok ezek. Semmit nem láttam. Mintha egy
sikoltás volna... Nem. Csak valami megcsikordult. Léptek a hátam mögött...
Egy lámpa alá érve megálltam. Felnéztem, de alig szűrődött át a ködön a
fény. Mintha nagyon messziről érkezne a szemembe, úgy éreztem. Hátranéztem.
Senki. Vagyis nem láttam senkit. Rágondolni is rossz volt, hogyan vergődöm
el a másik lámpáig.
Mentem, botorkáltam. Ráléptem valami éles kőre. Feljajdultam. Arra
gondoltam, ezt hallotta-e valaki. A köd egyszerre légies és cseppfolyós
volt. Mentem, egyre beljebb ebben a sűrű és mégis ritka anyagban. Hallottam
egy suhanást. Madarak? - futott át az agyamon. Lehetetlen. Képzelődöm. Haza
akarok érni. Az arcom mellett suhant el megint. Szálanként megborzolta a
szakállamat. Előbb a lépések, aztán ez, mégsincs valami rendjén - gondoltam.
A következő lámpa megváltás volt. Iszonyúan félek az esti ködben - ennyi az
egész. Vagyis mégsem. Újabb suhanás.
Kivert a verejték.
- Ki az? - kérdeztem reszketve, és nem mertem ellépni a lámpától. A
suhanás arcom mellett egyre vadabbá vált. - Ki az? - ismételtem meg, és
mintha minden csikorogni és visongani kezdett volna.
- Jó estét! - mondta a lány, de én nem láttam.
- Maga suhant itt erre-arra? - kérdeztem gúnyosan, hadd lássa, hogy tudok
egyet s mást.
- Hát persze - mondta olyan hangon, mint a hideg üveg, de még mindig nem
láttam.
- Hol van? - sürgettem, de nem tudtam megállapítani, hogy melyik irányból
válaszol.
- Hát itt - szólt.
- Talán ködből van? - kérdeztem, és arra gondoltam, túlságosan fáradt már
a szemem.
- Hát persze - mondta megint.
Arra gondoltam, nem valami gazdag a szókincse, de hangosan csak ennyit
mondtam:
- Elkísérhetem, ha fél a ködben... - de lehet, hogy ez nem hangzott túl
bíztatóan.
- Én sosem félek - mondta tompán, nekem a fogam is vacogott.
- Megyek... - mondtam bizonytalanul, és ahogy elindultam, újra éreztem a
suhanást. - Ne röpködjön, hallja-e! - rivalltam rá.
- Én nem röpködök - mondta ő. - Én egyszerűen csak itt vagyok.
Micsoda agyrém! - gondoltam magamban, és fogalmam sem volt, mit csináljak
vagy mit mondjak. Úgy látszik, ezt a lányt nem tudom lerázni. És mi van, ha
nem is lány, hiszen nem látni. Lehet, hogy csak elváltoztatja a hangját.
- Kicsoda maga? - kérdeztem.
- Ez nagyon rossz kérdés - mondta, és mintha közelebb jött volna egy
kicsit. - Sosem értené meg, hogy ki vagyok - válaszolta, és olyan messziről
szólt a hangja, mintha évmilliókon át utazott volna, hogy a fülembe érjen.
- Tudni akarom! - toppantottam, akkorát, hogy megfájdult a talpam.
Valamiért ez a suhanós akárki fontos lett nekem.
- Szellem vagy ilyesféle? - kérdeztem, és örültem, hogy újra egy lámpa
következett. Messzi, sárga kis fénynek látszott a tejszerű ködben.
- Dehogy. Én sokkal elérhetetlenebb vagyok - mondta, és éreztem, ahogy a
köd parányi nedvességcseppjei a bőrömre csapódnak. Gondolkodnom kellett.
Erős fényre lett volna szükségem. Jó melegre. Valami biztonságra. De
semmi, semmi, semmi, csak ez a köd és ez a suhogás.
- Messze van tőlem most? - kérdeztem, mert másodpercek óta nem éreztem
semmit. Csend, néma csend vett körül. Nagyon-nagyon féltem. Reszketett
minden tagom. Nem tudtam lépni sem. Haza akartam érni. Aludni szerettem
volna. Újra elsuhant mellettem valami, de nagyon finoman, épp, hogy éreztem.
- Na, visszajött? - kérdeztem hetykén, mert nem akartam félni tovább.
Megint nem jött válasz. Olyan halálfélelem gyötört, hogy szinte
megbénultam.
- Nem akarom, hogy itt hagyj! - kiabáltam bele a ködbe. Hiába füleltem,
üvegszerű hangja nem válaszolt.
Hirtelen megszűnt a suhogás. Annyira csönd volt, hogy rohanó vérem
áradását is hallottam. Rázott a hideg, lehunytam a szemem. Hirtelen élesen
rámvillant a lámpa fénye. Felnéztem, és nem láttam már magam körül a ködöt.
- Mindjárt hazaérek - gondoltam, és el is feledkeztem a suhogásról. Csak
éjjel, az ágyban jutott eszembe, hogy milyen érzés is volt.
Nagyon-nagyon magányosnak éreztem magam gyér hajammal és torzonborz
szakállammal. Kinéztem az égre.
Carry