Dimenzió #02

Világ(egyetem)

(csillagászat)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                                                                
    ▄─┐      ▀Ý         ▄   ▄  ▀Ý    ▄ ▄      ▄  ▄ ▄ ┐   ▄ ▄     ▄ ▄ ┐
    ▀─┐ ▄─┐ ┌─▄ ┌─▄ ┐ ▄ █ ┌─█ ▄─┐    ┐ ▄ ▄─┐ ─█─ ▄─┐ │ ▄ ▄─┐ ▄─┐ ▄─┐ │ ▄
      │ ┌─┘ ┌─█ │ █ │ █ █ │ █ █ │    │ █ ▀─┐  █  █ │ █─┤ █ │ ▀─┐ █ │ █─┤
    ▀─┘ └─▀ └─▀ └─█ └─▀ ▀ └─▀ ▀─┘    └─▀ ▀─┘  ▀  ▀─┘ ▀ └ ▀─┘ ▀─┘ ▀─┘ ▀ └
                 ─▀


                      Az évtized (évszázad?) üstököse
                       [Comet C/1995 01 (Hale-Bopp)]


   Egy  nem  mindennapi  üstököst  fedezett  fel  két amerikai amatőr július 
23-án.  Alan Hale (Cloudcroft, NM)  egy 41 cm-es  reflektorral  talált rá az 
M70-től 13'-re keletre. Egy órával később Thomas Bopp (Stanfield, AZ) az M70
észlelése közben vette észre az  üstököst,  egy  44 cm-es  reflektorral.  Az 
összfényességet  10,5  és  10,8  magnitúdóra becsülték, a kóma 1-2' átmérőjű 
volt. Kedvező helyzete miatt egy hét alatt több mint 200 pozíciómeghatározás
készült. Brian Marsden számításai szerint az üstökös jelenleg 7,1 CsE-re van 
a Naptól,  abszolút fényessége -2 magnitúdó! Napközelségét 1997  áprilisában 
éri el, ekkor +45 fokos deklinációnál, 45 fokos elongációban  élvezhetjük  a 
látványt. A  várható fényességet igen nehéz lenne most megadni, arra viszont 
igen nagy az esély, hogy bőven szabadszemes lesz. A CCD észlelések szerint a 
kóma asszimetrikus, amit egy észak irányú, 20 fokon belül billegő  jet okoz. 
Zdenek Sekania  szerint  a  spirális  mozgás  erősen  emlékeztet  a  hasonló 
távolságban     keringő     29P/Schwassmann-Wachmann   1    kitörés    utáni 
kómaszerkezetére.  Úgy  tűnik,  hogy  jelenleg kitörésben van a C/1995 01. A 
fényes  üstökös  után kutatva a nagy  obszervatóriumok  lemezarchívumait  is 
átnézték. Robert McNaught (Siding Spring, Ausztrália) a 122 cm-es UK Schmidt
egyik 1993. április 27-ei 50 perces R  lemezén  meg  is  találta  a  0,4'-es 
üstökös halvány nyomát. Az összfényesség 18 magnitúdó,  a nucleus fényessége 
pedig  19 magnitúdó  volt.  Egy  1991. szeptember 1-ei  felvételen  még  nem 
látszik. Marsden  számításai szerint 1996. április 5-én 0,75 CsE-re halad el 
a  Jupiter  mellett, 1997. március 23-án  pedig  1,32 CsE-re közelíti  meg a 
Földet.

                                                         Sárneczky Krisztián






                             Jön a Nagy Üstökös!

                  Perihélium ideje:         1997. március 31.
                  Perihélium távolsága:       0,9144 CsE
                  Excentricitás:              0,99931
                  Perihélium argumentuma:   130,5705º
                  Perihélium hossza:        282,4729º
                  Pályahajlás:               89,432º

   Három  hónap  telt  el  a  Hale-Boop  üstökös felfedezése óta, és azóta a 
csillagászok  lázban  égnek. Jön egy fényes nagy üstökös, melynek fényessége 
100-szorosa lesz a Halley-üstökösnek. A pályaszámítások szerint a kométa nem
most szakadt ki az Oort felhőből, hanem sok  keringéssel  ezelőtt.  Jelenleg 
6,3 CsE-re van a Naptól.  A  legújabb  pozíciómeghatározásokkal  a  pálya  a 
következőképpen  alakul (1993. április 27 - 1995. október 15 közötti  adatok
alapján).
   Az  üstökös  most a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. 1996. március 
elején  lesz  újra  megfigyelhető a hajnali égen az Ophiuchus csillagképben, 
-23º-os  deklinációval  kb. 9,5 mg-os  fényességgel. 1996. április 5-én 0,75 
CsE-re halad el a Jupiter mellett. Ekkor a 9 mg-s  üstökös 7º-ra található a 
bolygótól.   1996. július 31-én  kerül az  üstökös  oppozícióba,  fényessége 
6 mg-re  növekszik,  deklinációja -10º-ra változik.  1996.  augusztusban  az 
üstökös egész  éjjel megfigyelhető az Ophiuchus csillagképben és lehet, hogy 
ekkor már  szabadszemes  lesz. Mindenesetre  nagyon  jól  megfigyelhető lesz 
binokulárral. Az 1996-os év végén mégegyszer újra eltűnik az észlelők elől a 
Nap sugaraiban.
   1997. januárjában  jelenik  meg  újra  az  Aquila-ban, majd tovább megy a 
Cygnusba. Ekkor már szabadszemes lesz biztosan.  1997. március 9-én gyönyörű 
jelenség lesz a Szibériai napfogyatkozás alatt. Az  elfogyott  Nap mellett a 
Merkúr, a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz  mellett  46º-ra  a  Naptól  ott 
látható a 0 mg-s  Hale-Boop  üstökös. (Az elmúlt  évszázadokban összesen két 
olyan   fogyatkozás  volt,  amely  alatt   látható  volt   fényes   üstökös, 
1882.  május  17-én   Egyiptomban   és    1947.  május  20-án  Brazíliában.) 
1997. márciusában  már az Androméda  csillagképben látható az üstökös, 23-án 
1,32 CsE-re megy el a Föld mellett. Március 29-én  az üstökös 5º-kal északra 
lesz az  Androméda-ködtől.  A  perihélium  1997. április 1-én  lesz  +45º-os 
deklinációnál és 45º-os elongáció  mellett  élvezhetjük  a  mintegy  -2 mg-s 
üstököst.   Az   észlelések   szempontjából  legjobb  időszak   az   április 
(április 7-én  lesz  Újhold). Közép- és  Észak-Európában ekkor cirkumpoláris 
lesz  az  üstökös,  tehát  egész  éjszaka  megfigyelhető. 1997. májusában az 
üstökös  az  esti  égen  látható,  a  Perseus,  a  Taurus,  majd   az  Orion 
Csillagképben.  Deklinációja  és  fényessége  rohamosan  csökken, de egészen 
június elejéig szabadszemes lesz.
   1997. júniusában az üstökös gyorsan fog távolodni a Földtől és a  Naptól. 
Kétségkívül szép látvány lesz az  üstökös  és  nagyon  fényes, de  mivel  az 
üstökös nagyon távol lesz a Földtől, és rossz lesz a rálátási szög is, ezért
kicsik lesznek a csóvahosszak. Januárban 2º, februárban 3º, áprilisban  4º a 
leghosszabb. Május 2-ára várhatóan mintegy 10º-os lesz a csóvahossz.  Sok jó 
észlelést és nagy élményt jelent majd ez az üstökös.

                                                              Hoffmann János





                       Üstökösök a Naprendszer szélén


   A  Naprendszer  egy  kicsivel  nagyobb lett pár évvel ezelőtt, amikor két 
csillagász  egy  új égitestet talált a Naprendszer határán, a Plútó pályáján 
kívül. A  felfedezés  megerősítheti  a Kuiper-öv létét, láthatóvá téve ezzel 
egy olyan korongot, ahonnan a hosszú periódusú üstökösök származhatnak.
   David Jewitt (Hawai Egyetem)  és Janet Luu (California Egyetem, Berkeley)
először 1992. augusztus 30-án pillantották meg a 23 magnitódós objektumot  a
Mauna Kea-i  2  méteres  távcsőre  szerelt  CCD  egyik  felvételén.  A lassú 
retrográd irányú mozgása, a Pisces délnyugati részén, ami a Nappal átellenes
oldalon van, arra  engedte  következtetni  őket, hogy  az objektumnak nagyon 
messze  kell  lennie.  Jewitt  és   Luu   kötelességtudóan   jelentették   a 
megfigyelésüket Brian Marsden-nek a  Csillagászati  Felfedezések  Nemzetközi 
Intézete  igazgatójának.  Marsden  a  rejtélyes  objektumnak  egy  hivatalos 
kisbolygó jelzést adott, az  1992 QB1-et.  Megpróbálta  kiszámolni  ő  is  a 
rendelkezésre  álló néhány adat alapján a bolygó pályáját. A mérések alapján 
úgy  találta, hogy  vagy  egy direkt  irányú  mozgást  végző  körpályán levő 
objektumról  lehet  szó 41 CsE távolságra, vagy egy retrográd irányú mozgást 
végzőről  56 CsE távolságban. A  test pedig  vagy  parabola, vagy elliptikus 
pályán  közeledik, vagy  távolodik a  Naptól. Marsden szavaival "Az objektum 
pályája meghatározhatatlan".
   Eközben  Jewitt és Luu megpróbálta megbecsülni az objektum átmérőjét. Egy 
tipikus  üstökös mag többnyire fekete, és a napfénynek csak a 3-4 százalékát 
veri  vissza. Ha  az  1992 QB1 tényleg ilyen üstökösmag, akkor durván 200 km 
átmérőjűnek  kell  lennie,  hogy  a  megfigyelt  vizuális   fényessége  23,5 
magnitúdó legyen.
   Még egy apró bizonyíték a fentiek igazolására az objektum színe, amit Luu
és Jewitt  vörösnek  talált. Ez a szín általános az üstökösnél, és más külső 
Naprendszer-beli testeknél, ezért arra lehet következtetni, hogy a felszínét
organikus anyag borítja.
   A  felfedezés  megerősítésére várni kellett a  következő újholdig. Jewitt 
szeptember  25-én  újra  megtalálta  az  1992.QB1-et.  Két nappal később más 
csillagászok az Európai Déli Obszervatórium munkatársai  is  megtalálták  az 
objektumot. Ezek az  új  észlelések  kizárni látszanak az objektum retrográd 
irányú mozgását, de  az eddig  befutott pálya még túl rövid, hogy egy pontos 
napközéppontú  pályát  határozzunk meg. Marsdenre hivatkozva azt mondhatjuk, 
hogy ez a feladat még sok észlelést kíván az elkövetkező hónapok során.

                              A jéghegy csúcsa

   Csak néhány nagyobb  objektum van  a  bolygók  között  a  Jupiteren  túli 
területeken. A legjobban ismert az 1977-ben  felfedezett Chiron a Szaturnusz 
és az Uránusz között. A Chiron átmérője 200-370 km között van, és néhányszor
hirtelen felfénylett, mint a kisebb üstökösök, amelyek megközelítik a Napot.
Egy új tanulmány a régebbi fotografikus észlelések alapján azt mutatja, hogy 
a Chiron aktívvá válik, amikor napközelbe kerül (19 CsE).
   1991 elején egy kutatócsoport az  Arizóna Egyetemről megtalálta a második
Chironhoz  hasonló  objektumot,  az  5145  Pholus-t,  amely  8,7  és  32 CsE 
távolságra kering a Naptól.
   A bolygópályákat keresztező kisbolygóknak a pályái nem stabilak.  Végülis
ezek a bolygók egyszer elég közel kerülnek valamelyik nagybolygóhoz, és azok
gravitációja  jelentősen  megváltoztatja  a  kisbolygók pályáit.  A  Jupiter 
pályáját    keresztező    üstökösök,   illetve   kisbolygók   közül   minden 
10.000-1.000.000 évben egy kilökődik a  Naprendszerből. A Szaturnusz mellett
elhaladók  közül  minden  2-3  milliomodik évben egy  kerül ki a Naprendszer 
határain  kívülre. A  nagyobb  távolságra levő  és kisebb tömegű bolygók, az 
Uránusz, és a Neptunusz, csak  ritkábban többszáz  millió  évente  löknek ki 
kisbolygókat  a  Naprendszer  határain  kívülre. De ez az intervallum sokkal 
rövidebb, mint a Naprendszer kora a 4,5 milliárd év.
   Akkor hogyan  magyarázható a Chironhoz, és a Pholus-hoz hasonló égitestek 
léte? Az  égimechanikával  foglalkozó tudósok tanulmányozzák a problémát, és 
úgy  tartják,  hogy  ezek  a  testek  eredendően  óriási üstökösök lehettek, 
amelyek  nemrégiben  kerültek  be  a  rendszer    belső   régióiba,  mielőtt 
évmilliókat  töltött  az  úgynevezett  Oort féle üstökösfelhőben. A  holland 
csillagász  Jan Oort  mutatott   rá  1950-ben,   hogy  a  hosszú   periódusú 
üstökösöknek kell,  hogy  legyen egy  gömbfelhőjük, amely 50.000-150.000 CsE
távolságra a Naptól több mint 100 milliárd üstököst tartalmaz. A Chiron és a 
Pholus  lehetnek  az  első  jó példái azoknak a nagy égitesteknek, amelyek a 
bolygókkal  egyidőben  keletkeztek és kilökődtek az Oort-felhőbe, majd onnan 
egy elhaladó csillag perturbációs hatására visszakerültek.
  Oort  munkája  elvonja  a  figyelmet  egy  másik holland csillagász Gerard 
Kuiper munkájáról, aki a Chicagoi Egyetemen dolgozik. Kuiper  a  Naprendszer 
keletkezését kutatja, és az üstökösök eredetének  megértését kulcsfontosságú 
problémának véli a kérdés megoldásához. Oort úgy gondolja, hogy az üstökösök
valamilyen  külső  hatás  miatt  kerültek ki a kisbolygó  övből,  míg Kuiper 
felismerte, hogy az üstökösöknek  valahonnan  messzebbről kellett jönniük, a 
Naprendszer  határairól, ahol a jég kicsapódhat. Egy figyelemre méltó lapban 
1951-ben mutatott  rá  Kuiper,  hogy a jeges bolygókezdemények a Naprendszer 
keletkezésekor,  akkor   még   csak   születőben   levő   gázbolygó  óriások 
perturbációs  hatására  kerültek ki  a  külső  Naprendszerbe, megalkotva  az 
Oort-felhőt. Kuiper azt is mondja, hogy ezeknek a jeges bolygóknak  létezhet
egy  gyűrűje  a  Plútó  pályáján  kívül. Bár  több millió ilyen test kering, 
mégsem   tudtak   összeállni  egy  bolygóvá,  mert  olyan  kicsik,   annyira 
szétszórtak, és  olyan  nagy  távolságra  keringenek,  hogy  nagyon   ritkán 
kerülnek egymás közelébe.
   Az üstökös fizikusok számára a Kuiper által feltételezett felhő megoldást
jelenthetne  a  klasszikus  problémára. Régebben  úgy gondolták,  hogy a 200 
évnél rövidebb  periódusú  üstökösök az Oort-felhő hosszúperiódusú üstökösei 
közül kerültek ki, és egyre kisebbek lettek, valahányszor  közel  kerültek a 
Naphoz. Ez egy lassú folyamat lenne, ami több száz égitestet érintett  volna 
többmillió  év  alatt.  Ezenfelül  eredménytelen  is  lenne, és ahogy néhány 
számítás  mutatja, az  Oort  felhő  magyarázná  meg az  összes eddig észlelt 
rövidperiódusú üstökösök eredetét. Emellett  egy  üstökös  teljesen kiég, ha 
többszázszor megközelíti a Napot.
   Fred Whiple (Harvard Egyetem), aki 1950-ben hozta nyilvánosságra "piszkos
bolygó"  elméletét  az  üstökösök  magját  illetően,  úgy  gondolja,  hogy a
fenmaradó rövidperiódusú üstökösök a Neptunusz és  a  Plútó  közötti  térből 
származnak.  Ezek  után  láthatóvá  vált, hogy  a Kuiper-övnek közelebb kell 
lennie,  tagjai  keringési  ideje  250-1000  év  közé  esik  ellentétben  az 
Oort-felhő  tagjainak  több  millió éves  keringésidejével. Ezért az ebből a
felhőből származó üstökösök ritkábban ütköznek  össze, és kerülnek a belsőbb
régiókba rövidperiódusú üstökössé válva. 1980-ban  egy  uruguayi  csillagász 
Julio Fernandez rámutatott, hogy  egy  üstökös-övből közvetlenül a Neptunusz
pályája   mögött  300-szor   valószínűbben  származhatnak  a  rövidperiódusú 
üstökösök, mint az Oort-felhőből.
   Egy  kulcsfontosságú  felfedezés  a  bizonyításhoz,  1983-84-ben történt, 
amikor az  Infravörös  Tartományban  Észlelő  Műhold  (IRAS)  egyanyagfelhőt 
észlelt a Véga és  még néhány más olyan fősorozatbeli csillag körül, amelyek 
a Naphoz hasonlítanak. Számos  csillagász, köztük a szerző is úgy gondolják, 
hogy  ezek  a  törmelék  korongok a bolygórendszerek keletkezésekor maradtak 
vissza. Az  IRAS  felvételein  látszik,  hogy az anyagfelhők nem közvetlen a 
csillagoknál kezdődnek, hanem azoktól távolabb  10-30 CsE  távolságra; míg a 
csillagokhoz közelebbi anyagot feltételezhetően a láthatósághoz  túl halvány
bolygók söpörték ki.
   A  vizuális  tartományban  készült képek a Béta Pictorisról nagymértékben 
megerősíti az előbbiekben leírt feltételezéseket.  Ez  világosan  mutat  egy 
olyan korongot, amely többszáz fényév távolságra nyúlik el a csillag mindkét
oldalán. Ha a kísérő anyagi korongok létezhetnek más fősorozatbeli csillagok
körül, akkor  pont  a  miénk  lenne észrevétlen? Az számítások azt mutatják, 
hogyha a  Béta Pictoris anyagfelhője  a  Nap körül helyezkedne el, akkor túl 
halvány lenne ahhoz, hogy észrevehető legyen.
   1988-ban  Martin  Duncan,  Thomas  Quinn  és   Scott   Tremaine  (Kanadai 
Asztrofizikai  Kutatóintézet  munkátársai)  közölték egy számítógépes modell 
eredményeit, amely nagyon jól  mutatja  az  üstökösfelhő létét  a  Neptunusz 
pályája mögött. Tanulmányunkban rámutatnak, hogy  azok az üstökösök, amelyek
az Oort felhő belsejében tartózkodnak nem nagyon szenvednek  pályaváltozást. 
Ezért ha a rövidperiódusú üstökösök az  Oort-felhőből  jönnének, akkor  azok 
pályamódosulása véletlen műve kellene, hogy legyen. Azonban a rövidperiódusú
üstökösök pályája az ekliptikától 35º-on belül helyezkedik el.
   Másfelől  a  kanadai  trió  megmutatta,  hogy ezek az égitestek egy lapos 
korongból   származnak,  amely   a  Neptunusz  határain  kívül  húzódik,  és 
alacsonyabb pályaelhajlással kéne rendelkezniük,  mint  amekkorát észleltek.
Ezek a bizonyítékok gyorsan meggyőzték a kutatókat egy üstökös  öv létéről a 
Plútó  pályáján  kívül.  Duncan,  Quinn és Tremine becslése szerint ez az öv 
100 milliótól 10 milliárd testet foglal magában.  A  Kuiper-öv  nevet  kapta 
annak a csillagásznak a tiszteletére, aki először vetette fel ennek az övnek
a létét több mint négy évtizeddel ezelőtt.
   Nem  mindenki  lelkesedett  rögtön  a  Kuiper-öv  elméletért. Mark Bailey 
(Liverpooli Egyetem) azzal vitatkozik, hogy a nagy  pályahajlású  és  hosszú 
periódusú üstökösöknek  hosszabb idő kell, hogy a Naprendszer belső régióiba
kerüljenek, sokkal ritkábban ütköznek, vagy  kerülnek  a  Jupiter  közelébe, 
hogy rövidperiódusú üstökössé váljanak. Így csak néhányat  láthatunk közülük
- a Halley a legkápráztatóbb ezek közül - egyszerűen  azért, mert meghalnak,
mielőtt befejeznék pályájuk kialakítását.
   Bailey megjegyzi azt is, hogy Duncan és társai nagyobb tömegűnek vették a
perturbáló bolygókat, hogy a fejlődést felgyorsítsák. Ez  a  technika  hamis 
eredményre vezethet. Így a kanadai kutatócsoport megismételte a számítógépes
szimulációt, immár  a  helyes  bolygó  tömegekkel,  de  így  is  ugyanazt az 
eredményt  kapták,  mint   ahogy  George  Wetherill  (Washingtoni   Carnegie 
Kutatóintézet), aki tőlük függetlenül végezte a számítógépes szimulációt.

                      A peremvidék becserkészése

   1986-ban  John Anderson  és  Myles Standish  (Jet Propulsion  Laporatory) 
által  készített  tanulmányban,  mely  a  Pioneer-10   15  éves  repülésével 
kapcsolatban azt a megállapítást  teszik, hogy  a Plútó pályáján kívüli össz 
tömeg körülbelül 5 Földtömeggel egyezik meg. Ugyanekkor,  tőlük  függetlenül
Marsden és Donald Yeomans  (Szintén  JPL)  úgy  találták,  hogy  a 30-50 CsE 
távolságban nem lehet több mint egy Földtömeg, különben  a Halley pályájának
kétezer év alatt meg kellett volna változnia.
   Emellett  számos  csoport kezdett kutatni olyan üstökösök után, amelyek a 
Kuiper-övből  származhatnak.  Köztük  volt  Jewitt  és  Luu,  akiknek 5 éves
kutatását végül is siker koronázta.
   Természetesen  egy   magányos  égitest  ilyen  távoli  pályán,  még   nem 
bizonyítja az öv létét. De ha az 1992QB1-ről kiderül, hogy pályája kör, vagy
kis excentritású, akkor  ez jelentős súlyt  képviselhet a Kuiper-öv  létének 
bizonyításában. A hatalmas távolság és az üstökösmagok kicsiny mérete miatt, 
nem meghatározó, hogy eddig csak egyetlen  ilyen  objektumot találtak ekkora 
távolságra. Emellett az égimechanikai  kutatások, amelyeket  Michael Torbett 
(Kentucky Egyetem) és Harold Levison (Délnyugati Kutatóintézet) végzett, azt
mutatják,  hogy  a  viszonylag  stabil pályák a Kuiper-övben legalább 45 CsE 
távolságra, de az is lehet, hogy 60 CsE-n kívül helyezkednek el.
   Megfontolandó, hogy az első kisbolygót, a Cerest, 1801-ben  fedezték fel.
A következő hat év alatt még három  kisbolygót  fedeztek  fel a  Mars  és  a 
Jupiter pályája között. De  az ötödik  kisbolygó, az Astraea, felfedezéséhez 
még  38 évnek  kellett  eltelnie.  Mára  már  több  mint  20.000  kisbolygót 
azonosítottunk. Most hasonlítsuk össze a Chiron 1977-es, a Pholus 1991-es és
az 1992 QB1 felfedezését. Ha a Kuiper-öv létezik, akkor  valószínüleg csak a 
szélén  lévő  legnagyobb  objektumokat fedeztük fel. Most a Kuiper-öv adja a 
legjobb  ígéretet   ahhoz,  hogy   a   rövidperiódusú   üstökösök   eredetét 
megmagyarázzuk.
   Bár, mi úgy gondoljuk, hogy bármi legyen is  a  Plútó  pályáján kívül, az 
"mélyhűtött" állapotban van, de a finom fizikai folyamatok,  mint a kozmikus
sugárzás dolgoznak ott kint, és megváltoztatják az üstökösöket. Ezek  hatása 
nagyban  függ  attól,  hogy  a  test  milyen  messze  van  a  Naptól,  így a 
Kuiper-övből  származó  üstökösök nagymértékben különböznek az Oort-felhőből 
származóktól.  Így  a  földi,  és  az  űrből  végzett  észlelések  megfelelő 
értelmezése alapján megtudhatjuk, hogy hol töltik  ezek  a  jeges  égitestek 
életüket.
   Megerősítve  azzal  az  új ténnyel,  hogy az üstökösök Plútón túli pályán 
keringenek,  a  csillagászok   most   már   biztosabban   térhetnek   vissza 
távcsöveikhez,  computereikhez,   és  elméleteikhez.  De  természetesen  egy 
pillanatra megszakítják a munkát, hogy  elfogadják  az új felfedezést, aztán 
gyorsan  visszatérnek  hozzá,  látva,  hogy  az  1992 QB1  vezeti  őket. Így 
történik ez mindig.

                                                              Paul Weisemann
 
                                 (a Jet Propulsion Laboratory munkatársa, és
                                 a Naprendszer apró égitestjeinek, különösen
                                 az   üstökösök   elméleti  fizikájával,  és 
                                 dinamikájával foglalkozik.)

                           (Sky & Telescope)

                                              Fordította: Nagy Mélykúti Ákos


Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező